Öt óra felé járt az idő. A szalonban égett a villamos csillár és ezuttal
lehuzták az aranyos butorokról a vászontakarót. Csupa rend és tisztaság
volt minden; a mama meg a lány is néha megállott a nagy álló tükör
előtt, egyet igazitott a ruháján, aztán odább sétált a szobákban.
Mindenütt akadt valami rakosgatni való. Egy apró, nagyszakállu kinai
porczellánbaba háromszor is változtatta a helyét a sok apró figura közt.
Aztán csöngettek. Előbb két lány jött, aki rögtön elmondta, hogy a
cseléd kisérte őket ide, de az Irén nem jöhetett, mert megjött délben a
mamája, és hogy a gazdag Steinerné tegnap Abbáziába utazott. A kalapját
egyik sem akarta levenni.
– Majd később…
És ugy ültek ott az aranyos, selymes székeken, kalapban addig, amig
kellőleg meg nem látta mindenki a kalapot. Aztán többen is jöttek,
egymásután szólt a csengő az előszobában. Künn vetköződtek, és bejöttek:
a lányok kalapban, keztyüben, az urak feketében, frissen borotválva.
Lassan megtelt a kis szalon, a levegő fülledtebb lett, valaki a zongorán
próbálgatott egy keringőt. Kérték, hogy játszszék, amire elpirult és
megesküdött, hogy társaságban nem szokott játszani.
A házikisasszony sorba járt a lányokhoz, egyikkel is, másikkal is volt
titkos beszélni valója. Néhány ifju bankhivatalnok egy csomó arczképet
fedezett föl, azon vihogott, azt kritizálta.
A mormogás, beszéd mind hangosabb lett, összevegyültek mind, a
Lloyd-bálról és a lipótvárosi piknikekről beszéltek. Aztán amikor
legélénkebb volt a hangulat, egy nagy, szőke lány hangosan elkiáltotta
magát:
– De hát hol a huszár?
A házikisasszony mosolyogva nézett körül.
– A bátyám? – szólt, s mindjárt felelt is – bizonyosan öltözik… mama,
hol van Artur?
– Künn a szobájában…
Az egyik fiatalember kiment hozzá. Néhány pillanat mulva visszajött, és
el akarta mondani, hogy nagyban öltözködik a huszár, de már akkor más
témáról beszéltek. Igy hát csatlakozott egy csoporthoz, ahol Guy de
Maupassantról folyt a társalgás.
Egy lány kérdezte:
– Elza, magának szabad Maupassant-t olvasni.
– Igen…
Álmodozva, alig figyelve a kérdésre, felelt Elza. Aztán a szék egy
rojtjával babrálva tette hozzá:
– Nekem mindent szabad olvasni…
– Nekem nem – mondta egy másik lány.
Már azok is letették a kalapjukat, akik legutoljára érkeztek, és az
ebédlőben ozsonnához teritettek. Akkor csöndesen kinyilott az ajtó és
bejött a huszár.
– Szervusz Artur! – kiáltotta feléje egy kis könyvvezető, és akkor
fölfedezték a huszárt.
Ő előkelőn mosolygott, leült egy puffra, az egyik lábát amugy huszárosan
előre nyujtotta. Finom, vékony lakkcsizma volt rajta világoskék
zsebkendője kikandikált a blúzából. Lovaglópálczáját is behozta, ok
nélkül. A lányok nagyon nézték, mert ritka huszár volt. Nagy protekczió
kellett hozzá, hogy fölvegyék a huszárokhoz, mert ott sok a
dzsentrigyerek, és nagyon kevés az olyan, amilyen ő. Általában az urak
irigységgel néztek rá, mert ők legföljebb a furvézerségig jutottak. Ez a
fegyvernem, ugy látszott, mintha az ő számukra lett volna fönntartva.
A huszár tovább mosolygott, és simogatta rövidre vágott, gondosan fésült
haját. Aztán egyet nyujtózott és mondta:
– Nem éppen nehéz a szolgálat, de sokat kell lumpolni…
A szőke lány ezt szellemesnek találta és kaczagva ismételte:
– Kell? Hallják, azt mondja, hogy kell!
A szomszédnője csöndesen jegyezte meg:
– Előkelő fiu az Artur.
Az Artur folytatta, az ujjain számlálva:
– Tegnapelőtt Brandéknál volt muri. Tegnap a jurista bál…
Ez imponált a társaságnak. Ők nem szoktak a juristabálra járni.
– Ma megint elmegyünk…
– Hová?
– Előbb az orfeumba, aztán fölnézünk a medikusbálba… csak egy perczre…
az a Gosztonyi Gyurka nem hágy békében. Ő miatta lumpolok már harmadik
éjjel…
A huga közbevágott:
– Hát a gróf Brády?
– No igen… a Brády Pista pláne! Azt mondta, ha ma el nem megyek,
összevagdal!
A bankhivatalnokok már mind tátott szájjal hallgatták, elkápráztatta a
szemüket ez a sok dzsentri-ismeretség. Az Artur karriért fog csinálni.
Igen hunczut szerencséje van, hogy bejutott a huszárokhoz. Ahogy beszélt
Artur, a huga az egyik karosszékben hátradőlt, és csöndesen szólt,
csakhogy éppen akkor, amikor mindenki hallgatott:
– Fess gyerek a gróf… a Gyurka meg olyan viczczes fiu.
Most már a lányok is irigykedtek, és érezték, hogy ez a familia sokkal
előkelőbb lett, mint aminő volt, mióta az Arturt bevették a huszárokhoz.
A fivéreikre néztek, akik összehuzták magukat, és valami félénk
tisztelettel, fájó irigységgel nézték a huszárt, aki kaczéran ült a
puffon, és lovagló ostorával gyöngéden veregette a lakkcsizmáját. Kettő
beszélni is kezdett róla suttogva, titkon:
– Sok pénzébe kerül.
– Van nekik elég.
– Na, majd összehuzza magát októberben, ha kiszabadul és visszaül a
bankba…
– De azért tartalékos marad – végezte a másik, és látszott, hogy rosszul
esik neki, hogy az Artur huszársága nem enyészik el végképp októberben.
Akkor pedig bejött a mama és kinyitotta az ebédlő két ajtószárnyát.
Kivülről beömlött a nagy, gazdag villamos csillár fénye és látszott a
fehér asztal, meg a két főkötős szobaleány. Előkelő könnyedséggel
mosolygott a mama és nyugodtan mondta:
– Hát már kész az ozsonna.
A huszár fölugrott, összecsönditette a sarkantyuját és duhajkodva
kiáltott:
– Éljen! Olyan éhes vagyok, mint két farkas… Elza, a karját…
Karonfogta és mentek. Utánuk a többi, rendetlenül, lassan.
Ahogy rendezkedtek, leültek, a huszár a sarokban pengette a
sarkantyuját, elegáns csárdást tánczolt Elzával, divatos mozdulatokkal,
a karját eltartva a testétől, a fejét rázogatva. Hangosan, élesen
fütyült hozzá.
A mama elégedetten mosolygott és senki se merte gondolni, hogy
neveletlen a huszár.