– Hát akkor mit szeret kend a heringen?
– Majd elmondom. Elébb én beszélek, hogy tudjad, hogyan került apád
németek szolgálatába. Nem emlékezhetel rá, kicsiny gyerek voltál, mikor
mi azt a nagy ribilliót csináltuk az Alföldön.
– De hisz emlékszem rá. Szép piros csizmám volt, azt is lehúzták a
lábamról a ráczok.
– A ráczok! A ráczok! Azok árultak el bennünket; a kikben legjobban
bíztunk, a kikkel fegyvertársaságban voltunk. Nekik is épen annyi okuk
volt haragudni a németekre, a nagy urakra, a nyomorgató bérlőkre, az
adóharácsolókra, a papokra, mint nekünk. Tőlük is elfoglalták a
hatalmasok a földjeinket, legelőinket, őket is robotolni hajtották
télvíz, nyáraszály idején távol földre: az ő templomaikat is bezárták,
mint a mieinket; megesküdtek nekünk, vezérükkel a Szegedinácz Péróval
együtt, hogy velünk együtt támadnak fel: nem irgalmaznak többet egy
_háromszegletű kalaposnak_ sem, mégis, mikor mi fegyvert ragadtunk, hogy
a nehéz jármot lerázzuk, _megrágták a szíjat:_ míg mi táborostul Gyulát
ostromoltuk, a ráczok hátulról támadtak ránk. Szétbomlott a seregünk. Én
egy kis csapattal keresztülvágtam magamat, a rácz vezérnek, Strbának
adtam egyet a fejére a fokosommal, hogy elég volt neki, s aztán
futottunk, a merre tágas volt a világ.
– Emlékezem én arra a futásra: minket is kergettek anyámmal együtt; a
nádasban laktunk, harmatkásával, vadkácsatojással éltünk.
– Hát azóta hírt sem hallottunk egymásról. Én kevesedmagammal
keresztülnádoltam erdőkön-hegyeken, a míg eljutottunk Lengyelországba.
Odatörekedtünk a mi fejedelmünkhöz, a kinek visszatérését úgy várta a
szegény nép idehaza. Aztán mikor bevergődtünk abba a városba, a hol a
lakását tudtuk – az utczán csak jön ám velünk szembe a nagy proczesszió,
templomi zászlókkal, trombitával, dobbal, papi kisérettel, vezetik elől
a tokos lovat, hátrább a pánczélos vitézt, fátyollal leborítva, aztán
jön a hatlovas hintó, a menyezeten sisak, pánczél, paizs, czímerek a
négy oldalán, mellette gyászruhás fáklyavivők, azok is czímerrel, s mind
e czímerekről annak a nevét olvastuk, a kit most nagy parádéval temetni
visznek, a mi fejedelmünket, országunk reménységét, Rákóczi Ferenczet.
Lengyelországban nem volt keresetünk többé; így származtunk át
Burkusországba, a hol jól fogadtak bennünket.
Odakinn a sátornyilás előtt kordé nyikorgott, a ponyva félrehúzódott, s
betekintett rajta egy markotányosné. Vidám arczú kaczkiás menyecske,
tollas kalappal a fején, hordócskával az oldalán. Bizalmas hangon szólt
– még pedig magyarul:
– Ejha, kapitány uram, de nyalka legényre tett szert! Ne kináljam meg
egy kancsó gózéval?
– De jó lesz.
(Az a gózé valami almabor-féle ital.)
Elébb az öreg Vértessi húzott egyet az _orrosból_, aztán a fiának adta.
A Pista is nyelt belőle; de nagyon elfintorította a pofáját utána.
– Ejnye, apám uram, ha ez a jólfogadás a burkusoknál, akkor nem kérek
belőle. Hisz ez nálunk _lőre_.
– De csakhogy van.
– Mije van hát a burkusnak, ha még bora sincsen? – dörmögé fitymálva a
Pista legény. – Én csak nem élnék itt.
– Tudom, szolgám, tudom. A hogy itt ez országban a telkes gazda él,
attól tinálatok otthon megszöknék a béres legény is. A burkus paraszt
vízzel főz, vajjal süt, a búzakenyeret hírből sem ismeri, almából
sutulja a bort: a sovány földjéért törik a tenyere s _alakírt_ pohánkát
arat róla. De aztán van neki arany szabadsága. Ez nem robotol
keményszívű úrnak, idegen bérlőnek; nem emel kalapot dölyfös potentát
előtt, nem hajtja meg térdét festett képek előtt; nem hagyja elvenni
magától Istenét, hazáját. Ezt szeretem benne, s a velem vándorolt
magyarok is ezért hűségesek az ő zászlójához. Mit érted te azt, ostoba
rossz gyerek? Te nem láttad azokat a zászlókat, a melyekre a «szabadság»
volt írva.
