Igen korán reggel, még talán nyolcz óra sem volt, elindult Reif Eszti a
czirkuszból, a melynek nagy, kerekes bódéi künn állottak valahol a
városligeten is túl. Szép utczai ruhájába öltözött és elindult, hogy
némi apró bevásárlásokat tegyen a városban.
Hajnalban esett az eső és már kezdett fölszikkadni a nyoma a langyos,
szellős tavaszi reggelen. Ahogy ment a város felé lassan, a fák között,
érezte a tavaszt, csak ugy sejtve, halvány érzéssel. Itt-ott már fü is
sarjadt az utszélén, és a silány, halványzöld kis gaz közt piszkált
Eszti a napernyőjével, ahogy lassan, nagyokat szíva a langyos levegőből,
ment, mendegélt a város felé.
Nem sütött még a nap, inkább szürke volt a reggel, de tele volt erővel,
sarjasztó éles illattal a levegő. Kissé szédült is Eszti, ahogy ment a
liget szélén.
Már közel járt a pályaudvarhoz, és a fülébe zsongott a Kerepesi-utról a
zaj. Ahol a házak kezdődnek, a hepe-hupás utczákon már golyóztak a
gyerekek. Szeliden nézte őket Eszti és eszébe jutott az ő kis fia, aki
tavaly halt meg. Nem lehet éppen mondani, hogy könnyezett a szeme, de
oly vizes, lágy fényben csillogott, amely a könnyezést szokta megelőzni.
Akkor éppen friss lehellet suhant elő a liget felől. Kissé megborzongott
Eszti és tovább ment a város felé, most már teljesen mint Reif Eszti, a
polgárleány. Nem pedig mint Eszterella, a lég királynője, ahogy a
czirkuszi müsoron olvasni lehetett.