– Ez mind Péter! – dörmögé a bátya, s mikor hozzákerült az obulus-szedő
művész, azzal nyugtatá meg, hogy «én is Péter vagyok, Péntek Péter.»
Péntek Pál ellenben azt hiszi, hogy az az eléje nyujtott csörgősipka
arra való, hogy az ember abba verje bele a pipájából a hamut.
Ezen a napon sem lehetett meglátni sem a holdat, sem az István-tornyot,
olyan nagy köd volt.
S ez így ment egy hétig; egyik nap eső, másik nap köd. Megunták ezt az
atyafiak nagyon. Nincs a németnél jó idő soha! Gyerünk mink haza!
A nyolczadik nap korán reggel fölkelének, lementek az istállóba,
felszerszámozták a lovakat, befogták az ekhós-szekérbe s keresték a
házigazdát, hogy megköszönjék neki az eddigi szíves vendéglátást. Nem
kellett azt keresni; jött az egy irgalmatlan hosszú papirossal a kezében
s azt mondta a hálálkodó atyafiaknak, hogy «Bezahlt, uram!»
Ezt a csúnya szót ők soha sem hallották.
– Megkövetem, nagy jó uram, én nem vagyok Peczólt, az én nevem Péntek
Péter.
– Az enyim meg Péntek Pál.
– Nix ta! – kiabált a gazda. – Bezahlt, uram!
S azzal a sok léhütő cselédje megragadta az útrakészülő atyafiakat,
lehúzta erővel a szekérről, kifogta a lovaikat, visszatolta a félszerbe
a szekerüket.
– No ez már mégis nagy barátság! Hogy a vendéget úgy megmarasztalják! No
hát nem bánjuk, ha már olyan nagyon megszerettek bennünket, itt maradunk
még egy napig; de már holnap mákosugyse hazamegyünk! Az asszonyok el se
tudják gondolni, hová lettünk.
S még egy napig ott maradtak, élvezve a nagy vendégszeretetet.
Másnap reggel aztán megint az a szczéna következett.
A két atyafi indult volna már hazafelé; de minden oldalról fogták a
lovaik zabláját s kiabálták a fülükbe: «peczólt uram!»
Talán sohasem is lett volna ennek vége, ha oda nem vetődik a nagy
hajczihőre a bécsi ifjúság akkori vezéralakja, gróf Sándor Móricz, a ki
a hirhedett paripáját ott tartotta a Vörös ökörben, s nem informáltatja
magát a tényállásról.
A fiatal magyar főúr aztán megmagyarázta a csallóközi atyafiaknak az
állapotot. A német fizetséget követel a vendéglátásért, mindennapra húsz
vonás forintot. Ha nem fizetnek a vendégek, elveszi a szekerüket,
lovaikat.
Azok csak akkor hüledeztek. Pénzük nem volt.
A hirhedett lovas úr aztán megkönyörült rajtuk, kifizette a tartozásukat
a Vörös ökörnek, még nekik is nyomott a markukba útiköltségül tíz bankó
forintot, nehogy hazautaztukban megint valami bajuk essék, a mivel aztán
az atyafiak nagy vígan útrakelének.
Útközben aztán peczólt uraimék hűségesen megfizettek minden közbeeső
állomáson gavallérmódra az élvezett papramorgóért, abrakért, szállásért,
úgy, hogy midőn Szerdahelyre megérkezének, még öt forint nyomta a
mellényzsebüket. Ottan rostokot tartottak; a korcsmáros azt kérdezte
tőlük, hogy mit parancsolnak ebédre? Németül kérdezte.
Bécsben már ők is profitáltak valamit a németből:
– Zwei Gulden gölődiny.
– Drei Gulden stercz.
Ezért a horrendus összegért aztán kaptak akkora tál szalonnás gombóczot
és sterczet, hogy az hat kapásnak elég lett volna. A maradékot nem
hagyták ott, hanem beletömték a posztószél tarisznyába: puffadásig tele
lett vele.
Este felé hazaérkezének a hozott zsákmánynyal.
Otthon pedig a két asszony, a ki az előre küldött hetestől megtudta az
érkezésüket, szintén gölődinynyel és sterczczel várta haza az
argonautákat.
– Tyhű, a ki áldotta! Hiszen mink is azt hoztunk haza Bécsből egész
tarisznyával.
S minthogy itthon mindent elmondának, a mi velük történt Bécsben, rajtuk
maradt holtig predikátumképen a «Peczólt uram.»