A boldog hajdankorban nagy czeremóniákkal járó ünnep volt a hamvazó
szerda.
A kik jártasok a régi írásokban, azok tudni fogják, hogy ezt az ünnepet
a nagy-szombati zsinatban szerzé Gergely püspök, a kinek «Nagy»
melléknév adatott, s ugyanezt később az agathai concilium szabályozá.
A megszentelt hamu készítődött azokból a pálmaágakból, a melyekkel
előtte való év virágvasárnapján a templomok feldíszíttettek, s a másik
év hushagyóján elégettetének.
Ezzel a hamuval hinték be a hivők fejeit hamvazó szerdán, annak a
jelképezéseül, hogy mindnyájan por és hamu vagyunk, tehát magunkat
megalázzuk.
Egy ilyen hamvazásról érdekes adatot találunk Heortokratesben, egy
magyar nyelven iródott kétszáz esztendős krónikában.
«Az nyolczadik Bonifácius R. P. mikor az hamvakat hintené az emberek
fejekre: eleibe mégyen az génuai Püspök, akki az Pápa ellenségeivel, az
Ghibellinusokkal tartott; az Pápa az egész fazék hamvat az szeme közzé
öntötte s az fazokat is fejéhez ütötte, ezt mondván: «Memento tu, quod
Ghibellinus es, et cum Ghibellinis in cinerem reverteris. (Jusson
eszedbe, hogy gibellinus vagy s a gibellinusokkal együtt hamuvá fogsz
lenni.)»
Halberstadt városában a hamvazó szerdai czeremónia egy különös
népszokással volt összekötve. Kikeresték a városban azt az embert, a ki
a közvélemény szerint a leggonoszabb életünek volt megbélyegezve. Ezt a
czégéres bűnöst azután hamvazó szerdán, zsákba öltöztetve, mezítláb,
lefátyolozott arczczal, a templomba vonszolták. Ott a pap behintette a
nagy bűnöst hamuval, s a templomszolgák által kiüzette a templomból,
ájtatos éneklés között. Ennek a nyomorult bűnösnek aztán az egész
nagybőjt alatt az utczán kellett kóborolnia, sehol egy házba is be nem
eresztették, ha éjjel lett, ha eső esett, a kapumélyedésekben húzhatta
meg magát, s élelmét a házak elé kiöntött konyhahulladékokban
kereshette. Keserves életmód volt.
Virágvasárnapján azután a penitencziáját kiszenvedett bűnöst ismét
visszavitték a templomba, megmosdatták, olajjal megkenték, a püspök
megáldotta, megszentelte, hófehér kantust adott rá s elnevezte
«Ádám»-nak. És azontúl becsületes embernek tartotta mindenki.
Ez, meg kell vallani, igen szép szokás volt.
Megszabadulhatott azonban a kipéczézett bűnös a negyven napnál hamarább
is a penitencziától, ha sikerült neki egy magánál még nagyobb bűnöst
fölfedezni és följelenteni; akkor ez vette át az örökséget «cum
benificio inventarii» s folytatta a vezeklést.
Ez eleinte nagyon jó dolog volt; mert ilyenformán a gonosztevők egymást
árulgatták be. Hanem időjártával, e szigorú bünhödés mellett, annyira
elment a kedvük a halberstadtiaknak mindenféle czégéres bűn
elkövetésétől, hogy lámpással sem találtak olyan embert, a kit
gonosztevőnek lehetett volna nevezni: pedig már a tízparancsolatot is
kiegészítették százparancsolattá: például azt, hogy «tiszteljed a te
atyádat és anyádat» kibővítve ekképen: «és a te ipadat és napadat,
körösztapádat és körösztanyádat, a czéhbeli atyamesteredet és az árvák
atyját és a város atyáit, nemkülönben a dajkákat, a kik anyákat
helyettesítenek: mind tiszteljed!» De hát ezt is megtartották.
Így történt, hogy az 1666-ik esztendőben Halberstadt városában nem akadt
már ember, a kin a hagyományos czeremóniát végrehajtsák. Papok,
kurátorok, törvénybirák hasztalan járták sorba a házakat, nem találtak
olyan embert, a ki abban az esztendőben valamit vétett volna.
Végre maga a főbiró, Maykäfer Klausz uram bukkant egy gonosztevőre, a
kinek a neve volt Engelschuld Fridolin: az ő házával épen átellenben
lakó fiatal aranyhimző.
Az elkövetett bűn pedig az volt, hogy az aranyhimző reggelenkint a háza
legfelső ablakának a hidjára kenyérmorzsákat hintett a verebek számára.
Tudni kell az előzményeket! Halberstadt városának nem volt olyan
kegyetlen ellensége, olyan gyülöletre méltó zsarnoka több, mint a veréb.
