Volt egyszer egy ismerősöm, a kinek az a rossz szokása, vagy elve, vagy
nem tudom én mije volt, hogy mindennek a rosszát szerezte meg.
Mindenből, a minek már meg kellett lenni, válogatva válogatta ki a
legeslegsilányabbat. Igy például volt neki egy szép tágas kertje; abban
nem volt egyéb, mint bodzafa.
– Ugyan mit csinálsz ezzel a sok bodzafával? Miért nem ültetsz helyébe
körtét, almát, mikor az szintúgy elférne?
– Hm, ha gyümölcsfát ültetek, féreg lerágja, elfagy, szél leveri,
tolvajok ellopják, ezer boszúságom lesz vele; de a bodzát bánom is én,
akármi éri: ha van valami állat, a mi megeszi, tessék neki a zöld
hajtásától kezdve a fekete bogyójáig. Legalább nem aggódom miatta. Aztán
ez is zöld.
– No, abban igazad van.
Azután volt neki két rossz, de igen rossz lova; az ott legelt az
árvacsalán és labodabozót közt, s mindig tele volt a sörénye
bojtorjánnal.
– De ugyan, ha már lovat tartasz, miért nem szerzesz valami olyan
négylábú állatot, a mi hegynek fel is tudja húzni a szekeret, nemcsak
lefelé?
– Hm. Ha jó lovat tartok, annak zabot kell vennem; azért a kocsissal
kell veszekednem, ha a zabot ellopja, ha a lovat meg nem keféli; azt
féltenem kell, hogy valami baj ne érje; – ezeket pedig kicsapom a
gyepre, nem kérdem, mit esznek? S a mikor meghalnak, épen annyit ér a
bőrük, mint így mindenestül érnek. Aztán az is odavisz, a hova a jó ló.
– No, abban igazad van.
Azután rettenetes rossz ételeket főzetett otthon. Én nem is hallottam
hírét olyan dolgoknak, a milyenek az ő asztalára kerültek.
– De ugyan, kérlek, nem tudsz magadnak jobb szakácsnét fogadni? Hiszen
alumnista-diákkorodban nem traktáltak így, mint mostan.
– Hm. Látod: ha az ember jól főzet, nem győz jóllakni; ha pedig rosszul
főzet, akkor nagyon hamar jóllakik. Aztán utoljára csak az a kérdés,
hogy jóllakjék az ember.
– No, abban igazad van.
Egyszer pedig megházasodott. Nem tudja azt senki, honnan birta
előkeresni, mely országban fedezte fel, elég az hozzá, hogy talált ő
magának egy olyan fehércselédet, a kit bizony már a legnagyobb
udvariasság mellett sem lehet a szép nemhez sorozni.
– Nem szólok, kedves barátom, a dolgodba; mert az izlés csakugyan
különféle, s aztán a szerelem azért vak, hogy a bagolyfejű pillangónak
is akadjon párja: hanem ugyebár olyan országból hoztad ezt, a hol az
emberek minden esztendőben uj bőrt kapnak?
– Hm. Látod, ha szép asszonyt veszek, az majd piperézi magát,
czifrálkodik, annak udvarlói akadnak, féltenem kell; abba nagyon
beleszeretek, bolondja leszek, az majd semmi után sem lát, mert kikap
rajtam; míg ezt nem féltem sem attól, hogy a nap elsüti, sem attól, hogy
gavallérok elszeretik, sem attól, hogy bálba kivánkozik. S aztán
utoljára is csak annyira megyek vele, mint valami szép asszonynyal.
– No, abban is igazad van.
Egyszer azután az én jámbor ismerősöm felesége megszökött tőle, nem
ugyan valami gavallérral, hanem a tulajdon kocsisával, a tulajdon rossz
lovain. Ez eddig jó. Hanem az első statión megdöglött az egyik rossz ló,
a másik elvitte még őket egy darabig, a míg hegy nem következett, ott
megállt és nem ment tovább; a kocsis-seladon aztán tovább szökött –
magában, meg az ura csizmájában «gyalog». Ariadne pedig magába szállt s
visszahajtott az egy lóval barátom uramhoz. Ez volt aztán a
kétségbeejtő.
– Látod, ha olyan rosszul nem főzettél volna, a feleséged nem lakott
volna olyan hamar jól, s nem szökött volna meg tőled.
– Hm, abban igazad van.
– Ha szebb asszonyt vettél volna, nem szökött volna meg a kocsisoddal,
hanem valami gavallérral.
– Hm, abban igazad van.
– Ha jobb lovakat tartottál volna, elment volna tőled végképen, s nem
jött volna megint vissza.
– Hm, abban is igazad van.
– És most, hogyha gyümölcsfák volnának itt a kertedbe ültetve,
valamelyikre felakaszthatnád magadat.
– Hm. – Bizony – abban is igazad van.
– Látod, hogy mégis nekem van igazam.