Épen háromszázhatvanöt asszonya volt Barak Hagebnak. Minden napra egy.
Hogy szökő esztendőben hogy jött ki vele? az titok.
Pedig Barak nem volt valami szultán, bizonyítja a «Hageb» melléknév, a
mi annyit jelent, mint főkamarás.
Ez volt a hivatala Mohammed, Kovarezán szultánja udvaránál. Barak mint a
nagy mongol birodalom követe került oda; Mehemed gyermek volt még: az
özvegy szultána maga is fiatal asszonyság. Barakra bízták nagyhamar az
egész gazdálkodást.
Szépen gazdálkodott!
Ő hozta be azt a reformot, hogy a hadseregnek a zsoldja négy
réz-asperről háromra leszállíttassék.
Azt mondta, hogy a hármas szám szent szám, hárman vannak a próféták is.
Egyszer a nagyvezér, Dorfur Ali, azt mondá Barak Hagebnak, oda
látogatván hozzá egy csésze kávéra:
– Nagy bolondság tőled ilyen sok asszonyt tartani. Ha nálunk is az volna
a szokás, a mi odakünn a frankoknál, hogy az asszonyt ingyen adják, de
még rá is fizetnek, hát te akkor most gazdagabb volnál Sapór királynál.
De nálunk megfordítva van a világ rendje: itt pénzen veszik az asszonyt.
Te igen sok pénzt elvertél már erre a czélra. S ha a magad pénzét vernéd
el, bánná a dzsin! de az ország pénzét tékozlod el az asszonyaidra: s ez
már baj. A mit te egy asszonyra kiadsz, azon száz lovaskatonát lehetne
kiállítani.
– Hát aztán száz lovas katona okoz-e nekem annyi gyönyörűséget, mint egy
asszony? – Ezt felelte rá Barak Hageb.
Bölcs mondás volt! Nem is tudott rá mit felelni Dorfur Ali. Csak a nagy
szám ellen tett kifogást: minek olyan sok asszony?
– Hiszen azt igen helyeselném, a próféta is helyesli, tudom, hogy a ki
teheti, szerezzen össze a virágos kertjébe mindenféle virágokat.
Vehettél magadnak szőke hajút, fekete hajút, s a mi a két szín között
van, fehér képűt és barna képűt, kék szeműt fekete hajjal, s fekete
szeműt szőke hajjal, sárga színű chinait, olajszínű malájit, és azokból,
a kik a hajukat veresre s a fogaikat feketére festik; meg a kik az
orrukon pereczet húznak keresztül; ébenfával vetekedő szerecsent; de
elég mindenikből egy! Hiszen Allah szerelmeért, a neveiket sem tudnád
elszámlálni az asszonyaidnak; nem hogy azt meg tudnád mondani, hogy
melyiknek mi hasznát veszed?
– Oh, dehogy nem tudom! – mondá Barak Hageb. – Hallgass reám, elszámolom
sorba. Az _Ildibah_ jóslatokat tud mondani, a mik az ország sorsának
intézésére fölöttébb szükségesek, a _Hafitem_ ért a bűvészethez s
lelkeket tud idézni. A _Narmahál_ a madarak beszédét érti, úgy, mint én
a tiedet. Az _Alpaide_ meséket tud mondani, a mik képesek egy szultánt
álomba ringatni. A _Mahadéri_ és az _Assainte_ páros tánczot lejt
együtt. Tudod, hogy a bajadér-tánczhoz két alak szükséges. A _Mangora_ a
szultánkenyér készítésének titkát érti; a _San dabah_ pedig olyan
szörbetet készít, hogy még a bajuszodat is sajnálod megtörülni utána.
_Via-Hia_, a chinai, úgy tudja a sáskákat viaskodtatni egymással, hogy
az szebb minden háborúnál; az indus _Kaika_ pedig a legvadabb állatot is
meg tudja szelidíteni, hogy még az oroszlán is kocsiba hagyja fogni
magát. A _Roxane_ a csillagok járását ismeri s megmondja a nagy emberek
halálának napját. Az _Aysha_ ismeri a titkot, a mi által a ma reggel
elültetett virághagyma estére már kivirágzik. A _Kaika_ nem szép, inkább
rút, de a csömört ki tudja kenni a hátamból. A szilaj tatár _Jorikó_
gyönyörűn lovagol, s a többi asszonyokat is mind tanítja lovagolni.