– Igaz, hogy nem láttam.
– Azt sem láttad, hogyan nyomorgatták a mi népünket a hatalmasok meg az
idegenek nagy Magyarországon.
– Azt már ugyan láttam. Még most is nyomorgatják.
– Beszéld, a mit tudsz.
– Kiszáradt a torkom; nem jön ki belőle a szó.
– Igyál még egy pohárral, – kinálta őt a szép markotányosné.
– Nagyon hideg az az ital.
– Majd én felmelegítem egy csókkal, – kinálta jobban a szép asszony.
– Menjen kegyelmed; ne legyeskedjék! _Béka_ vagyok én még ahhoz, –
tiltakozék a legény, szemérmesen félrefordítva a fejét.
– No hát akkor igyál kis legénykém ebből az _alamáziából_.
Egy kis átalag volt a hölgy oldalára kötve, általvető szíjon: abból
osztogatta a tüzes lengyel pálinkát.
– Az meg majd olyan forró talál lenni, hogy arra megint egy csókot fog
kegyelmed kinálni – hűsítőnek.
A hölgy nagyot kaczagott ezen. Sohse volt még ilyen a világon! Egy
katona, egy trombitás, a ki fél tőle, hogy a szép asszony meg találja
csókolni.
– Ilyen volt ám ez mindig, – mondá az apa. – Mikor három esztendős volt
is, úgy félt, sikoltozott, ha egy asszonyszemély meg akarta csókolni.
Ez is ritkaság ám! Egy legény, a kinek három esztendős korától
tizennyolcz éves koráig a termete ugyan óriásivá nőtt, hanem a szíve
megmaradt gyermekszívnek.
A hölgy leült a tábori dobra s két keze közé fogva a térdét, nézett a
legény arczába.
– No hát, kezdd el a mondókádat, – szólt az öreg Vértessi.
– Átallom. Ha ez az asszonyság hallgatja. Megesik rajtam, hogy a beszéd
közben sírva fakadok, s szégyenleném, hogy azt egy asszony lássa.
A hölgy talpra ugrott. Egész magatartásából kilátszott, hogy nem
közönséges asszony; feje hordozása elárulta a született úrnőt. Vállára
csapott a legénynek.
– Derék fiú vagy, nagyot nőjj!
Aztán az apához hajolt s azt súgta a fülébe:
– Majd ha kibeszélték magukat kegyelmetek alaposan, hozza fel a fiát a
vezérhez, a kastélyba.
Azzal fütyörészve hagyta ott a tábort, tovább hajtva a markotányos
kordéja elé fogott szamárvemhét.
Úrnő volt ez; Beneschau birtokosnője; csak álruha volt rajta a
markotányos gúnya, a miben kémszolgálatokat tett a porosz vezéreknek.
– No hát, hol kezdjem el?
– A hol én elhagytam; az erdőhegyi ütközet utáni dolgoknál; mert ott
magam is voltam; levágtam hat ráczot.
– Boszúból azok felgyujtották Erdőhegyet; puszta lett belőle.
– De szép nagy falu volt! Csupa magyar lakta.
– De nem nagy örömük volt a ráczoknak az árulásukból; mert a mint a
kuruczokat legyőzték, hazaszéledtek, jöttek a német katonák, s azok
kuruczot, ráczot mind összefogdostak; Aradra hurczoltak, lánczra verve;
még magát Pérót is, a fiával együtt, ott tortura alá vették, szörnyen
megkínozták.
– Azoknak jól esett.
– De a mi vezéreink is ugyanarra jutottak. A német haditörvényszék arra
itélte őket, hogy koczkát vessenek, s négynek, a ki legtöbbet vet, a
feje vétessék.
– Emlékezel a neveikre?
– Hogyne emlékezném? Hisz szomszédaink voltak Vásárhelyen. Matolai Pál,
Bartha István, Szabó Péter, Szánthó Mihály.
– Mind a legjobb embereim. No, csakhogy a Szilasi, a Pásztor, meg a
Sebestyén, a keresztkomáim nem voltak közöttük.
– Nem ám, mert ezeket a Szegedinácz Péróval együtt arra itélte a hadi
törvényszék, hogy irtóztató kínzások között kerékbe töressenek, s aztán
a testük négyfelé vágassék s a bitófára szerte kiszegeztessék.
– Rettenetes! Rettenetes! – hörgött az öreg s megelőzte fiát a sírásban.
– Ott voltam és láttam.
