Komárom várához egy jó hajtásnyira van egy község, melynek lakosai mind
nemes emberek, a kik azzal dicsekszenek, hogy az ő helységükben a kutyák
is _aranyosban_ járnak. Tudniillik, hogy a helységnek neve «Aranyos.»
Ott lakott a mult század elején (mindjárt a _nemesek hadnagyának_ a
portája mellett levő házban) két derék nemes úr, név szerint Péntek
Péter, Péntek Pál. Testvérek voltak, osztozatlanok. Közös volt a
háztartásuk, marháik, lovaik, szolgáik; de asszonyaik nem: azoknak csak
a konyhájuk volt közös. A testvérek is egyetértésben éltek, az asszonyok
sem pöröltek össze soha. Pálnak a felesége magyar volt, komáromi
eredetű, a ki csak annyit tudott németül, hogy «niksz tájts», Péter
hitvese ellenben szerdahelyi származású volt, a ki csak németül hallott.
Ez is egyik oka lehetett annak, hogy sohasem feleseltek egymással.
Ellenben a Péter felesége híres volt arról, hogy nagyszerű szalonnás
gombóczokat tud csinálni, a Pál felesége ezzel párhuzamosan tudta
megteremteni a lisztsterczet, a mi nem csekély tudomány. A közös
asztalnál egyik férj jobban dicsérte a felesége főztét, mint a másik, s
torkig lakott vele.
Volt a helységben egy görög, a kinek Jósó volt a neve. Lehetett annak
czifrább neve is, de abba senki sem ficzamította ki a nyelvét.
(Kratochvilnak hívták.) Ez árult mindenféle kelendő czikkeket a
boltjában: tűzkövet, taplót, ostornyelet, pántlikát, cseréppipát,
muzsikáló dorombot, kaszafenőt, szopókát, – no meg sót is. Azt mind
hozhatott Komáromból. De már a kávéért, nádmézért (czukor) Bécsbe
kellett neki felfáradnia, mert az Komáromban háromszoros árú. A
tyukász-szekérrel felvitték Bécsbe egy petákért, visszahozták
portékástul három sustákért.
Ez a Jósó csodákat tudott beszélni vasárnaponkint, – a mikor csukva volt
a szatócsbolt, ember és marha pihent, – a nemes szomszédoknak a
méhesben.
Már az maga is csoda volt, hogy azok az urak, a kik zsindelyes házban
laknak, nem érik be a lépes mézzel, hanem olyan mézet hozatnak az
Óperencziákról, a mi nádban terem, és ahhoz olyan babot vesznek, a mit
előbb meg kell sütni, aztán kézi malmon megőrölni, s mikor az levet
ereszt, ezt a keserű koromba főtt lélöttyöt findzsából iszogatják.
Irtózik ettől minden igaz kurucz, a ki Thököly Imre esetét a nagyváradi
basánál olvassa a «hármas kis tükörből» azzal a «hátra van még a fekete
leves»-sel.
Hát még mikor arról a rengeteg nagy Szent-István-toronyról beszélt a
Jósó, a mi olyan magas, hogy mikor új hold van, az beleakad a szarvával
a torony hegyén levő kétfejű sasba, s belekerül jó fertály óra, a míg ki
tud belőle vergődni. Igaz görög hitére esküdött, hogy ez úgy van.
– No ezt nekünk is meg kell egyszer néznünk! – mondá Péntek Péter Péntek
Pálnak, a mibe ez menten beleegyezett. Hisz az a Bécs nem a világ. Van a
két nemes úrnak három lova, azoknak csak fel kell kötni a farkát,
kiszedni sörényéből a bojtorjánt, hát megteszik azok a parádét. Útravaló
elemózsiát elbír a tarisznya, tele kulacs hozzá, a saroglyában sarjú,
abrakos zsák: minden kitelik hazulról. Pénz nem kell oda, minek?
Legfeljebb egy török kendőre az asszonynak.
Csak az új holdat várták, hogy azon a nevezetes holdfennakadáson jelen
lehessenek. A két feleség ellátta a két nemes urat minden útravalóval.
Meg is érkeztek szerencsésen a nagy császárvárosba, s nem történt velük
egyéb baj, mint hogy a vámnál elvette tőlük a német a vágott dohányukat,
kiöntve azt a bőrzacskóból a földre, a magukkal hozott mákospatkót pedig
ketté kellett törniök, hogy nincs-e benne dohány?
De még egyéb baj is volt a patkóval.
Az, hogy a turcsik nem voltak megpatkolva, az ármányos német pedig
végtől-végig kirakatta az utczáját nagy kemény koczkakövekkel; azokon a
puha gyephez, sáros úthoz szokott csallóközi paripa nem érti a járást,
egyik erre csúszik, a másik arra csúszik a vasalatlan patájával, az
ember alig győzi a «Jézus Mária» kiabálást.
No, de nemsokára akadnak egy házra, melynek tárva-nyitva a kapuja. Itt
bizonynyal vendégszerető gazda lakik. Az volt a «Vörös ökör». Oda
egyenesen behajtatnak. Ráismernek a szárnyékra. Beállítanak. Rögtön jön
egy bőrkötényes szolga, utána maga a termetes gazda. Az is sipkát
emelintve fogadja a kedves vendégeket, a szolga kifogja a lovakat s
vezeti az istállóba, egy másik kenyérpusztító a czókmókot szedi le a
lőcsről s viszi fel a lépcsős tornáczon. Hasztalan szabódnak, hogy ő
nekik ott kell hálni a lovaik mellett, etetni, itatni, nix nutz,
felviszik őket az emeletre, ott betuszkolják egy czifrára kifestett
szobába, mosdótálat, szappant hoznak nekik törülközővel. Ugyan minek az
a nagy fáradság? Superlátos ágy is van a szobában kettő.
