A hegyoldalon végigfolyt a nyárelő erős, fényes napsugara, bearanyozta a
sima gyepet. Aztán egy hófehér, poros uton sugárzott végig, amely
Budakeszi felé vezetett. Még lejebb már elveszett a sok apró bokor, fa,
házikó között.
A mészporos uton zöld padok voltak egy-egy árnyas fa alatt. Senki nem
volt az egész vidéken, nagy déli csöndesség borult a lankás hegyoldalra,
a bokrokra, a házikókra. Fönn, a hegygerinczen mintha szenderegtek volna
már a lipótvárosi családok drága villái a melegben. Valami igen halk,
még nem nyári zümmögés ringatta álomba a füveket, amelyek gyönge
hajlással simultak a langyos, kellemes szellőhöz.
És a fehér, mészporos uton feltünt Hilbrand bácsi, meg a felesége.
Szürke, sovány, görnyedt kis úr volt Hilbrand bácsi, már ugy a hatvan
körül. Házuk volt – valami kis muskátlis földszintes gunyhó – a
Tavaszmező-utczában, ahol Hilbrand néni, a piros pozsgás, de fogatlan
asszonyság parancsolt.
Már fáradtak voltak és Hilbrand bácsi törülgette a homlokát. A néni nagy
fáradsággal czipelte a kosarat, tele jó hideg hussal, kirándulási
ebéddel. Megszólalt az öreg:
– De ilyen melegség! Még egészen tavasz és már ilyen melegség!
Magyarul beszélt, de józsefvárosi jóakarattal.
– Ott van egy pad, – mondta röviden a néni.
– Leülünk. Ugyis éhes vagyok…
És ettől a gondolattól fölvillanyozva szinte katonásan mentek a padhoz.
Leültek, elhelyezkedtek, és a kis sovány bácsi a homlokát törülte:
– Aber á Hitz!
Azzal elhallgattak. A sok járás után mélyen lélekzettek, lehunyták félig
a szemüket, s ők is beleolvadtak a nyugalmas déli csöndességbe. A padon,
egy kis darabon, ahová épen sütött a nap, nagy zöld legyek sütkéreztek.
Hilbrand bácsi mosolyogva nézett rájuk, majd félig álmosan, kéjelegve a
pihenésben, halkan szólt:
– Szép legyek…
Akkor hirtelen meglökte könyökével a néni:
– Nézz egyszer oda…
Az út fölött, a nagy zöld pázsiton egy fiatal lány feküdt. Szép,
kifejlett urilány, fehér tenniszruhában, meztelen karral. Mellette egy
fiu állott, az se lehetett több huszévesnél. Erős, nyulánk gyerek.
Keresztbefonta mellén a karját és mosolyogva beszélt a lányhoz.
Valami gazdag villatulajdonosnak a lánya lehetett. Szép, kipirult arczu,
mosolygós teremtés, csupa szenvedély, csupa tavaszi ébredés. Ugy feküdt
ott fehéren a zöld füben, mint valami nagy, illatos, tüzes virág. Néha
mozdult egyet, egymásra rakta piczi lábait s akkor elővillant a sok
fehérség alól fekete harisnyája.
Ugy, hogy Hilbrandék nagyon nézték.
A fiu letérdelt melléje, a sarkára ült és egy fűszállal babrálva beszélt
hozzá. Majd feléje fordult a lány s akkor az öreg Hilbrand érezte, hogy
csupa plasztika, csupa szépség ez a gyerek.
A nénire nézett, mosolyogva. A néni is a lányt bámulta. Találkozott a
pillantásuk és akkor a néni hirtelen elfordult, csöndesen mondta:
– Aber Karl!…
A fiu is lefeküdt a füre a lány mellé. Beszélgettek és oly szép fiatal
pár volt ez a kettő, hogy Hilbrand bácsi nem akarta, hogy elmenjenek.
Most már mind a ketten mohón nézték a két gyereket s habár mindenik igen
jól tudta, hogy mit gondol a másik, egyik se mert szólni.
Végre a néni megtörte a csöndet:
– Enni köllene…
– Ja… igen.
Kibontotta a kosarat, s előszedte a szalámit, hideg hust, a kenyeret.
Hilbrand bácsi a zsebéből huzott elő egy kis üveg sört, s azzal jóizüen
ebédelni kezdtek.
