A verkli elment és már óra vége felé járt az idő. A tanár ráhajlott kis
noteszére és keresgélt benne. Visszafojtott, nagy, rémületes csönd lett
erre. Némelyek a tanárra néztek, várva, hogy ki fog felelni, mások
lázasan futották át a leczkét, térdeiket idegesen rázogatva. Egyszerre
megszólalt a tanár, egyre keresgélve:
– Jőjjön ki… jőjjön ki… hát kérem… mondjuk… Held.
Mindenki föllélegzett, a kis Held kiment és felelt. Nem valami jól
felelt és Csónakos meg is jegyezte:
– Ne félj, azért nem szekundázik be!
A kis Held felelt, gyöngén. Kinyögte a vegyi képleteket és
belegabalyodott az oktaéderbe. A tanár úr segitett neki:
– Nos, most A-tól B-ig vonalat huzunk…
Igy aztán valami formája lett a feleletnek. A tanár úr megdicsérte
Aurélt:
– Held, látom, hogy készültél. Az nem baj fiam, ha nem is megy ugy, mint
a karikacsapás. A szorgalmat látom, és ez elég. Jeles.
Beirta. Azzal megczirogatta a fiut, és belenézett az arczába. Nagyon
hasonlitott az anyjára. Megczirogatta, azzal beküldte a helyére. Még ott
is utána szólt:
– Jól feleltél fiam. Nagyon meg vagyok elégedve. Jeles.
A kis Held leült a padjába és a kabátjához törülte krétás ujjait. Aztán
elbámult maga elé, és szégyenkezett. Hallotta, amint valaki szólt a háta
mögött:
– Reismann kivételt tesz vele.
Hátrafordult pirulva. Nem tudta még biztosan, szegény tizennégy éves
gyerek létére, de gyanitotta, hogy az anyja miatt tesz vele kivételt a
tanár. Nem tudott mit felelni, csak nagyon szeretett volna sirni,
szégyentől, haragtól, fájdalomtól. És félig-meddig sirt is, a mikor
hátraszólt, nem tudva mást mondani:
– Nem tesz kivételt…
Már akkor egy másik fiu felelt, de látták, hogy a tanár rá se figyel. A
falra bámul, merőn egy pontra és pislog. Az ujjával az asztalon babrál
és néha ugy belekapar, hogy a festék is lejön róla.
Éhes, fáradt, kábult volt már mindenik, igy, egy óra felé. Némelyik
aludt is. Majd hirtelen belevágott a csöndbe a csengő és mind
felugráltak. A tanár is vette a kabátját és a nagy zajban, hogy igazán
alig hallotta valaki, feladta a leczkét:
– Holnapra…