(Korrajz.)
Hajdanában az én híveimnél az a szokás divott, hogy a sátoros ünnepeket
három egymásutáni napon ülték meg. (Így hívták a husvétet, pünkösdöt és
a karácsonyt, vasárnapon kezdték, kedden végezték.) Nagy volt ő náluk a
buzgóság, valóban lélekemelő is volt, mikor a nagy ünnepnapokon a
zsúfolásig megtelt templomban az az ezer meg ezer ezüst gombos,
mentekötős férfisereg rázendíté a zsoltárt: «Mint a szép, híves patakra
– A szarvas kivánkozik», hogy a mennyezet repedezett a hatalmas
összhangtól, a mit az orgonaszó vezetett. Azután következett a
prédikáczió, mely annál szebb volt, mentül hosszabb volt. A prédikáczió
után jött sorra a hitoktatás, melyet a szentírásból a káplán olvasott
fel. A prédikáczió a nagytiszteletű esperes, vagy épen a főtisztelendő
szuperintendens úr munkája volt: a bibliai felolvasás alatt járultak a
hívek, legelől a presbiterek, az úr asztala elé, átvenni a kenyérben és
borban a vallás szent jelvényeit, a miket két pap osztogatott. Azután
kiki újból helyére ült s szépen végigvárta, míg a férfiak ezrei után a
nők is sorba járultak az Úr asztala elé, s olyan goromba ember nem
támadt, a ki elébb elhagyta volna a szentegyházat, míg a két pap az
úrvacsorájában az utolsó koldús-csapatot is nem részesítette. Azalatt
folyvást énekeltek: «Perelj, Uram perlőimmel!» (A miben nem kell semmi
vonatkozást keresni a mi házi dorombjainkra, az asszonyi népre. Annyi
esze Dávid királynak is volt, hogy az asszonyokkal való perlekedéssel
nem alkalmatlankodott a Zebaóthnak.)
Délután prédikált a második tiszteletes, felolvasott az ünnepi legátus,
szintén nagy közönség előtt.
És ez így ismétlődött ünnep másod- és harmadnapján, változatos
szerepcserével. Úrvacsorája mindig volt. A bort kiadta a _lukma_, a
Krisztus testét jelző kenyeret a híres kenyérsütőnék. Hogy az úr
vacsorája után a polgárember vacsorája sem maradt el, az bizonyos, a
hogy ezt az ácsi kántor e négysoros rigmusban megörökítette:
Szemeitek a kulacson,
Kezeitek a kalácson:
Kár Ácson
A Karácsony.
S a karácsony ünnepénél még kivánatosabb a húsvét. Amott csak a kalács
kinálkozik, de itt már a «hús» kecsegtet.
Aligha van a világon a magyaron kívül más nyelv, mely a feltámadás dicső
ünnepét a hússal tisztelje meg.
Mi a _páska_ alatt értjük a _bárányt_. Akkori hónapban ellenek a juhok.
Ezért nevezik ez ártatlanság jelképét páskabáránynak. Ki ne emlékeznék
kegyelettel húsvéti töltött bárányainkra, a tárkonyos báránybecsináltra,
a fölséges bürgepörköltre zöld paprikával? Méltók azok egy ünnepnap
magasztossá tételére.
Valóban érthetővé lesz a mi híveinknek azon szilárd ellenállása, melyet
annak idejében kifejtettek önkényt gyakorló egyházi kormányuk ellen: a
midőn tudniillik főtisztelendő Budai Ézsaiás uram azon életbevágó
ujítást szándékozott hitágazatainkba behozni, hogy a harmadik ünnepnap
megtartása az egész országban eltöröltessék, azzal indokolva kegyetlen
rendszabályát, hogy ez a harmadik nap csak haszontalanul elvesztegetett
munkaidő és semmi egyéb czélra nem szolgál: mint fölösleges dőzsölésre,
pincze- és kocsmalátogatásra s egyéb, Istennek nem tetsző
dorbézolásokra: ezt tehát meg kell szüntetni.