– Hát a papjainkkal mi történt?
– Mind a hármat elfogták, tömlöczbe zárták, onnan gályára vitték; a
templomunkat pedig átadták a faczipős barátoknak.
Vértessi felugrott a helyéből s égre emelt ökleit rázta vad indulatában.
– Isten! Isten! Erős Isten! hogy engedhetted ezt? Hol voltak a te
angyalaid?
– Mit tehetnek az égi angyalok, ha az urak, katonák, meg a papok
összeszövetkeznek?
– És te mégis szolgálsz fegyvereddel ezeknek a zászlója alatt!
– Ők az én uraim; én az ő katonájuk.
– Hát veletek mi lett? Anyáddal, veled, házunkkal, földünkkel?
– Minket kikergettek az utczára, házunkba idegen költözött, földjeinken
jövevény aratott, takarított; anyám elvándorolt más városba, szolgálatba
állott; engem felfogadott egy jószívű ember libapásztornak; öt esztendős
voltam.
Vértessi a kardját csapkodta a földhöz veszett nagy dühében.
– És te most ezekért harczolsz, ontod a véredet!
… A porosz táborban nyergelőre doboltak. Egy _mommában_ készen volt
minden lovas a paripája mellett.
– No fiam, te is gyere velem, láss példát!
Az ordinánczok a kapitány és a trombitás lovait is kapiczányon fogva
tartották már a sátor előtt, csak fel kellett ülniök. A legénység
trombitaszóra sorakozott a mezőn, mire a kapitány a fiával együtt
megérkezett: úgy álltak már, mint a fal. Egy lónak az orra nem állt
előbbre, mint a másiké.
A kastély felől előkelő úri csapat közeledett. Egy fiatal főtiszt a
kiséretével, melyben egy úri dáma is volt látható, női nyeregben,
lovagló ruhában.
– Az ottan Trenk Frigyes, a kommendánsunk, – dörmögé Vértessi félszájjal
a fiának.
– Apám uram. Én azt a dámát, a ki mellette lovagol, láttam már az imént.
Ráismert az elébbeni markotányosnéra.
– Te csak nézz, de ne láss semmit.
Trenk Frigyes a csapat elé érve, egy dombon felállt kiséretével, s onnan
nézte végig a Vértessi huszár-svadronyának evolúczióit.
Arra következett egy másfajta tábori látvány.
Egy csapat ukrainai muszka remonda lovat tereltek kozák hajcsáraik a
gyakorlati térre; vad csikókat, a melyeknek még soha kötőfék nem volt a
szájukban. Azok, a hol megálltak, egyszerre összedugták a fejüket,
kifelé fordítva a hátulsó lábukat, rúgásra készen.
A remonda lovakat azért terelték ide, hogy mint most vásárolt paripákat
a király névbetűjével elbillogozzák.
A tábori tűzben ott izzott a billogozó vas.
A parancsnok intésére hat kozák odakullogott a lócsapathoz, a nogajka
ütésével egyet kiszakítottak közülök, azt azután, egy a fejébe
kapaszkodva, kettő az üstökét markolva, kettő a lábait elkapva, a
hatodik a farkát fogva, a földre lerántották, rátérdeltek, ráhasaltak; a
csikó nyerített, ordított, rúgkapált, míg a tábori kovács az izzó
billogozó vassal oda nem jött s a tomporára nem sütötte a király
bélyegét. Akkor aztán szaladni hagyták. Következett a többi sorba.
Bizonyára az oldalára kapott sütögetéstől a muszka csikónak semmivel sem
lett jobb erkölcse, mint azelőtt volt. Most már egymást is rugdalta.
– No gyerek, – mondá Vértessi, – most már mutassuk meg mi, hogy hogyan
értenek a lóhoz a magyarok!
Azzal leszálltak mind a ketten a nyeregből s odajárultak a parancsnok és
kisérete elé.
Vértessi szalutált s azt mondá:
– Parancsolja major úr, hogy egyet kifogjunk a remondák közül?
– Az most nehezen fog menni. Hogy fogják ki?
– Okkal, móddal.
A parancsnok a hölgyre bízta a választást.
– Válaszszon ki egyet a grófnő.
(Tehát grófnő a markotányosnő!)
Az úrhölgy odamutatott a falkára. Azt a fekete mént, azzal a hosszú
kesely sörénynyel és farkkal.
– Meg lesz.
Azzal Vértessi lecsavarta a vállán keresztülkötött pányvakötelet s azt
tekercsbe kerítve, a hurkot a bal kezébe fogta, a kötél végét az övéhez
kötötte.
