Ugy éjfél felé zörejt hallott Nikola mester az ajtaja előtt.
Felkönyökölt az ágyában és figyelt a sötétbe, nagyra meresztett szemmel.
Valaki kopogtatott az ajtón.
– Ki az?
Egy női hang felelt halkan:
– Bocsáss be, Nikola mester…
– Ki vagy?
– Majd meglátod. Hamar nyisd ki az ajtód, mert fázom.
– Nem nyitom ki. Majd holnap reggel jöjj, ha dolgod van velem.
– Akkor későn lesz, Nikola mester!
Végre is megharagudott a fiatal tudós, hirtelen kiugrott az ágyából és
kinyitotta az ajtót:
– Hát mi az?
Finom, karcsu termetü asszony surrant be. Bezárta maga után az ajtót, és
lihegve szólt:
– Ugy siettem, Nikola mester… de csak hogy már itt vagyok. Szeretlek
Nikola…
És levette a fátyolát.
Nikola mester elbámult. Mintha Illi asszony állott volna előtte nagy,
sötét aranyszinü hajával, szalaggal a homloka fölött, ahogy már most nem
hordják az asszonyok.
– Tudod talán – folytatta halk, hizelgő hangon az asszony – hogy ma van
a csókok éjszakája?
– Igen… – hebegett a mester.
– Nos, hát én csókért jöttem hozzád. Tulajdonképpen a testőrkapitányhoz
készültem, aki már egy év óta szerelmes belém. De most, hogy elmentem
hozzá, éppen akkor ment be az ajtaján a főadószedő felesége. Soha többet
nem nézek a szemébe a gazembernek!
– És? – kérdezte Nikola.
– És? hát micsoda kérdés ez. Idejöttem hozzád, mert szép és tudós férfiú
vagy, Nikola mester. Megengedem, hogy megcsókolj…
– De hisz én nem is ismerlek!
– Az nem baj. Nevezz, ahogy akarsz. Nevezz Illinek… akárhogy…
A tudós összeborzadt, mert úgy hasonlitott a szent és éppen most
leleplezett Illire az idegen asszony.
– Nos, csókolj meg! – szólt szerelmes simulással az asszony, és Nikola
nyaka köré fonta karjait.
Az ifjú mester nagyon elvörösödött, de jól esett neki a puha asszonyi
kar érintése.
– Én… nem… – hebegett.
– Csókolj meg…
Végre hajlandó lett őt megcsókolni Nikola mester. És éppen, amikor
ajkával közeledett felé, az asszony nagyot sikoltott, s ellökte magától.
– Juj! Koponya… vidd el onnan!
A higgadt és nőgyülölő mester készségesen ugrott az asztalhoz, és ugy
vágta a sarokba a koponyát, hogy ezer darabra tört. Azután visszajött,
hogy megölelje a szép idegent. De az asszony már akkor a könyvek közt
kotorászott. A fontos pergament is megtalálta az asztalon.
– Mi ez? – kérdezte.
– Semmi. Add ide…
– Dehogy adom…
Olvasni kezdte, föl-fölkapva a levegőbe, amikor Nikola ki akarta venni a
kezéből. Éppen akkor kapta ki végre, amikor már végig olvasta az
asszony. Óvatosan elzárta a szekrényébe.
– Ez nem szép – szólt az asszony.
– Mi nem szép?
– Hogy ily aljas módon megrágalmazzák a szent Illit!
– De hisz ez szóról-szóra igaz!
– Nem igaz!
Vitatkozni kezdtek. Végre megsokallta a dolgot Nikola mester, mondván:
– Ne vitatkozzunk. Talán csak nem azért jöttél? Csókolj meg…
– Nem. Amig ezt a pergament a tüzbe nem dobod, nem csókollak meg.
S hogy a csók hiányát annál érezhetőbbé tegye, czirógatni, beczézgetni
kezdte a mestert. Ez végre is sirva fakadt a nagy dilemmától:
– De hisz az én egész dicsőségem függ ettől a pergamentől! Halhatatlan
leszek, és megszüntetem a csókok éjszakájának intézményét!
– Dobd a tüzbe.
– Énnekem nincs szivem ahhoz. De ha megigéred, hogy esküvel bizonyitod,
hogy láttad, bedobhatod a tüzbe.
– Igérem.
– Itt a kulcs.
Aztán mindjárt a tüzben volt a pergamen. Künn éjfélt harangoztak.
Csönd lett megint.