Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs
nekem, mint az én komáromi kálvinista templomom, a hogy én azt
gyermekkoromban ismertem.
Nem a művészi festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és
boltozatok, nem is a pompás oltárok tették azt olyan széppé, hanem a
nép, mely benne összegyülekezett. Belefért kétezer ember: – el is jött.
A szószékkel szemben voltak az előkelő férfiak padsorai, azok mögött a
hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál hölgyek és férfiak elkülönítve
ülnek a templomban. Fenn az oldalkarzaton, az orgona mellett, sorakoztak
a diákok, túl rajta az iskolás leányok: azon túl következett egy hosszú,
az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait megtölték a
komáromi szekeres gazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben, nagy
ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot
egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napoleoni
hadjárat emlékeül akkora vitézségi érdem-csillagot viseltek a mellükön,
mint egy csésze-alja.
S mikor az orgona megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt
a helyéről, az olyan volt, mint a tengermoraj, s utána a másik ezer, az
asszonynép fölkelése, az meg szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással.
Mert selyemben, atlaszban, gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és
leányasszonyok, ha templomba mentek.
S aztán, mikor ez a tábor rázendíté a zsolozsmát: «Jövel Szent Lélek Úr
Isten!» az volt az égostromló riadó! Az az «álleluja, álleluja» bizvást
az egekig fölhangzott; nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért
nincs nekem olyan szép templom a kerek világon, mint a komáromi
kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival.
Pedig még akkor az a messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai
Kremlre emlékeztető kupolás réztetővel, aranyos csillaggal; – egy jámbor
fatorony harangjai hivogatták istenitiszteletre a hívek seregét.
… A század elején volt ez: a napoleoni harczok befejezte után, mindjárt
az utolsó nemesi inszurrekció nyomában.
Egy «új ember» telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, a
kinek a neve volt «nemes Ásvai Jókay József». Fiatal feleséget hozott
magával: Pulay Máriát. Szegény leányt vett el, a kinek semmi hozománya
nem volt. A hajdani köznemesi családok leányai mind szegények voltak:
kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők életében. Szülői maguk is
nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne; emlékszem rá.
A legelső vasárnapon Ásvai Jókay József magával vitte a feleségét a
templomba. A főajtón, az utcza felől járulva be, a nejét a női padsorok
előtt elbocsátá, maga pedig helyet foglalt a presbyterek osztályában, a
második pad második helyén. (Holtig az volt az ülőhelye.) Ott aztán csak
az ájtatosságra volt gondja.
Hanem a felesége nem kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas födelű ház
szülöttét lenézték.
Azok ott az első padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes
asszonyok, kontignácziós háztulajdonosnők, hivatalnoknék, gazdag
búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális liferánsok hitvestársai.
Azok csak nem szoríthattak neki helyet – az idegennek!
Hátrább a padokban következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék,
posztókereskedőnék, vasárusnék, sóraktárosnék, kanczellistánék,
schreibernék, ötvösnék. Innen rangfokozatban a kőmivesnék, molnárnék,
mészárosnék, halásznék, kávésnék, mézeskalácsosnék, szappanosnék, a
kikkel vetekedtek méltóságban a szekeres gazdánék, a kormányosnék,
hajó-ácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a
kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék, és teljes
érvényre jutva a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék,
timárnék, fejkötővarrónék – és egyéb arisztokrata hölgyek.
És ezek mind ünnepi pompában képviselték az előkelő társadalmat; a
legújabb komáromi divat szerint halcsontos miedereket, galléros
wicklereket, keverített kádnyi selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros
ujjú rekliket, schlingelt kötényeket viseltek, hosszú táritoppos
fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos szalaggal; a
csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna ezek
maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan asszonynak, a ki nem
hord selyem ruhát, hanem egyszerű merino-köntöst, cziczkendővel, hozzá
sima tüll-anglé fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden
padból elutasították az új asszonyt, a jövevényt.
A fiatal asszonyka azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el
nem futott a templomból, hanem szépen oda támaszkodott a legutolsó
padnak a támlányához s onnan hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár
József esperes uramnak a szónoklatát, a ki igen meghatóan prédikált
arról a textusról, hogy a kik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az
elsők; még azt is bevárta, hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra
akasztott helypénzszedő perselylyel, s ő is belehullatá a maga
áhitatfillérét.
Nemes Ásvai Jókay Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A
templom nem theátrum, a hol az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat
publikumot bámulni. Csak hazatérett tudta meg, hogy milyen
megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.
… No, most állj elő, te hirös! Te Mór a Jókay nemzetségből; mit
csináltál volna «te» ebben az esetben? – Futottál volna panaszra
kurátorhoz, espereshez, presbyteriumhoz, orvoslást követelni a sértés
miatt, helyet pretendálni a számüzött élettársadnak az úri
gyülekezetben? Vagy küldted volna a szekundánsaidat a dölyfös
asszonyságok férjeihez, s kihíttad volna őket egy szál kardra? – Vagy
szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait sunnyogva, kikunyorálni
az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg maguk között a te
szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban? – Válaszsz!
Nohát nemes Ásvai Jókay József egyiket sem választotta e három eshetőség
közül, hanem elment Búza Sándor uramhoz, a ki becsületes asztalosmester
volt, s csináltatott vele egy díszes templomi padot politúrozott
tölgyfából, a minek zöld posztóval volt behúzva a támlánya, hogy azt
állíttassa be legutolsó padnak arra az üres helyre, a honnan a felesége
a legelső istentiszteletet állva hallgatta végig; abba vezette bele a
nejét.
S néhány év múlva az a leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista
matronák és hajadonok legkedveltebb ájtatossági otthona. Még most is ott
van: – a _legutolsó pad_, mint örök szimboluma az Isten előtti
egyenlőségnek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Nem zavarandó össze azzal, kinek mesés adatait Petőfi
végzetéről a «Hon»-ban Lengyel József megczáfolta. _J. M._
[Footnote 2: Isten itélt, én téged elkárhoztatlak a poklok örök tüzére.