A szíves házigazda maga jön fel értük, meginvitálni őket a vacsorához.
Nagy itt a szolgálat! Hát még a bécsi vacsora! Jön pakerehändli,
heringes saláta, apró szőlős bukta, hozzá ser kancsóval, a mi csak úgy
habzik, de itatja magát. Már csak azért is érdemes volt ebbe a Bécsbe
felfáradni. Támogatás mellett tudtak csak a szobájukba felkerülni a
trakta után; elébb azonban mindenkinek szépen megköszöntek mindent,
megmondva a becsületes neveiket: «Péntek Péter, Péntek Pál.» A furfangos
ágyakban azonban alig tudtak elaludni, az a ruganyos derekalj mindig ki
akarja az embert dobni a nyoszolyából.
Hajnalban bejött a szobájukba egy fehérkötényes úr, az meg kivitte a
csizmájukat kisuviczkolni. De ez már nagy tisztesség.
Még nagyobb volt az elbámulásuk, mikor, igaz magyar gazdaember szokása
szerint, legelőször is az istállóba serénykedtek a lovaikat
megtekinteni, s úgy találták, hogy azok nemcsak hogy csülökig gázolnak
az alomszalmában, turkálnak az abrakban, hanem meg is vannak kefélve
szép simára. No, ezek is megemlegetik Bécs városát.
De már arra sem Péntek Péter, sem Péntek Pál nem volt rábírható, hogy
azt a rettenetes dolgot, a mit «frustuk» néven kinált nekik a házigazda,
bevegyék. Légyétető az! Azért, hogy kávé a neve. Elővették a szeredásból
a paprikás szalonnát s azt falatozták a bicskával. Annak a láttára meg a
németet lelte ki a hideg.
Első dolguk volt azután kiókumlálni, hogy merre van hát az a híres
Szent-István-tornya? Azt bizony Bécsnek minden szegletéből meg lehet
látni.
Hujh, de rettenetes messzeségre van az! – Aztán ha odatalál is az ember;
de hogyan talál vissza onnan a «Vörös ökör»-be? Mikor ez a bécsi német
olyan ostoba, hogy nem ért egy kukkot sem más nyelven, mint németül!
– Megállj csak! – mondá Péntek Péter. – Tudom én annak a módját. Majd
én, ha eltévelyedünk, előfogok egy jóképű németet, annak azt mondom,
hogy «búúúh!» a két kezemmel mutatom a két szarvát, a piros lajblimon
meg előadom, hogy vörös; ebből kitalálja, hogy a Vörös ökörhöz
igyekezünk.
Péntek Pál belenyugodott a Péntek Péter indítványába.
Azzal neki indultak torony irányában, keresztül-kasul girbe-gurba
utczákon, míg egyszer csak eljutottak egy lusta folyóvízhez, a mire egy
kőhíd volt építve. Ott egy pofoncsapottkalapos német útjokat állta s
erősen követelte, hogy az átmenetelért fizessenek fejenkint egy
krajczárt.
– Micsoda? Fizetni a hídon vámot? Mi nemes emberek vagyunk!
– Péntek Péter, Péntek Pál.
De a német csak nem akart tágítani. Úgy látszik, hogy nagyon rá volt
szorulva arra az egy krajczárra.
Azt pedig egy magyar nemes nem teheti, hogy ő vámot fizessen a hídon,
mint valami paraszt.
– De hát voltaképpen miért is kelljen mi nekünk keresztülmennünk ezen a
hídon, holott a Szent-István-tornyát, meg a holdvilágot a Vörös ökörből
is megláthatjuk?
Fogták magukat, visszafordultak; otthagyták a vámszedő németet: «gebedj
meg!»
Ebéd idejére szerencsésen hazakerültek a Vörös ökörbe. A nagy
fáradságtól megjött az ápetitus. Ebéd is volt hozzá. A gazda ma is
kitett magáért, még vágott dohányt is adott a pipába: üres lévén a
dohányzacskó; az ugyan csípte nagyon a magyarnak a nyelvét, mert hát a
német páczolva szereti a dohányt. (A kutya tutulja meg!) De annál jobban
ízlik utána a ser.
Ez napon azonban se új holdat, se Szent-István-tornyot nem láthattak az
atyafiak; mert elkezdett esni az eső. Ez már Bécsben rendes állapot: ott
mindig esik az eső.
Másnap aztán azt gondolták ki, hogy más irányban ismerkednek meg Bécs
városával. Megkerülik a «kertek alatt.»
Ilyenformán szerencsésen felfedezték a Prátert. Ennek a dicsőségéről is
sokat historizált előttük a Jósó; de hozzátette, hogy ott ugyan
őrizkedni kell a tolvajoktól, mert neki is kilopták a zsebéből az
ezüstóráját. Vigyázott is a nagy csődületben Péntek Péter, Péntek Pál,
hogy le ne vagdalják az ezüst gombokat a mándlijáról; a tajtékpipáját
meg le nem adta volna az agyaráról.
Ott azután tökéletes gyönyörűségük volt a német pojáczákban. Hogy eszik
a csepűt, hogy nyelik el a bicsakot, aztán felmásznak a rúdra, annak a
hegyén a fejük tetejére állnak, lábbal az ég felé. Előadás után a
pojácza leveszi a hegyes süvegét s bejárja vele a tisztelt publikumot, a
művészet adóját behajtani.