Nikola mester, a fiatal tudós egyedül ült a szobájában ezen a szerelmes
éjszakán. Izzott, főtt a feje, s előtte halmazban hevert a sok ócska
könyv, lomha fóliáns, görbült pergamen. Szinte el volt temetve a sok
régi irás közé. Az asztalra hajtotta fejét, kutatott, keresett,
gondolkodott.
Ő nem törődött a csókok éjszakájával. Egy asszony ismerőse se volt a
városban, nagyon visszavonultan élt. Könyveinek, régi pergamenjeinek
szentelte fiatal életét. Pedig izmos, szép fiu volt, s talán a karriérje
is gyorsabb lett volna, ha törődik az asszonyokkal.
És ahogy lapozgatott, kutatott, egyszerre csak nagyot ütött az egyik
fóliánsra, ugy hogy porzott tőle az ócska könyv. Aztán mosolyogva,
halkan szólt:
– Megvan…
Vagyis Nikola mester fölfedezte azt, ami után évek óta kutatott. Régi
könyvekben, irásokban, följegyzésekben keresett adatokat arra nézve,
hogy a szentnek, vértanunak nevezett Illi asszony bünös volt.
És most végre megtalálta. Megtalálta egy könyv kötési táblájában azt az
irást, amely kétségkivül bebizonyitotta, hogy Illi asszony valóban bünös
volt, s meg is érdemelte azt a sok kinzást. Egy katonának a végrendelete
volt az az irás, amelyet soha senki sem látott. Az olvasni nem tudó
könyvkötő mester könyvtáblába ragasztotta értéktelen pergamendarabokkal
együtt.
A végrendeletben meg volt irva, hogy ő volt Illi asszony szeretője.
Évekig tartott a viszonyuk, s nem volt alaptalan a férj gyanuja. Le
voltak másolva az Illi szép szerelmes levelei, amelyekben találkát
adott. Szóval minden.
Nikola mester óvatosan széthajtogatta azt a pergament, letette az
asztala közepére, egy koponyát tett rá, s vetkőzni kezdett, hogy aludni
térjen.
Közben mosolygott és elgondolta, hogy most egyszeribe vége szakad a
csókok ünnepének…
– Ugy kell nektek, asszonyok – gondolta magában, s már arra gondolt,
hogy mivel ok nélkül volt megengedve az asszonyoknak a csalás sok évig,
most a férfiaknak lesz megengedve, hogy visszaadják az asszonyoknak a
kölcsönt…
Mosolygott Nikola mester, hidegen, és belebujt az ágyába. Majd még
bámult egyideig a levegőbe, aztán még egyszer elmosolyodott, gúnyosan,
kárörvendően és elfútta a lámpáját.
Csönd lett, álmotadó csönd.