Délutánra nagyon csuf lett az idő. Ebéd után még sütött a nap, de aztán
felhők tolakodtak egymásra az égen, és elborult a világosság. Majd
lecsattant a magasból a zivatar, zuhogva esett az áprilisi eső, nagy
ezüstszálakban, bőven. Később alábbhagyott, de csak éppen, hogy
csöndesebb lett. Sár, pocsék, viz uralkodott a sötétes utczákon egész
délután.
A tanár úr bekopogtatott Heldékhez.
– Senki se jött, – mondta az asszony – skandalózus ez az idő.
Aztán hozzátette könnyed lipótvárosi akczentussal:
– Csupa pocsék… nem fogja abbahagyni estig… üljön le, tanár ur.
A sovány Reismann belesüppedt egy karosszékbe az ablak mellett. Az
asszony – kissé érett, egészséges, kivánatos nő – szemben ült vele és
rövidlátó szemét összehúzva nézett ki az esőfátyolon át, mintha keresne
valamit. A Duna fölött köd uszott, és ez eltakarta a budai hegyeket. Nem
lehetett nagyon elkalandozni a messzeségbe, hát itt maradt a lelkével.
– Miért nem beszél, tanár ur…
Nem kérdőleg mondta. Látszott, hogy csak muszájból teszi. A tanár
daczosan szólt:
– Nem tudok. Ha magával ülök szemben, elakad a hang a torkomon. Mondtam
már sokszor és egyszer majd csak beleőrülök. Érzem.
– De tanár ur…
– Érzem, hogy gyönge vagyok, de ha aztán egyszer kitör belőlem a lelkem,
a pokolba kárhozunk mind, mind… az egész világ… lángba borul a világ…
– Nem értem…
És rámeresztette meleg pillantásu, érzéstsugározó szemét, amelyet mintha
a jeruzsálemi lányoktól, ősanyáitól örökölt volna. Ezeknek az
asszonyoknak két ezredév melegsége sugárzik a szemükből…
– Maga szerelmes, Reismann?
– Ne kérdezzen ilyet tőlem. Tudja, hogy…
Nem birta tovább. Leesett elébe a földre és vakon, őrülten fogta át
térdét, puha, selyemharisnyás lábát. Odaszoritotta fejét a ruhában
megfeszült térdre és sirt, nyögve, csuklóan, mint ahogy a meglett,
nagyon ideges tanárok sirnak.
– Bolond! Hagyjon…
A haját tépte az asszony, el akarta lökni magatól, de a sovány fiú csak
fogta, szoritotta, mintha az élete szakadna meg, ha ettől a testtől
elválik. Az asszony nagyon izgatott volt.
– Kidobatom… hallja!
Aztán hátravetette a fejét, és villanó szemmel nézett az ajtóra.
Határozott, éles hangon kiáltott:
– Aurél!
Belülről felelt a fiu, hogy jön. Aztán eltelt egy pillanat kétségbeesett
csöndben. És visszaült a helyére a tanár, kibámult az ablakon, hogy ne
lássa a gyerek az arczát.
– Mi tetszik mama?
– Semmi, fiam. Csak tudni akartam, hogy itt vagy-e. Menj vissza tanulni.
A fiu visszakullogott, de megint erőt vett rajta az a szégyenkező
fájdalom, amely délelőtt az iskolában bántotta és hallgatózni kezdett az
ajtón, szepegve, sápadtan.
Benn szomorúan szólt az anyja:
– Mit erőszakoskodik, tanár ur…
– Nem erőszak az… maga hiteget, kaczérkodik… a multkor is…
– De hát nem szeretheti egymást az ember igy, távolról? Lássa, én
olvasom most Werthert és az én lelkem teljesen megnyugszik, fájdalmas
megnyugvással, abban, hogy hát az ember igy messziről szereti egymást…
szenved és meghal…
– Ostobaság. Egy csók és azután a halál. A pokol.
Nagy csönd lett. A kis Aurél már pirult és ugy hallgatózott, az ajtóra
szoritva a fülét. Várt, várt, semmi nesz nem hallatszott a szobából.
Künn zuhogott ujból az eső, talán az fojtja el a hangot? Nem. Már fáradt
volt a görnyedéstől. Akkor hirtelen neszt hallott. Vad horkanást, mint
amikor megölnek valakit. Közel az ajtóhoz mozgást – értette – ölelést és
csókot hallott. Vad, nehéz lélekzetet, elfojtott sirást, odábblökött
butor zaját.
Kétségtelen, a tanár megcsókolta az anyját. És az anyja nem kiáltott.
Akkor a kis fiu visszafojtotta a sirást, és hátraszaladt a könyvéhez.
Előbb izgatott, remegő hangon, félhangosan olvasta:
– A tömecset még mehanikai uton kisebb részekre lehet bontani…
Aztán kitört belőle a sirás, és szegényke talán komikus is volt, amikor
föl-alá járt az asztal mellett, és sirva, hulló nagy gyerekkönnyekkel
valami nagy, lemondó kétségbeeséssel dadogta:
– De az atomot semmiféle… eszközzel… nem…