Ellenben a tudós _Aburaide_ a leveleket írja, a miket a tollába mondok
arabul, a _Josa_ az alkoránt olvassa előttem, a _Ráchel_ zsoltárokat
énekel, a _Kadigával_ és _Samuzával_ együtt, mert tudod, minden énekhez
három hang kell. A _Jukima_ a kötélen tánczolásban remekel; az indus
_Fibella_ a késhajigálásban művésznő; egy nádszálat eltalál közepén a
tőre hegyével tizenkét lépésről. A _Borassa_ a gyógyfüvekhez ért. Az
_Aliben_ aranynyal és tarka selyemmel tud himezni olyan szőnyegeket és
kárpitokat, hogy azokat királyok is irigyelhetnék. A _Rochenora_ még
annál is szebb talitarka táblákat tud mázolni. A turbánom tekercsét úgy
fel nem tudja senki kötni, mint az _Alaciel_. S ha valami nevezeteset
álmodom, ott van a _Bagdad-Chatun_, a ki azt nekem azonnal
megmagyarázza. A Manola gyönyörűségesen játszik hárfán, az _Abigaiba_ a
boraborán, az _Abassa_ a nakorán, a _Zebra_ a tamtamon, a _Kia_ a
csingilingin; a mi mind együtt szép, a hogy tudod. S aztán a baraczkot
meghámozni úgy nem tudja senki, mint a _Sichem_.
A nagyvezér csak számlálta először a keze ujjain, aztán meg a lába
ujjain a Barak Hageb asszonyainak a neveit; de a mint azoknak a száma
már átment a harminczasba, megijedt, hogy ott éri az éjszaka, elmarad az
abdesztán-mosakodástól.
– Jól van, jól van! Ne mondd tovább. Szükséges neked mind a
háromszázhatvanöt asszony a háznál, mindnek van valami hasznos dolga.
Igazságod van; de rá vigyázz, hogy ennek az igazságodnak kárát ne valld
egyszer valamikor.
A nagyvezérnek igaza is volt, meg nem is, a hogy a történtek fel fogják
világosítani.
A Kovarezánnal szomszédos Kermán szultánja, Szidi Ahmed, megtudva, hogy
Mehemed alattvalói milyen nagy elnyomatásban szenvednek, elhatározá,
hogy fel fogja őket szabadítani. A szomszéd országok panaszait
megorvosolni mindenkor kedves kötelességüknek tartották az uralkodók.
Szidi Ahmed roppant hadsereget gyüjtött erre a czélra. Némely persa
történetírók azt mondják, hogy tízezer harczosa volt, mások százezerről
beszélnek. Alkalmasint középen lesz az igazság, lehetett neki valami
háromszáz testőre, a ki igazi katona volt, a többi csak rablásra
vállalkozó csőcselék. Mielőtt hozzá kezdett volna, a hadsereg zsoldját
négy asperről öt asperre emelte föl, a mi által leírhatatlan lelkesedést
idézett elő.
Ő maga állt a hadsereg élére, s annyi drágakövet rakott fel magára, hogy
a lova alig birta; a mi a mezitlábos harczosok büszkeségét végtelen
emelte. A drága csemegéket tevéken vitette maga után a saját
gyönyörüségére, a mi mindazoknak, a kik az éhkoppot nyelték, nagy
vigasztalására szolgált.
Ezzel szemben Mehemed szultán is nagy hadsereget állított ki. Mennyi
volt a száma? azzal nem szolgálnak a történetírók, csak azt mondják,
hogy kétannyi volt. Maga a nagyvezér, Dorfur Ali, vezette a sereget.
Az ütközet előtti éjszakán Barak Hageb egyik asszonya, az Ildibah,
jóslatot mondott a madarak repüléséből, megjövendölve, hogy a Kerman
birodalom rövid időn össze fog omlani. A másik asszony, Roxane pedig
megjövendölé a csillagok járásából, hogy a holnapi napon Szidi Ahmed meg
fog halni.
Barak Hageb mind a két jóslatot kihirdette a főváros minden utczáin, a
mi leirhatatlan lelkesedést idézett elő.
Maga is oly nagyon bízott a jóslatok teljesülésében, hogy nemcsak
személyesen kirándult az ütközet színjátékában gyönyörködni, de még az
asszonyait is magával vitte, a kik mind a legdrágább paripákon ültek, s
kikeresve számukra a legjobb nézőhelyet, felállította őket egy kis domb
tetejére.
Az ütközet kora hajnalban kezdődött meg, eget és földet megreszkettető
dob- és trombitaszó mellett. A persa történetírók szerint a kovarezáni
seregnek elesett negyvenötezer embere, míg a kermáni hadsereg nem
vesztett többet három halottnál. A mandzsu historikus szerint ellenben a
kermáni hadseregből harminczháromezer hullott el hősi halállal, míg a
kovarezáni hadseregnek egy papucs sem maradt le a lábáról.
