Bangisa Berti egyike volt a leghirhedettebb képviselőknek. Nemcsak a
Sándor-utczai barak-palotában képviselte a kerületét, de Ős-Budavárában
és a lágymányosi Konstantinápolyban is megfelelően.
A veje volt Kabolyapolyánai Bencze, szintén igen híres ügyvéd, a ki a
kriminális védelmezésben excellált kiválólag.
Minthogy Bertinek veje volt, tehát leányának is kellett lenni, azt meg
úgy hívták, hogy Milagrida. Valami híres énekesnőről ragadt rá ez a név.
Milagrida, mikor gyengéd volt, az apjának azt mondta, hogy «papa», a
férjnek pedig azt, hogy «pubi». Elég jó volt az nekik.
Egyszer kap a postával a papa egy hosszú katulyát, felbontja, talál
benne egy legyezőt – santal-fából. A santal-fának olyan jó illata van, a
mi hasonlít a bűzhöz.
Irás is volt a katulyában: rózsaszín levélke, melyben Zoraide kisasszony
esedezik, hogy a nagynevű honatya kegyeskedjék valami emlékmondatot irni
a legyezőjének egy faczér lapjára, a mi őtet végtelen boldoggá fogja
tenni.
Ha már az embert olyan szépen kérik: miért ne tenné meg? Berti papa nem
volt fukar szép hölgyek irányában, kivált mikor csak frázisokról volt
szó. De azokat is szerette a klasszikusoktól kölcsönözni.
Zoraide? Ez török név, ennek valami törököset kell a legyezőjére irni.
Melyik magyar poéta irt török dolgot? Vörösmarty. Itt van a könyvtárban.
Berti papa előkeresi Szilágyi és Hajmási balladáját s kiirja belőle a
legyezőlapra ezt a sokat jelentő mondatot:
Török virág, magyar kebel:
Ez hő, az rajta hervad el.
Ennél jobbat nem is kivánhat magának egy török kisasszony.
Néhány nap mulva Bencze úr kap egy hosszú papirtokot a postával;
felbontja: egy legyezőt talál benne santal-fából; megharagszik, ettől
semmi sportula nem jár! Hanem a mint szétnyitja, egyszerre Berti papának
a manupropriája tünik a szemébe.
No, ha már Berti papa irt emlékmondatot ennek a hölgynek a legyezőjére,
akkor ennek nagyon megkülönböztetett hölgynek kell lenni. Zoraide! Ez
török név! Kövessük a papa nyomdokait. Hol az a Vörösmarty? Hogy mondja
Szilágyi?
Rabság! Nehéz láncz! Hős karom,
Miért nem vagy te szabadon?!
(Ez már csak elég szimbolisztikus frázis egy feleséges embertől.)
No hát ezzel vége van a dolognak. Ki az ördög gondolna arra többet, hogy
mit irt valakinek az albumába, vagy a legyezőjébe?
Hanem egyszer nagy ünnepség támad; Milagrida asszonyságot ráveszik a
barátnői, hogy hölgytársaságban, csupa merő asszonyokkal menjen el –
korhelykedni Ős-Budába vagy Konstantinápolyba. Ártatlan tréfa az.
Lefoglalnak egy asztalt maguknak, a podiumhoz közel, a melyen az
excentrique diva, a szép Zoraide, járja a bajadér-tánczot, s énekli az
_abelére_ nótát, a melyből az _asszonyok_ nem értenek semmit.
A bűbájos _alme_, a mikor énekel, a legyezőjével hűsöli az arczát és a
keblét; mikor pedig tánczba kerekedik, a csengős dobot kezébe kapva,
odadobja legyezőjét az asztalra.
Ha férfiak ülnek az asztalnál, azok bizonyára a tánczot nézik, ha nők: a
legyezőt, a tele irottat.
Az ismerős vonásokban pedig csodás vonzóerő van.
Milagrida első tekintetre rátalál a papa és a pubi emlékmondataira, nem
is adja ki többet a legyezőt a kezéből, olyan melege lesz.
Másnap az ebédnél egy kis könnyű migrain teszi szótalanná Milagridát.
A papa, a pubi mindent elkövetnek, hogy megszólalásra birják. Hogy
mulatott tegnap – a barátnőivel?
Egyszer aztán megszólal:
– Ugyan, édes papa, mikor irtad te azt a verset, hogy «Török virág,
magyar kebel, ez hő, az rajta hervad el?»
– Én? Soha életemben semmiféle verset nem irtam.
– Hát te, pubi, mit értesz az alatt, hogy «Rabság, nehéz láncz, hős
karom, miért nem vagy te szabadon?»
– Én? Én csak annak a folytatását irtam oda, a mit a papa elkezdett.
Notabene: ez van elől, az van hátul.
Milagrida okos nő volt; elfeledte Zoraidet is, meg a migraint is.
Tanulság ebből, urak, az, hogy ismeretlen hölgyek album-legyezőire ne
firkáljanak emlékmondatokat.