A Pista fiú pedig leakasztotta a nyakából a karikás ostort s
odasunnyogva a szilaj vad lovak csoportjához, hirtelen odadurrantott
közéjük.
Az egész vad ménes elkezdett száguldani az ostorcsattanásra; a legény
hajszolta, folyvást kongatva a karikással. A ménes hosszú sorban
elnyúlva vágtatott végig a dombon álló úri csapat előtt. Vértessi ott
állt az útjában mozdulatlanul. Mikor aztán a kesely sörényű mén
odakerült eléje, hirtelen odahajítá a tekercsben tartott pányvát feléje
két kézzel.
Bámulni való az az ügyesség, az a kiszámított szemmérték, a mivel ezt
cselekszik, hogy a pányvahurok nagy távolból éppen a kiszemelt vad mén
fejét találja el s annak a nyakára hurkolódjék. De még csodálatraméltóbb
az a férfierő, mely az ügyességet diadalra vezeti. A szilaj mén, a mint
a veszedelmes hurkot a nyakára szorulni érzi, elkezd hánykolódni,
rúgkapál, ágaskodik, két lábon tánczol, földhöz vágja magát, a fejét
rángatja. Az az ember-alak pedig, a ki őt fogva tartja, úgy áll ott, két
lábát megvetve, mintha a földbe volna nőve, a szilaj vad állat csak egy
tapodtat sem bírja őt kimozdítani a helyéből. Két izmos kezével
nyomról-nyomra húzza a szilaj mént a pányvánál fogva közelebb magához,
míg egészen odakényszeríti, hogy annak a feje az ő fejét éri. Akkor az
orrába fúj, a fülébe sugdos, befogja a mén szemét; annak az egész teste
reszket, a sörénye borzong, a bőre rázkódik.
Akkor aztán a legyőzője megveregeti a nyakát, megtörülgeti a lobogós
inge ujjával a szemeit; szól hozzá hízelegve: «Csina te! Csina te!»,
leoldja nyakáról a rászorult pányvahurkot, s aztán az övéből előrántott
kötőfék zabláját hirtelen a ló szájába dugja; mire az észreveszi, már a
fejére van kötve.
– Bravó! Bravó! Derék magyar! – hangzik az úri társaság magasztaló
szava. – Ez már bravúrstükk volt!
– Mi ez egy magyarnak! – szólt vállvonva Vértessi. – Majd azt kell
megnézni, hogy mit tud az a másik magyar az ilyen dologban!
Azzal odainte, csak úgy szemöldökével, a fiának. Hogyne értette volna
el. Nem kell oda sok diskurálás. A Pista egy szökéssel fenn termett a
szilaj mén hátán, kezébe kapta a kötőféket, átszorította a lábszárával a
derekát, s elkezdett neki a szájával czuppogatni.
A vad paripa, a ki még soha embert a hátán nem hordozott, elővette
szilaj természete minden erejét, furfangját: magasra szökellt, felugrott
a két hátulsó lábával, majd meg két lábra állt, úgy forgott körül, mint
egy tánczos; nem bírta a lovasát levetni a hátáról. Egyszer földhöz is
vágta magát: lovasa ott is rajta maradt, a két lábszárát szétvetve, s a
mint a ló újra felugrott, megint csak ott volt a hátán, sarkantyúit a
kínzott állat oldalába verve. Utoljára a végső praktikáját vette elő a
szilaj mén: elkezdett vágtatni teljes erejéből, körülnyargalta száguldva
a katonáktól elzárt tért s aztán egyszerre a legnagyobb nyargalásból
megtorpant, négy lábát előre feszítve, s fejét alávágva a szügyébe.
Ennél a fortélynál minden rendes lovas keresztülrepül a paripája fején.
De nem repült a Pista fiam! Fogta két kézzel a lova sörényét, vágta két
sarkantyúval a vékonyát; hozzá volt nőve. Maga a Centaur ez!
Ekkor aztán a paripa meggondolta magát. Az okosabb enged. Sorsát senki
sem kerülheti el. Engedte magát szép lassú lépésben odavezettetni az úri
társaság elé; szakadt róla a tajték, orrlyukaiból fújta a gőzt. A Pista
gyerek pedig a levett süvegével üdvözölte a tapsoló főurakat.
– No, ezt csinálja utánunk a német! – dörmögé az öreg Vértessi.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor vége volt a nagy produkcziónak, azt mondá a major Vértessinek:
– Hallod-e, kapitány pajtás, én ezt a te fiadat itt tartom _a király
számára_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mikor pedig a délczeg grófnő ellovagolt a kapitány mellett, enyelgő
szóval mondá neki:
– Hallja kegyelmed, kapitány uram, én ezt a kegyelmed fiát itt tartom _a
magam számára_.
