(Nem mese ez, hanem igaz történet.)
A budai hegyeken levő szőlőimet egy közeli faluban lakó munkások
művelik: magyar emberek. Maguknak is van otthon egy kis gazdaságuk,
hanem úgy osztják fel a munkát, hogy mikor a férfiak ide feljönnek
szőlőt metszeni, kapálni, azalatt az asszonyok végzik a mezei munkát,
mikor meg az asszonynép kerül ide kötözni, válogatni, akkor a férfiak
dolgoznak otthon. A takarodás ideje alatt pedig szünetel a szőlőmunka,
azalatt mindaketten otthon vannak aratni, kévét kötni. Szüretre megint
itt van férfi, asszony, bevégezni a szőlőmunkát.
Van ezek között egy derék szál férfi, izmos, erőteljes alak, piros
arczczal, nyilt tekintettel, valódi dalia. És a mellett csendes,
békességes természetű ember: sohasem veszekedik senkivel. Pedig a társai
sokszor kipróbálják a türelmét, különösen, mikor azt mondják neki, hogy
«orrgyilkos.»
Mert nem valami orozva gyilkolót értenek ez alatt, hanem egy orrnak a
meggyilkolóját.
Azzal szolgált rá, hogy tavaly ilyenkor a feleségének levágta az orrát.
Csinos fiatal menyecske volt: nem is látszott kikapósnak, apja, anyja
tisztességes falusi gazdák voltak, jó nevelést adtak neki, nem is régen
kerültek össze. Úgy hogy senki sem tudta azt megfogni, hogy mi ütött a
fiatal férjéhez, hogy egyszer csak kapja magát, olyan szörnytettre
vetemedjék, a mi gonoszabb a gyilkosságnál. Beszélt valami huszárról, a
ki akkor ugrott ki az ablakon, mikor ő belépett a szobába, de hát azt
senki sem akarta elhinni neki. Azt mondták, hogy kísértetet látott. A
menyecske apja dúlt-fúlt haragjában, s szolgabiróval fenyegetőzött;
hanem aztán szerencsésen helyre lett ütve a dolog, még pedig a helybéli
borbély által, a ki hirtelen érvén a veszedelmet, helyre illesztette a
menyecskének az orrát (nagy mesterek már ebben az újabbkori sebészek) s
reparálva lévén a baj, mindegyik fél elnyögte a maga panaszát. Az öreg
após sem fenyegetőzött a szolgabiróval, a fiatal férj sem hányta fel a
huszárt. Csak egy kis hiba maradt fenn. Az, hogy a tilógus nem jól
illesztette vissza a menyecskének az orrát. Mikor levette róla a
köteléket, s a menyecske megnézte magát a tükörben, azt mondta rá:
– Ó, nem jól van ez! Hiszen félre áll! Nekem ilyen ferde orr nem kell!
Csinálja az úr egyenesre!
A borbély vigasztalni kezdte:
– Jó lesz neked ez az orr, hugám, így is. Elég szép vagy te az uradnak
így is. Ha én neked egyenesre csinálom az orrodat, akkor majd megint
nagyon szép fogsz lenni; aztán megint megakad rajtad a huszár szeme, s
ebből megint baj lesz.
– Hát az nem az úrnak a gondja.
– De ha azt akarod, hogy az orrodat egyenesre csináljam, egészen elől
kell kezdenem az operácziót, s az neked nagyon fájni fog.
– Hát az megint az én gondom.
S kiállta az asszony még egyszer a keserves műtétet. Férfi nem szánná el
arra magát: inkább felfelé fordítva viselné az orrát.
Hanem azután a menyecske megint hamar szép lett, akárkinek a szeme
megakadhatott rajta.
Pedig hát az a huszár nem volt ám kísértet.
Mert igaz, hogy a menyecske még jámbor életű asszonyka volt, s ott abban
a nagy faluban sokat adnak a jó erkölcsre, a miben legjobb tanító a jó
példa. Rosz példát nem láthatott maga előtt.
