Milanóból utaztunk Velencze felé a nőmmel meg az anyósommal. A ki ismeri
már az olaszországi vasuti készségeket, annak nem kell osztályoznom,
hogy az azokon utazás hányadik kategoriájába tartozik az élvezeteknek.
Nálunk az elsőosztályú kupékban hat személyre van ülőhely; az olasz
kocsik elsőrangú kocsiszakaszában tíz utasnak kell elférni. Sőt én
egyszer a génuai utamban tizenharmadmagammal utaztam; mert a kik a
harmadosztályú kocsikból lemaradtak, azokat az elsőosztályuakba
tuszkolták be. S ez ellen nincs segítség. Egyszer pedig Róma felé
utazva, olyan társaságban kellett meghúzódnom, hogy egész éjjel a
zsebemben tartottam a kezemet a revolverem ravaszán. Éjfélben
felszakítják az ajtót, s beront rajta hat torzonborz férfi, puskával,
vadásztáskával a vállán, vizslával a pórázon; ezek pályáznak
pacsirtákat, czinegéket vadászni a csincsésbe, a mik most vándorolnak
vissza Európába. Étkezésről szó sincs az olasz vasutakon. Vannak
úgynevezett trattoriák, de mire az utas a szalvétát felköti a nyakába,
már a fülébe ordítja a kalauz a «partenzát» s ott marad a rizottó, meg a
maccaroni à la napolitaine. Nem is utazik ott okos ember étkes kosár
nélkül s beszerzi a hideg tyúkot, meg a szalmába fonott chiantit,
különben éhen vész.
No, hát az egész világon mindenütt lehet segíteni a vasuti utazás
kalamitásain egy kis borravalóval. Olaszországban ugyan nem. Nem is oszt
itt borravalót se angol, se franczia, se német. Az már mind ki van
oktatva a felől, hogy az olasz konduktornak a tenyerét megkenni ezüsttel
hiábavaló pocsékolás. Legfeljebb az lesz belőle, hogy öt percz mulva
visszajön az ajándékozóhoz az illető, tenyerén hozva a kapott
ezüstpénzt, hogy az nem _lira_, hanem pápai _bajocco_, vagy görög
_drachma_, s beváltatja igazival. Itt csak a muszka utazók adnak még
borravalót. Ezért néztek minket is mindenütt muszkáknak.
Együtt voltunk hát már öten: mi hárman, meg két olasz pasasér; volt hely
elég az elkászolódásra. Ekkor beront egy uj talián s elkezd nagy
lármával patvarkodni, hogy neki a lefoglalt helyéről elrabolták a
jelzésül ott hagyott zsebkendőjét, s tőlünk, a bennülő utasoktól
követelte annak az előadását.
No, már sok szép megtisztelő czímet hallottam a fejemre zúdítani
izgalmas politikai pályámon, de még ilyen válogatottakat soha! Még
zsebkendőtolvajnak nem szidtak. Hogy pergett a nyelve, olaszul, hogy
forogtak a szemei, még olaszabbul.
No, én már hallottam Rossit, hallottam Salvinit, hallottam Ira Aldridget
Othelloban, de egyik sem csapott akkora patáliát egy zsebkeszkenő miatt,
mint ez a talián. Azt hittem, mindnyájunkat meg fog dezdemónázni.
A két velünk levő utas, a ki értette az olasz szitkozódást, nem állhatta
ki tovább, fogta az utitáskáját, plaidjét s kiszállt a kupéból, keresett
nyugodalmasabb helyet; én is odaszólítottam a kalauzt, hogy nyisson
nekünk más kupét, fizetek akármit; de az csak nevetett s mutatta igazi
_olasz flegmával_, hogy nem kell arra a kiabálásra hallgatni.
Volt ottan rendőr is, és nekem eszembe jutott az az anekdota, a mikor
Kaas Ivornak az édesatyja, az erélyes dán báró azt kérdezte Protmanntól,
Budapest zsarnokától: «_Sagen Sie mir, wo kann ich Sie verklagen?_» De
hát az olasz rendőr nem arra való, hogy valami rendet csináljon, a miatt
agyonlőhetik a királyát, fejbe kollinthatják az utazót a szeme láttára:
az olasz rendőrnek se szeme, se füle nincsen, csak kakastolltaréja van;
az aztán megteszi.
Utoljára is elővettem, a mi kevés olasz tudományom van: «Maladetto
mangiacatto, cerca il tuo fazzoletto all inferno!»
Úgy látszik, hogy megértette, mert a mint elkezdte keresni az elvesztett
zsebkendőjét az ülőszéke alatt, ott szerencsésen megtalálta. Mutatta
diadalmasan lobogtatva s bocsánatot kért. Akkor aztán beállt a szája,
lefeküdt, horkolt.
Egy állomáson megint egy uj pasasér szállt be közénk. A mi zsarnokunk
fölébredt, rögtön ismeretséget kötöttek, hangos diskurzusba kezdtek.
Tudvalevő, hogy ha két olasz diskurál, az folyvást beszél, egyik sem
hallgat a másikra.
Végre közeledtünk Veronához. A mi vasuti rémünk kászolódni kezdett. Az
olasz nagy város kibontakozott előttünk. Nem messze a vasúti pályafőtől
emelkedik egy óriási kémény; alighanem magasabb a bécsi Szent-István
toronynál. A mi haragosunk büszkén mutatott e monumentális kürtőre. Ez
az ő szalámi-gyára!
Most aztán tiszta volt előttem a helyzet.
Ez a mi illusztris utazótársunk _a veronai szalámikirály!_ «Il rè (non
galantuomo) di tutti salamucci!» Hja! Ez már más! Akkor szuverén joga
volt úgy gorombáskodni velünk.
Mikor eltávozott a kupéból, előttünk is meghajtotta magát, valamit
mormogva az ellenünk emelt szidalmak visszavonásáról.
Udvariasan viszonoztam a rehabilitáczióját.
Megköszönte.