Már negyedet csöngettek a gimnáziumban, és a hosszu, világos folyosón
alig lézengett néhány gyerek. Egyszeribe csönd lett, az osztályok ajtai
becsukódtak. Még a pinczéből, ahol a zsemlyét árulták, fölrohant a
földszintre néhány teleszáju, majszoló gyerek, meg a vizvezetéktől is
jött néhány, a fal mellett lapulva. A kezefejével végigtörülte a száját
és besurrant a tanterembe. Aztán végleg nagy csönd lett.
Az első emeleten megcsikordult a nagy üvegajtó és három tanár jött ki a
tanári szobából, panyókára vetett télikabáttal, utolsót sziva a
czigarettájából. Az utolsó bezárta az ajtót s azzal megindultak mind
lefelé a földszintre. A kis fekete szépirástanár az első osztályba ment,
a szőke latin professzor az ötödikbe. Reismann tanár úr, az ásványtan
tanára, magas, szőke fiu, a negyedik felé tartott. Benyitott az ajtón,
mire a suttogás is elhalt benn, és mind fölállottak a gyerekek. De a
tanár ur a küszöbön maradt, s éppen csak hogy beszólt:
– Held Aurél, gyere csak ki, fiam.
A kis Held fölugrott az első padban és fontoskodva ment ki a folyosóra.
Akkor nagy csönd lett a teremben és a vigyázó komolyan szólt:
– Leülni!
Leültek s ujból megindult a mormolás, a suttogás.
Kint igy szólt a tanár úr, kissé zavartan, izgatottan:
– Aurél, nem tudom…
– Tessék, tanár úr.
– Nem tudom: ma van-e a zsúr nálatok, vagy holnap?
– Ma van, tanár úr.
Reismann tanár úr végigsimitotta a homlokát és erőltetetten szólt,
elárulva, hogy hazudik:
– A kedves papával szeretnék beszélni. Otthon lesz?
– Nem. Tegnap Bécsbe utazott.
– És mikor jön vissza?
– Egy hét mulva.
Erre nagyon megijedt a tanár. Beküldte a kis fiut az osztályba, és maga
még kibámult az udvarra. Már zöld volt künn a vadszőllő, és az
iskolaszolga csöpp lányai kergetőztek a kavicson. A tanár érezte, hogy
ez a hét lesz a küzdelem ideje. Az öreg Held elutazott és Heldné egyedül
van. Gyöngébb ember volt, mintsem hogy örült volna az alkalomnak. Huzni,
halogatni szerette volna a dolgot, s ime most egyszerre cselekednie
kell. Kellemetlenül érezte magát. Szinte haragudott az öreg Heldre, hogy
Bécsbe utazott.
Az iskolaszolga lányai nagyon kiáltoztak, kaczagtak lenn. Akkor Reismann
tanár ur kinyitotta a folyosóablakot és lekiabált:
– Csöndesebben, Rózika! Kikapsz!
Majd eldobta a czigarettáját, ráhágott, és belépett az osztályba.
Betette maga után az ajtót és elcsöndesedett minden. Mintha nagy
munkában görnyedt volna az egész gimnázium, nesztelen, szinte kinos
hallgatás uralkodott benne. A nap besütött a folyosókra és
megvilágitotta a falakon a szamárfüles torzképeket. A Rózika
elhallgatott az udvarban, és a babájával piszmogott. Fölülrül, nagyon
magasról elfojtva hangzott egy skála, amit az énekórán énekeltek a
harmadisták. A harmónium zugott, aztán hirtelen elhallgatott. Most már
igazán nagy pihenő csönd borult az épületre, fáradtnak látszott ez a
borzasztó nagy kőház, amely már reggel óta türte a lármát, a
hanczurozást. Fél egy felé járt az idő, és az iskolaszolga ebédelt.
Akkor egyszere zengő pördüléssel, pengő zongorahangon fölcsendült egy
verkli a szomszéd utczában. A nyitott ablakokon a tavaszi napos
szellővel együtt ringott be a hangja az osztályokba, és egyszerre
elveszett a ritmus a tanár urak beszédéből, a szin a hangjukból. Lengő,
pattogó ritmusu indulót játszott a verkli, és a közfeltünést
fölhasználva az utolsó padban a szeplős Csónakos odasugott a
szomszédjához:
– Reismann szerelmes a Held mamájába.
Azzal mind a ketten a tanárra néztek, aki félig lehunyt szemmel élvezte
a friss levegőt, a napot, a pattogó muzsikát, miközben a táblánál egy
fiu mormogott érthetetlen szavakat, és csikorgó, koppanó krétával
rajzolta föl a kristályalakokat.