Ez az irtóztató állat mindenütt feleszi a borsóföldekről az elvetett
magot: csúffá teszi a kölest bugájában; megháborítja lármájával a
köznyugodalmat s a tisztaságot épen nem kedveli. A hol eszébe jut!
Egyszer épen a főbiró úrnak az orra hegyére. Máskor meg a tanácsházban,
a protokollumba, a neve alá, a Locus Sigilli helyett! – No már ezzel
csak elég van mondva.
A miért is kiszegeztetett a város kapuira az a rendelete az érdemes
várostanácsnak, miszerint a verebeket mindenütt szét kell lőni, szét
kell tépni, szét kell gázolni, vagy a hogy eredetiben hangzik: «Die
Spätzle allenthalbe verschiesse, verreisse, vertrete!»
S ime, egy gonosztevő még arra mer vetemedni, hogy a kiátkozott
szörnyetegeknek kenyérmorzsát hint az ablakhidjára, hogy jobban
odaszokjanak! épen a főbiró lakásával szemben!
Rögtön érte mentek: kötelet vetettek a nyakára. Nem tagadhatta. Tanu
volt rá a Wassersauf Wolfgang, az órás, a ki korán reggel szokott
felmenni a városház tornyába, hogy a toronyórát felhúzza: onnan látta
meg ezt a vérlázító bűntényt.
– Miért cselekedted ezt, Fridolin? – horkantott a bűnösre a főbiró.
De az megtagadta a választ, ha mingyárt a spanyol csizmával fognák is
vallatóra.
Minthogy pedig a hamvazó szerdai gonosztevőt kimélni kell; mert arra
mulhatatlan szükség van a szent czeremóniánál, annálfogva a kínvallatás
elmaradt. Elég volt, hogy a bűn konstatáltatott, a reus által
agnoskáltatott: ezen az alapon konvinkáltatott, kondamnáltatott és
egzekváltatott. Hamvazó szerdán már ő volt az «Ádám» Halberstadtban, a
kinek mezitláb, zsákruhában kellett kódorogni az utczán s lesni, hogy
mikor öntenek ki az irgalmas lelkek a konyhaablakon egy kis zöldséget,
vagy kenyérhéjat. A saját házába sem volt szabad belépnie.
– Megálljatok csak! – henczegett Engelschuld Fridolin. – Majd fogok én
magam helyett nálamnál nagyobb gonosztevőt, a ki tovább viselje az
«Ádám» nevet.
A históriai igazság kedvéért ugyanis meg kell említenünk, hogy bizonyára
Halberstadtban is szokás volt mind a tíz parancsolat ellen véteni; de
csak úgy, hogy senki meg ne tudja.
Ennek a konstatálása után felvilágosítandó mind az elkövetett bűn, mind
a makacs tagadás Engelschuld Fridolin részéről.
Biró uramnak, Maykäfer Klausznak, volt egy szép leánya, Berta, a kinek
az ablaka épen szembe nyilt Fridolin ablakával: az emeleten volt mind a
kettő, a csúcsba menő eresz alatt.
Fridolin szerelmes volt Bertába, s a leány is hajlandóságot érzett
iránta, ámbár a halberstadti szigorú erkölcsi rend mellett egymással
szóváltásba elegyedniök nem is volt lehetséges. De néma jelekkel mégis
kifejezhették érzelmeiket egymás iránt.
Ezek a néma jelek abból álltak, hogy korán reggel Berta és Fridolin
kinyiták az átellenes ablakaikat s mind a ketten kenyérmorzsákat
hintének az ablak kiálló hidjára. Azokra aztán odarepültek a verebek. A
verebeknek pedig az a szokásuk, hogy a mint egy morzsát elkapnak, azzal
gyorsan tovarepülnek. Ilyenformán a Fridolin ablakából a Bertáéba, a
Bertáéból a Fridolinéba repkedtek át a madárkák, s minthogy a verebeknek
szokásuk a csiripelés: a szerelmesek pedig értenek a madarak nyelvén,
ilyenformán küldözték egymásnak az izeneteiket naponkint: télen még
inkább, mint nyáron.
Észrevette azonban ezt a tilalmas játékot a biró felesége, Anzelma
asszony, Bertának a mostoha anyja. A biróné maga is szép asszony volt és
fiatal.
Fridolinnak tisztességes szándékai voltak Berta leányasszony iránt s
azokat a susogó asszony által intimáltatta is a biróéknál: nőül kivánja
hazavezetni Bertát.
De Anzelma asszony hallani sem akart erről az összeköttetésről. Ő a
mostoha leányának magas állásu férjet keresett. A toronyórásnak az
állása már csak elég magas! Wassersauf Wolfgang volt a biróné
választottja.