Nem szokott megtörténni köztük, de most evésközben egyik se szólt a
másikhoz. Mind a kettő a két gyereket szerette volna nézni, de egyik se
merte. Hilbrand bácsi gyorsan, kapkodva evett, hogy aztán nézhessen. A
néninek tetszett az eszme, s hirtelen megettek mindent, megitták a sört,
s szinte egyszerre néztek megint a füvön heverő két fiatalra.
Éppen jókor.
A fiu a lány fejénél térdelt, s izgatottan beszélt hozzá. A lány
kaczéran mosolygott és egy hosszu virágszállal piszkált a fiu arcza
körül. Aztán a fiu hirtelen lehajolt, a kezével áttámaszkodott a lányon,
és az ajkára tapadt, erősen, izzóan, hogy szinte le a zöld padig
megremegett a pázsit ettől a szerelmes, tapadó tavaszi csóktól.
Egy mukkanás se hangzott. Hilbrand bácsi éppen a szájához emelt egy
utolsó szalámidarabot, de a levegőben maradt a keze.
A csók még mindig tartott. A lány átadta magát ennek az érzésnek, majd
lassan fölemelte a füről meztelen, telt karját és átölelte vele a fiu
nyakát erősen, szenvedélylyel. Ahogy igy megerősödött a csók, valami
vonaglás futott végig a lányon s apró lakkczipője sarkát belefurta a
fübe.
Hilbrand bácsi a homlokát törülte, és lassan, hogy a mozdulat
természetesnek lássék, kidüllesztette sovány öreg mellét.
A néni – nem hiába laktak a templom mögött – csöndesen szólt:
– Köhögni kellene, Karl…
A Karl mosolyogva nézett rá:
– Hova gondolsz!
A néni komolyan erősködött:
– Ez nem illik… Nem látnak minket…
Aztán igen halkan hozzátette:
– Én köhögni fogok.
De nem volt szükség a köhögésre. A lány hirtelen fölugrott, összetüzte
szétomló nagy, dús haját, és ruhája ránczait egyengetve megindult
fölfelé, a villák felé. A fiu mellette ment. Aztán hirtelen megállottak
egy fa mellett, és a fiu még egyszer megcsókolta.
Akkor Hilbrand bácsi kissé remegő hangon szólt:
– Nézd, Jozefin… én neked most már mindig csak a homlokodat csókolom…
A néni elpirult, de mosolygott. Az öreg egészen közel ült hozzá,
szorosan melléje.
– Te Jozefin, én… én megcsókolom neked itten…
Nem merte kimondani, de a néni szájára mutatott. S ahogy igy belevetette
magát a merészségbe, az öreg polgár, akit negyven év óta dirigált a
felesége, érezni kezdte, hogy most ő az ur. Hirtelen vállon kapta a
nénit és – de nagyon hirtelen – megcsókolta az ajkát.
A néni behunyta a szemét és fejét a férje vállára hajtotta.
A fiu meg a lány egymást átkarolva ment föl a bokros ut felé, mig
egyszerre egy nyárilaknál eltünt mind a kettő. Ebédelni mentek.
Akkor a néninek kicsordult egy könny a szeméből s mosolygott mellette.
Kissé félrehajtotta a fejét és szomorúan, mint valami őszi napsugár,
amely a tavaszt siratja, nézett az eltünt pár után. Nagyon csöndesen,
szinte sirásra álló suttogással szólt:
– Elmentek…
De Hilbrand bácsi mosolygott. Valószinü, hogy önmagán mosolygott. Látta,
hogy a néni teljesen belejött a szentimentalizmusba és az ifjuságba.
Közel hajolt hozzá, és – mint hajdan – czibálni kezdte a bajuszát s a
haját, amely most szürke, nagyon ritkás volt, és enyelgő, kedves hangon
hizelgett neki.
– Karl, mein kleiner Károlkám…
A bácsi mind szélesebben mosolygott, Érezte, hogy most már másról kell
beszélni, és hirtelen a pad szélére nézett, mintha valami
világfontosságu dolgot keresett volna. Ott sétált, a falombon átsurrant
egy napsugáron az ő mentő ötlete, egy nagy zöld légy. Nyugodtan,
komolyan sétált.
Hilbrand bácsi kanalat csinált a tenyeréből, óvatosan közeledett a légy
felé s hirtelen el akarta kapni. De elröppent a zöld légy.
Akkor Hilbrand bácsi hunczut mosolygással, bizalmas kappanhangon rótta
meg a zöld legyet:
– Uff! Te… te… hunczutt!
De a hunczuttot igazán két té-vel és igen magas rikkantással mondta.