Itt is megint középen van az igazság. A kovarezáni hadsereg ugyanis az
első nyilzáporra, a mit az ellenség a fejére zúdított, a hátára vetette
a paizsát, dárdáját, s úgy elfutott erdőbe, nádasba, kukoriczásba, hogy
utól nem érte senki. Kinek is volna kedve három krajczárért
kispékeltetni a bőrét? A diadalmaskodó kermáni hadsereg aztán rohant
kirabolni a szerteszét fekvő falvakat: ez levén a szokott módja az
elnyomott népek felszabadításának.
– A próféta szakállára! – kiáltott fel Barak Hageb, mikor az ütközetnek
ezt a kimenetelét látta, – nekem úgy tetszik, mintha Ildibah jóslata nem
egészen teljesülne. A kovarezáni birodalom omlik ma halomba.
– Még nem ment le a nap! – felelt rá Ildibah. – Fussunk!
Ezt a tanácsot maga is meg tudta volna adni magának Barak Hageb.
Nem is sokat kérdezősködött a madaraktól, hanem a lova vékonyába vágta a
kengyel vasát, s nyargalt, a merre tág volt előtte a világ.
Az asszonyai is mind vele futottak.
Szidi Ahmed fülébe is eljutott a híre Barak Hageb mesés gazdagságának s
különösen nagyszerű asszonygyűjteményének. Mikor vége volt az
ütközetnek, a serege fosztogatni széledt; ő maga pedig a helyett, hogy
Kovarezán bástyáit ostromolja, jobbnak látta utána eredni Barak
Hagebnak, hogy elvegye tőle a drága kincseit s a még drágább asszonyait.
Késő estig futott egymás után a két porfelleg: az egyiket Barak Hageb
asszonyai verték fel, a másikat Szidi Ahmed testőr lovasai,
szultánjokkal az élükön.
Alkonyatkor egy nagy bambuszerdőt értek el a menekülők. Itt meg kellett
állaniok, mert azon a sűrűségen nem lehetett lóháton keresztültörtetni.
– A próféta feleségének a kötényére mondom! – kiálta fel Barak Hageb, –
a te jóslásod is furcsán teljesül, Roxane. Magam leszek a mai nap
halottja, nem Szidi Ahmed.
– Még nem jöttek fel a csillagok! – felelt rá Roxane. – Csak te pihenj
meg a patak mellett s végezd az abdesztán mosakodást, a többit bízd
reánk.
Azzal az asszonyok összeszólalkozva, azt a furfangot művelték, hogy a
lovaik sörényéből bajuszt, szakállt csináltak maguknak; nagy, fülig
csavarintott bajuszt s övig rengő szakállt. Azután a fiatal
bambusznádakból dárdákat metéltek, azoknak a végeire a tőreiket szúrták
fel lándzsahegy gyanánt. Nyílnak elővették a hajaikba tűzött ezüst
nyilakat, a tegez idege kitelt az összesodrott lófarkakból. Mire Barak
Hageb az esteli imádkozásból előkerült, egy egész hadsereg állt előtte
szakállas vitézekből. Maga is megszeppent, olyan rettenetesek voltak.
A tatár Joriko s az indus Zibella álltak a sereg élén s ők
kommandéroztak, s megtörtént az a nagy csoda a világon, hogy egyik
asszony engedelmeskedett a másiknak.
A seregüket háromfelé oszták. A derékhadat az erdő szélében állították
fel csatarendbe, a másik két csapatot elrejtették a mellékbozótokban.
Így várták be az üldözőket.
A mint Szidi Ahmed megpillantá a csatarendben álló marczona alakokat,
azokkal a nyeregkápát verő szakállakkal, bizony megrezzent a szíve. Ezek
emberek a talpukon.
S akkor egyszerre előrugtat azoknak a sorából a legdélczegebb dalia, s
erős, mély hangon oda kiált:
– Hej, te, Szidi Ahmed, ha van lelked, szállj ki ellenem egy
kelevéz-hajításra!
S azzal odarugtat a fenyérre vakmerően, a feje fölött pergetve az ujjai
közt a hajító dárdát. Zibella volt az, a késhajigáló bajadér.
Már csak Szidi Ahmed is kénytelen volt szembemenni a kihivó vitézzel.
Az pedig, a mint egy hajtásnyira jutottak egymáshoz, úgy röpíté a
kelevézét Szidi Ahmedre, hogy a rezgő bambusz-szál a kés hegyét annak a
homlokába fúrta. A szultán lefordult a nyergéből egyszerre.