Nagy lett a felháborodás városszerte. A presbitérium in corpore jelent
meg a paplakon s a kurátor eléadta ékes szónoklatban az egész ekklézsia
protestáczióját e hitünket és vallásunkat megrontó ujítás ellen.
A főtisztelendő úr végighallgatta a _nép_ kivánatának tolmácsolását, s
az nem talált zárt fülekre.
– Jól van, édes gyermekeim, minthogy olyan nagy a ti hitbéli
buzgóságtok, tehát tartsuk meg a régi jó szokást, s legyen a
legközelebbi húsvéti ünnep ismét három napra kiterjedő.
Ezt mondá a presbiteriumnak, mire az teljes diadalt hirdetve, az utczán
összegyűlt nép közé visszatért.
A következő husvéti ünnepekre aztán főtisztelendő Budai Ézsaiás uram egy
legátus helyett hármat invitált meg három kollégiumból, a kik mind
kipróbált theologusok lévén, egymással versenyezve prédikáltak a három
ünnepnapon.
A harmadik ünnepnapon aztán, mikor az Úr vacsorájára került a sor, s a
presbiterium az Úr asztalához járult, legelől Buza Sándor kurátor uram,
Budai Ézsaiás uram lévén az első pap, a ki a megtört kenyérfalatokat
osztogatja, elébb azt kérdé a presbiterium fejétől:
– No hát, érdemes Buza Sándor uram, már most mondja el kegyelmed, hogy a
három ünnepnapon miket tanult kegyelmed az épületes prédikácziókból?
– Hogy én miket tanultam? – hebegé elszörnyedve a kurátor.
– No igenis, a szónoklatok textusát, melyik evangelistából vétettek
azok, mi volt az értelmük és a belőlük levont tanulság?
De egy szóra sem emlékezett abból Buza Sándor uram.
– No hát menjen kegyelmed vissza a helyére és gondolkozzék rajta, mi
maradt meg a fejében; mert addig nem érdemes a Krisztus testének
átvételére.
Következett a viczekurátor: Csiba János uram.
Biz az sem tudott a kérdésre egy kukkot sem felelni. Mind szégyenszemre
elutasíttattak.
És így sorba az egész presbiterium.
Főtisztelendő uram valamennyit ismerte, nevén szólította: Goda, Boda,
Tuba, Csizmadia, Szabó, Takács, Kovács, Ács, Szűcs, Mészáros, Csakás,
Halász, Vadász, Kádár, Timár, Bognár, Kolompár, Sipos, Dudás, Seres,
Boros, Katona, Huszár, Puskás, Gulyás, Lapos, Kövér, Vastag, Vörös,
Fehér, Fekete, Pap, Mester, Farkas, Róka, Vas, Arany, Tót, Német, Oláh,
Rácz… Egy sem tudott egy szót sem a három ünnepnapon elmondott,
szebbnél-szebb prédikácziókból. Mind leülhettek a helyeikre.
És még hátra voltak a czéhek, a hajósok, szekeresgazdák.
Menekülni pedig nem lehetett, mert a főtisztelendő úr bezáratta a
templomajtókat.
Hát még az asszonyok! Nekik is egzáment kell még állani. Mert az
ünnepnap arra való, hogy az ember, a mit a templomban hall, azt a
lelkében megtartsa.
De mi lesz otthon az ebédből? A leves mind elforr, a páskabárány
összeég, a kók összeesik, a töltött káposzta megkozmásodik: vacsora lesz
az ebédből.
Bizony az lett abból. Mert a főtisztelendő úr esti harangszóig haza nem
bocsátotta a gyülekezetet. Addig folyvást egzaminált.
Másnap pedig ugyanaz a presbiteri bizottság szépen felsompolygott a
paplakra, s a küldöttség vezére szép, halk hangon előadá a főpapnak,
hogy jobban meggondolva a dolog mivoltát, mégis csak jobb lesz azt a
harmadik ünnepnapot végképen megszüntetni.