Vértessi magában mondá:
– Csak bírjatok vele!
*
Az úri kastélyban fényes mulatság rendeztetett. A kastély úrasszonya,
előkelő grófnő, egy osztrák tábornok özvegye, nagy és nevezetes szerepet
játszott az osztrák-porosz háborúban s mindenféle kalandjaival sok
bajokat okozott, a két Trenk hősnek egész proczesszusa támadt, a mibe
maga Frigyes király is bele volt keveredve (tudtán kívül).
Ő adta a lakomát – a tisztek kedvéért, meg a maga örömére.
Van a németeknek egy műkifejezésük: «Jux.» Jux az, mikor egy gyanútalan
kedélyű emberrel a többiek tréfát űznek: beugratják. Egy ilyen tréfára
volt kiszemelve a magyar trombitás.
Odaültették az asztalfőre Trenk Frigyes, a vezér, s a szép grófnő közé.
Szemközt vele pedig ültették az apját, a kuruczból lett kapitányt.
Az asszony traktálta, az apa itatta, a vezér magasztalta. A fiú bevette
azt mind.
Az öreg Vértessi mind azt emlegette fel a fiának, hogy milyen krudélisul
bánnak odahaza a magyar Alföldön a nagy urak a szegény paraszttal, a
papok a kálvinistákkal; megérdemlik, hogy magyar katona ellenük fordítsa
a fegyverét.
A vezér pedig azzal biztatta (magyarul beszélt hozzá), hogy ha a burkus
király zászlója alá esküszik, azonnal a király tábori kornétásává fogják
előmozdítani, fényes fizetéssel; félév mulva zászlótartó lesz belőle.
Hozatott is a számára nagy, széles szalagon függő veres sasrendet, s azt
a nyakába akasztotta. Azután a háta mögé állított egy porosz trombitást,
a ki betanítsa neki a burkus tábori indulót; a fejébe nyomatott egy
ezüst kaskétát, hegyes csücskével.
De legjobban szédítgette a szép asszony hízelgő szavával, (a ki szintén
beszélt magyarul), maga hámozta neki a narancsot szép fehér kezével, s
etette a pástétommal.
– No úgy-e, hogy ez nem hering, nem pumpernikkel? – hecczelé az apa.
Bort is töltött a ficzkó poharába a szép tündér, s koczintásra készté.
Az pedig rajnai bor volt; s a poharat körömpróbáig kellett üríteni.
– No, kölyköm, úgy-e hogy ez nem almabor?
Minden ember nevetett már rajta. Ez szépen beleesett már a verembe.
– Sok lesz már! – dörmögé Pista a poharat töltögető istennőnek.
– Ne búsulj. Ha nem bírod, itt maradsz. Jó ágyat vettetek a számodra.
Ekkor a távolból trombitaszó hangzott át a Neissén. A magyar
huszárcsapat takarodó hangja: «Mikor masirozunk, kapitány uram?»
A Pista fiú talpra ugrott, s hátratolta maga alól a széket. S aztán
lekapta a válláról a trombitáját s ő is elfújta a huszártakarodót:
«Hónapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!»
– Mit csinálsz, te kölyök? – rivallt rá az apja.
– Fújom a takarodót. Aztán megyek a svadronyomhoz vissza. Nem vagyok én
itt fogoly, sem dezentor; csak az apámat látogatni jöttem. Köszönöm a
szíves vendéglátást.
– Te elutasítod a királyi kitüntetést?
– Te visszautasítod a szép asszony ölelését?
– Te elfelejted az apád száműzését, néped megkínzását?
Így szóltak hozzá három oldalról is.
A Pista fiú pedig leakasztá a válláról a keresztülvetett veres
sas-rendet, letette az asztalra az ezüst kaskétát, szépen szalutált a
majornak, kezet csókolt a szép úriasszonynak, a poharát hozzáütötte az
apja poharához, s egész nyugodtan azt felelte:
– _Visszamegyek; otthon vár reám az édes anyám_.
A szép asszony megölelte, megcsókolta ezért a szóért. Az őrnagy is kezet
szorított vele.
– Nem! – mondá az úrhölgy. – Azt a nemzetet, a ki az édes anyját se
kincsért, se csókért, se dicsőségért el nem felejti, nem lehet a
hűségétől eltántorítani.
A trombitást hagyták eltávozni. Hogy senki fel ne tartóztassa, az apja
kisérte el a folyampartig. Ott búcsút vettek egymástól.
– Aztán a nevemben is köszöntsd az édes anyádat.