A tanár úr megint lapozott a noteszében. Ujra nagy csönd hallgatott az
osztályban. Megint nyitva volt az ablak, sütött a nap. Tavaszszal oly
egyformák a délelőttök.
A tanár úr ma már jobban figyelt a feleletekre, mint máskor.
Belekorrigált, haragudott, dorgálta a nem tanulókat. Egy rossz tanuló
felelt, és sehogy sem boldogult vele Reismann tanár úr.
– Megint nem készültél, fiam. Igy megbukunk, gyerekem. Már két szekundád
van ebben a harmadban.
Csönd lett. A fiu – szegény – meg akarta menteni a feleletét, és
izgatottan kinozta, tépdeste, gyömöszölte a szivacsot a kezében. A tanár
mosolyogva szólt:
– Ne bántsd azt a szegény spongyát.
Nagy röhögés zugott végig az osztályon. A tanár is nevetett a maga
viczczén. Aztán fölsóhajtott:
– Hát nem tudsz, fiam, nem tudsz. No gyere ki, Held Aurél, magyarázd el
neki. Figyelj rá, és végy róla példát.
A szeplős Csónakos szólt az utolsó padban:
– Tudtam.
Held Aurél kiment a táblához, kissé sáppadtan, bizonytalanul. A tanár úr
hátradőlt a székében és ásitott. Nem nézte oly izgatott lázzal, oly
szomoruan, mint máskor. A mellénye nyilásába akasztotta két hüvelykujját
és az ujjaival a levegőben zongorázott.
A kis Held csak ugy tudta a leczkét, mint máskor. Talán jobban is.
Nyögött, látszott rajta, hogy tanult. Aztán elakadt. A tanár nem figyelt
rá, hanem kibámult az ablakon, az égre. Majd fölriadt:
– Nos, te se tudod, Held?
– De igen, csak ez itt…
És egy számra mutatott a kristályalakzatok mellett.
Reismann tanár úr lelépett a katedráról, a nadrágzsebébe mélyesztette a
kezét és unottan járt föl-alá, szót se szólva. Nagy volt a hallgatás és
látszott, hogy a tanár úr nem törődik az egészszel. A mellényét nézte.
Aztán visszaült a katedrára és elővette a noteszét. Künn megint
megszólalt pengő hangon a verkli.
A kis Held látta, hogy négyest fog kapni, életében először, csak azért,
mert szórakozott a tanár úr. Szepegve szólt:
– Én készültem, tanár úr…
Reismann tanár úr beletette vékony czeruzáját a noteszébe és oda se
nézve, szólt egy ásitással vegyesen:
– Ha tudod, hát csináld, fiam…
Majd, hogy tovább is hallgatott a kis Held, közönyösen szólt:
– Hármas, fiam.