Hanem egy napon, mikor csak maga volt otthon, beállít hozzá egy repülő
könyvárus, s kipakolja előtte a tudományát. Szép olvasnivalókat hozott,
különösen a nép számára valók. Czifra képes táblájuk van, belül is van
drága szép ábrázolat. Aztán csak húsz krajczár az ára. Mi az a húsz
krajczár? Hát a lélek nem kiván-e táplálékot? Ezt a tojáspénzből is el
lehet szakítani. Egy hónap múlva jön a folytatása. Megint csak húsz
krajczár lesz. Mikor együtt lesz, egész kis könyvtár lesz, még az unokái
is épülhetnek belőle. A menyecske magára hagyta beszélni az ékes
füzetet.
És azután drága dolgokat olvasott belőle.
«Hogy… nem igaz ám, hogy az asszony a férjnek hűséggel tartozik; hogy az
ártatlanság erény; dehogy az: a férjet bolonddá tenni, az a virtus.
Teszik azt minden népek, még az uraságok is; és a mely asszony legjobban
meg tudja csalni a férjét, azt legjobban megdicsérik, az urát meg
kinevetik.»
A második, a harmadik füzetből is mindezeket a szép példákat tanulta
meg, a negyediknél aztán – kedvet kapott hozzá megpróbálni, hogy vajjon
hogyan sikerülne a valóságban, a mi az írásban ilyen szépen meg van
magyarázva?
Rosszul sikerült biz az! A gazda megugratta a huszárt, a menyecskével
pedig azt tette, a mit elmondtunk; hogy többet el ne szeresse tőle
senki.
Hanem hát a borbély helyrehozta a hibát, de megmondta a másodszori
kinszenvedés után a menyecskének:
– Te, aztán nekem harmadszor is ide ne hozd az orrodat, mert mákuccse
helyre nem teszem többet!
A férjén azonban csak rajta száradt az «orrgyilkos» név.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az idén megint ott végezték az ismerős munkások a szőlőmben a tavaszi
munkát. Egész héten ott szoktak maradni, éjszakára ott hálnak a
présházban, s főzetnek maguknak vacsorát a vinczellérnével.
Egy esős délután, mikor a munkával szünetelni kellett, azt mondja az
orrgyilkos a társainak:
– De jó volna ilyenkor egy kis bor! Én nekem még van otthon egy
hordóval. Várjanak meg kendtek a vacsorával. Addig megjárom, s hozok egy
kulacscsal.
Jól van: helyben hagyták.
Talán valami egyéb is vitte az atyafit, mint épen a jó bor szomja.
Szúrta az oldalát valami.
Épen jókor, azaz hogy nagyon is rosszkor érkezett meg. A szobaajtót
bezárva találta. Neki veté a vállát s kiemelte a sarkából, mikor nem
nyitották ki belülről elég serényen.
Ezúttal a huszárnak nem volt ideje az ablakon kimenekülni egészen, csak
félig. S a szobában maradt felével hogy mi történt, azt csak az a somfa
suhogó tudná megmondani, a mi egész volt, mikor a gazda kezében bejött,
s darab lett, mikor kijött vele. Az utczára kijutott része a szerelmes
lovagnak azonban annál hangosabban kiabált segítségért, fellármázva az
egész utczát.
Mikor aztán ennek eleget adott, akkor a maradékot fordítá a gazda a
menyecske épülésére.
Az a nyomorult csak az arczát dugta el a vánkosok közé, nem törődve a
többi részével, rá emlékezvén a borbély mondására, hogy harmadszor
helyre nem teszi az orrát.
A faluban állomásozó huszárság ezalatt mind kicsődült a szerencsétlenül
járt pajtás kiabálására, s megértve a dolgot, karddal rohanta meg az
orrgyilkos házát.
Hanem az sem volt valami anyámasszony katonája. Hirtelen eltorlaszolta
az ajtaját, s vasvillát ragadva, halállal fenyegetett mindenkit, a ki a
házába be mer törni.
Erre meg aztán a falu népsége csődült össze. Jöttek csapatostul
rudakkal, vasvillákkal felfegyverkezve a megtámadott polgártárs
megszabadítására, s nagy ütközet lett volna ott, ha jó idején közbe nem
jön a vitéz kapitány uram, meg a becsületes biró uram, s huszárokat és
gazdákat szét nem választanak: bíztatva mind a két félt, hogy csak
menjenek szépen haza, majd lesz szigorú vizsgálat, s a ki bűnben
találtatott, példásan meg fog büntettetni.
