Már mind elmentek a vendégek és ujból teritett a szobalány, csakhogy
most már a vacsorához. Az apa még nem volt itthon, a kaszinóban
kártyázott. A mama ujságot olvasott, aztán bement a lányához, aki
levetette a bársonyruhát és valami kiszolgált, megszokott fakó ruhába
bujt. Aztán kijöttek mind az ebédlőbe és hallgatagon ültek a nagy
zsivaj, lázas lárma után.
A huszár kibámult az ablakon. Csepergett az eső, ami ritkaság igy télen.
Az utczán futkostak az emberek, és a szomszédház első emeletén, ahol egy
nagy gabonaüzlet irodája volt, gázlámpák mellett görnyedtek, körmöltek a
hivatalnokok. Aztán az anyjához ment a huszár, és unottan, ásitva szólt:
– Kezeit csókolom, mama.
– Már mégy?
– Igen.
Megczirogatta a fiu arczát és őszintén szólt:
– Három éjjel nem aludtál, fiam… az árt.
A lány közbeszólt:
– Farsang van.
– Meglátszik az arczodon, édes fiacskám – folytatta a mama – egészen
sáppadt vagy. Talán jobb volna, ha itthon maradnál és lefeküdnél… Korán
kell holnap fölkelned.
Valami furcsa szomorúság szállott a huszár arczára. A tekintete a
semmiben kóválygott és látni lehetett, hogy másra gondol, itt ebben a
csöndben, amelyben mintha még visszhangozott volna a délutáni nagy,
zsongó fecsegés, csörömpölés, kaczagás.
Lassan ingatta a fejét és máshová nézett:
– Nem lehet, mama… megigértem a Brády Gyurkának…
Aztán hirtelen összeszedte magát és az anyja szemébe nézve, erősebb
hangon szólt:
– Nem lehet. A Brády Gyurkának megigértem.
Azzal kezet csókolt, megnézte az aranyóráját és elment. Fölvette a
köpenyét, sapkáját és lement a lépcsőn. Az anyja visszahivta:
– Csak azt akarom mondani fiam, hogy ne maradj sokáig… van nálad elég
pénz?
– Van.
– Vigyázz, mert azok az urak nagy lumpok. Ne kártyázz…
Azzal lement az utczára a huszár és igen komoly lett az arcza.
Nekivágott a Koronaherczegutczának és végigment a fényes, csillogó
kirakatok előtt. A sarkon elfogott egy üres kocsit. A hágcsóra tette az
egyik lábát és odaszólt a kocsisnak:
– Vándory kávéház!
Ott leült egy asztal mellé és maga elé tette az óráját. Számitani
kezdte, hogy itt marad tizig, végigolvassa a képes lapokat. Akkor elmegy
vacsorázni és onnan fölnéz az orfeumba. Akkor már a bálon lesznek az
urak. Az orfeumból pedig visszajön a kávéházba egy órára. Itt marad
háromig.
A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és most mind a két lábát előre
nyujtva, hátrahajtotta a fejét a széken. A nem éppen fiatal
kassziroshölgy kaczéran nézegetett feléje, a szomszéd asztalnál pedig
két furvézer-önkéntes bujt össze. Ezek is tisztelettel, irigységgel
nézték.
Aztán egyszerre lárma hallatszott az ajtó előtt, majd kinyilott az
üvegajtó. A pinczérek odaugráltak. Artur arra nézett. A huszárönkéntesek
jöttek, elől a Brády György, meg a többi: a Gosztonyi Pista, a báró
Streng, szóval valamennyi.
Udvariasan szalutáltak Arturnak, és leültek egy nagy kerek asztal mellé,
amely a kávéház másik végében volt. A Gosztonyi Pista oda is ment
Arturhoz. Artur fölállott:
– Hát nem az orfeumban vannak? – kérdezte mosolyogva – ugy hallottam,
hogy oda szándékoztak…
– Nem… megváltoztattuk a tervünket. Itt iszunk egy pikkolót, aztán
fölmegyünk a bálba… maga mit csinál ma éjjel?
Artur határozottan szólt:
– Én az orfeumba megyek. Ott vannak az enyéim.
Aztán az órájára nézett:
– Hü! már fél tiz… Pinczér, fizetek! Még elkésem…
Gosztonyi Pista kezet nyujtott neki, hideg előkelőséggel mosolygott és
szólt, hogy éppen mondjon valamit:
– Na hát, siessen.
Azzal visszament a többiekhez.