Ennek pedig az volt az igazi oka, hogy a szép Anzelma asszony maga volt
szerelmes az órásba, s oda spekulált, hogy ha Wolfgang elveszi Bertát,
akkor mindennap eljárhat a házhoz. No de jobb nem űzni-fűzni tovább ezt
a dolgot.
Ezért kellett annak a kegyetlen dekretumnak megszületni az egész
verébnemzetség ellen!
S miután a dekretum megvolt: azt respektálni és effektuálni is kellett.
A városházán minden behozott verébfejért egy pfifferlinget fizettek, a
mit magyarosan «fitying»-nek hivnak.
Berta leányasszonynak az ablakát pedig biró uram lepecsételte, hogy azt
a leánya ki ne nyithassa, a tilalom megszegése végett.
Ekkor aztán a szegény verebek hasztalan pipegtek, csiripeltek Berta
ablakhídján: kopogtathatták kis csőreikkel a buczenscheibeneket. Nem
kaptak több kenyérmorzsát.
Itt tünt azután ki a hű szerető szív állhatatossága a maga egész
nagyságában! Ha az imádott leány nem etethette meg többé a kedves
izenethordó madárkákat: a szerető ifjú daczolt merészen a tilalommal, s
a törvény daczára, kenyérmorzsákat hintett az ablakhidján könyörgő
verebeknek.
Így azután egészen érthetővé lesz a történet.
Az órás rajtakapta a törvénysértésen az aranyhimzőt: azt elcsipték,
elitélték, hamut szórtak a fejére: kiénekelték a templomból, megtették
Ádámnak. Ennek az Ádámnak aztán a biró leányát nem adják Éva-képen. Ez
természetes!
A halberstadti Ádámnak az egész nagybőjt alatt az utczán volt a helye.
Akárhol járt, távolból két fogdmeg kisérte, arra vigyázva, hogy valami
irgalmas lélek fel ne nyissa előtte az ajtaját.
Fridolin azonban rajta volt, hogy minél előbb lerázza a válláról azt a
dicsőséget s átruházza magánál nagyobb gonosztevőre.
Egész éjjel ott ólálkodott a biró háza körül. A biróné ablaka földszint
volt s azt egy kis ágaskodással könnyen el lehetett érni.
Fridolin letépett egy csomó vad sóskát a templom mellől, a mely növény
legelébb szokott kibújni a földből tavaszszal, s annak a nedvével
bekente az üvegkarikákat a bíróné ablakán. Azok különben is zöldek
lévén, a vad sóska nedve nem tett nagy különbséget.
Akkor aztán meghúzta magát a városi wahrzeichen árnyékában.
A mint az óra hajnali négyet ütött, közeledett a piacz felől az ő
embere. Köpenyeg volt rajta, lámpás volt a kezében.
Mikor a biróné ablaka elé ért, letette a lámpást a kőre, betakarta a
köpönyegével.
Azzal bekopogtatott az ablakon.
A szép Anzelma is megjelent: aztán súgtak, búgtak: nem tudni, hogy mit;
de az bizonyos, hogy utoljára megcsókolták egymást az ablaküvegen
keresztül.
Ekkor aztán előrontott a rejtekéből Fridolin, nagy kiabálással.
– Itt van a nagy gonosztevő la!
Wolfgang megijedt, elfutott, ott hagyott lámpást, köpönyeget.
– Fogjátok meg! Itt a nagyobb gonosztevő! – kiabált utána szaladva
Fridolin, – a bakterek szerencsésen elcsipték Wolfgangot.
– Ez az igazi gonosztevő, né! Megcsókolta a birónét az ablaküvegen
keresztül.
Az órás tagadni akarta a bűntényt.
– Nem igaz.
– De biz igaz. Most is zöld a szád a sóskalétől, a mivel az ablakot
bekentem.
Ezt csakugyan konstatálták a törvény őrei: zöld volt a szája az órásnak.
– Ezért volt hát olyan savanyú ez a csók! Máskor édesnek éreztem.
A Wolfgangot aztán vitték egyenesen a biróhoz: s Maykäfer Klausz uram
abba a kényszerhelyzetbe jutott, hogy az egyik gonosztevőt, a ki azért
lett elitélve, mert a verebeket táplálta, fel kellett oldania s helyette
a sokkal nagyobb gonosztevőt megtennie Halberstadti Ádámnak; mert az már
csakugyan nagy gonosztett: a birónét megcsókolni üvegen keresztül.
Wassersauf Wolfgang aztán le is bünhödte a hátralevő napokat Palmarum
vasárnapig.
S minthogy az «Ádám»-nak nem lehet Évája a biró lánya Berta, annálfogva
mégis csak a Fridolinhoz adták feleségül.
Hogy a verebek fel lettek-e oldva az interdiktum alól? Arról már nem
szól a krónika.