A csend és béke helyreálltával biró uram bement az orrgyilkos házába s
megfeddé a haragos embert.
– Hát te micsoda istentelenséget csináltál már megint? Most mindjárt
vason vitetlek fel a vármegyére!
Az asszony ott feküdt az ágyban. Beteg volt-e, vagy mi baja volt? Én nem
tudom, talán az a háromfelé hasadt somfapálcza jobban tudja. De a mint
azt meghallotta, hogy az urát vasra akarják veretni, odarohant a biró
uramnak a lábához, megfogta a kezét s elkezdte csókolni:
– Ne bántsa az uramat, biró uram, nem vétett az semmit, én vétettem, én
vagyok a hibás. Megérdemlettem volna, hogy akár agyonüssön. Sohse vétek
ellene többet. Jaj, csak őtet ne bántsák, az Isten áldja meg!
– No látod ember, milyen jó asszony a feleséged, bocsásd meg neki
szegénynek, – mondá a biró. – Te meg asszony, máskor jól viseld magad,
hogy ilyen háborúság ne legyen miattad a faluban.
– Én nem bánom, hát megbocsátok neki, – mondá a férj, – de egy
kikötéssel. Azt kivánom, hogy most mindjárt szedje össze annak a
huszárnak az itt maradt dolmányát, sarkantyús csizmáit, s vigye el az
édes apjához, mutassa meg neki, hogy ihol van a tanúbizonyság, a miért
az uram a multkor úgy megcsúfolt, – most már lássa kendtek!
– Jaj, csak azt ne tegye kend velem, inkább öljön meg mingyár! –
könyörgött a menyecske az urának.
– No már ezt a csúfot csak ne tedd a feleségeddel, – szólt közbe a biró.
– Az egész falu meglátná, mind holtig csúfolnák miatta; csak neked lenne
nagyobb szégyen. Érd be azzal, a mit már vettél rajta, s élj csak jó
békességben.
Addig-addig kérlelte, míg kiengesztelte a haragos férjet; s másnap
reggel már ott volt az megint a szőlőben árkot hányni.
Ő beszélte el ezt a történetet nekünk meg a társainak.
Hát az asszony?
Az is kiheverte nemsokára ezt a keserves mulatságot, de a mint
felkelhetett a kenyérdagasztáshoz, első dolga volt azokkal a drágalátos
szép mesés könyvecskékkel befűteni a sütőkemenczébe, úgy rakta azoknak a
hegyébe a venyigét.
Éppen benn ült a kemencze előkében s be akart vetni, a mint benyit a
konyhaajtón a repülő könyvárus.
– Ó, hogy a kutya tutúlja meg! Hát megint itt van kend!
– Itt bizony, látom, hogy jókor jövök. Hát kapok-e a lángosbul?
– Kap bizony kend a sütőlapátbul, de egybe!
– Hozom a folytatását a szép meséknek: ez ám még a java!
– Épen most fűtöttem be az elejével; nekem itt ne hagyjon kend belőle
többet!
– Ejnye pedig de szép czifrák vannak a hátán!
– De szebb czifrák vannak az én hátamon, a kiket a kendtek drágalátos
hübnere miatt szereztem; verje meg a csoda, a ki kifundálta. Városi
dámáknak való a! Vigye kend azokhoz. Mégis itt van kend! Elmenjen kend,
a mint jött kend, ne várja meg kend, míg a piszkafát megkeresem! Uszu
Bodri! Csípd meg! Húzd le! Kapj az inába az ármányosnak!
Repült aztán a repülő könyvárus, a hogy csak a frakkja szárnyaival
repülhetett, tovább.
Valóságos _történet_ ez! Nem adtam én semmit hozzá: csak a hogy a
kapások elmesélték egymás között.
Erről jött az a gondolatom, hogy jó volna ezeknek a repülő
könyvárusoknak elrontani a mesterségüket.