Akkor a szemben álló phalanx sorlövést adott a testőrseregre, az ezüst
nyilakkal. Az ezüst nyíl pedig veszedelmes fegyver; nagyon messze elhord
s nagyon czélba talál. Abban a pillanatban a bozótban elrejtett csapatok
is kitörtek kétfelől nagy robogással; Jorikó, a szilaj tatár amazon, a
nyergébe állva vezette csapatját, a hogy a murtirigátorok szokták, a kik
nem ülve, de állva vágtatnak a ló hátán a csatába.
De a kermáni testőrök se vették tréfára a dolgot. Öt krajczár szép pénz,
de biz annyiért sincs kedve az embernek a bőrét kilyukasztatni; hátukra
kapták a paizsaikat s ott hagyták a szultánt a földön, maguk pedig
szaladtak visszafelé, hogy a lovak hasa érte a füvet futtában, s tele
torokkal ordíták a világba:
– Jönnek a tatárok! Itt a karkimiaiak! Nyakunkon a murtirigátorok!
Tízezer, húszezer, százezer óriás érkezett Barak Hageb segítségére!
Tüzet fújnak az orrlikaikon s menykövekkel lövöldöznek!
Ekkor aztán a kermániak futottak a bozótba s a kovarezániak jöttek elő a
kukoriczából.
– Látod-e, – mondá Roxane Barak Hagebnak, – az én jóslatom teljesült.
Ime, Szidi Ahmed itt fekszik előtted halottan.
– De még az enyém is teljesülni fog, – mondá Ildibah, – mert a kermáni
birodalom össze fog omlani. Megyünk Kermánba.
S azzal levágták az elesett szultán fejét, dárdára szúrták, s ezzel a
diadaljellel indultak útnak Kermánnak. Útközben egész seregre
szaporodott számuk. A szétfutott harczi nép mind odacsődült hozzájok,
bosszútól fellelkesülve, a kermániak pedig önkényt kaput nyitottak
előttök: kisült, hogy ők még keservesebben el voltak nyomva, mint a
kovarezániak. Hálákat adtak Allahnak, hogy Szidi Ahmedtől megszabadítá
őket, s kikiáltották Barak Hagebet szultánjuknak.
Így ment teljesedésbe Ildibah jóslata.
E csodálatos és csaknem hihetetlen nagy diadal után maga körül gyüjté az
asszonyait Barak Hageb s így szólt hozzájuk:
– Ti dicsőséges asszonyok! A kiknek én köszönhetem az életemet, s a mi
több az életnél, dicsőséges hírnevemet, s a mi a dicsőségnél is több,
országomat: – kérjetek tőlem bárminő jutalmat, Allahra fogadom: ha van
ezen a világon az, a mit kivántok, megadom ti néktek.
És ekkor előállt a dicső Zibella, a ki Szidi Ahmedet megölte, s a
többiek nevében így szólt:
– Valóban nagy jutalmat érdemlünk tetőled, a te asszonyaid; mert úgy
küzdöttünk melletted, mint férfiak; jobban, mint férfiak. Azért nem
kivánunk tőled kevesebbet, mint hogy add meg a szabadságunkat, s a te
országodban legyen oly szabad az asszony, miként a férfi.
Barak Hagebnak két nehéz könycsepp gördült végig az orczáján, a mikor e
szót hallá.
– Olyan dolgot kértél, a mi van és még sincs ezen a világon, – mondá
Zibellának. – De én megfogadtam Allahra, hogy megadom. Legyen hát
Kermánban olyan szabad az asszony, mint a férfi, s Barak Hageb asszonyai
hirdessék legelébb, hogy ezt ők vívták ki!
Ezzel az egy szóval úgy meg volt nyerve a nép szíve Barak Hageb számára,
hogy senki többé a szomszéd uralkodók közül meg nem merte támadni a
trónján, sőt valamennyien mind siettek neki kinálni a nőnemen levő
rokonaikat feleségül. Maga Kovarezán szultánja, az egykori ura Barak
Hagebnak, Mehemed, követséget küldött hozzá s felajánlá neki, hogy
válaszszon a hat húga és nénje közül tetszése szerint feleséget.
Erre azt mondta Barak Hageb:
– Én nem választok sem a húgaid, sem a nénéid közül: mert nekem nem
boldogságra, hanem bölcseségre van szükségem. – Hanem ha atyafiságra
akarsz velem lépni, add nekem feleségül az anyádat!
És elvette feleségül Mehemed szultánnak az anyját, a bölcs és jószívű
Hakinát. S a háromszázhatvanöt asszony után beérte ezzel az egygyel.
S minden nemzet történetírói azt jegyzék fel róla, hogy bölcs és
népáldotta uralkodó lett belőle, ő alapította meg a koraszethai
dinasztiát.
Történt mindez 1234-ben, a Hedsira 612-ik esztendejében.