A burkus háború alatt történt ez az eset, a minek a híre szájról-szájra
hagyva maradt fenn messze tünt időkből.
A két hadakozó potentát fegyverszünetet kötött; s azalatt, a míg a
diplomaták egymásnak a vánkosából igyekeztek kihúzgálni a tollat, a
fegyverben álló csapatok heverészhettek a szalmájukon: ha volt nekik.
Két lovas csapatot csak egy kis folyóvíz választott el egymástól: a
Neisse; nyáron nem is akadály az a huszárnak: ott gázol át rajta, a hol
csillámlani látja a vizet. Ez volt a határvonal.
Mind a két csapat huszár volt. Az innensők Batthyány vitézei, a túlsók
Trenk Frigyes halálfejes huszárjai. Amazoknak kék dolmánya volt,
farkasbőr kaczagánynyal, piros csákós süvege, emezeknek fekete mondúrja,
medvebőr kaczagánynyal, halálfejes kalpaggal.
A kis folyó két partja tele volt nőve sűrű fűzfabozóttal, az ellenséges
vitézek nem láthatták egymást, csak a felállított előőrsök, innen is,
túl is, néztek egymással farkasszemet, a többiek csak akkor, ha a
kommandószóra a folyóhoz itatni lementek.
Ki volt adva a parancsolat, hogy minden ellenségeskedésnek szünetelni
kell, a míg hármas ágyúlövés hírül nem adja, hogy a háború újra
megindult.
Hanem az itatáskor mégis csak össze kellett kerülniök egy
puskalövésnyire. Olyankor aztán átdiskuráltak egymáshoz. Batthyány
huszárjai magyarok voltak, Trenk lovasai németek; hanem tótul tudtak,
aztán még a «teremtettét» is megértették mind a két félen.
A Trenk lovasainak a kapitánya azonban magyar lehetett, mert a mit az
átkiabált, azt a magyarok meg is hallhatták, meg is érthették.
Olyan hangja volt, mint a bikának, s a mondásai tündököltek a körmönfont
kifejezésektől. A mi csúfnevet csak kitaláltak a magyarok egymás
boszantására, azt sorba rakta rájuk, megtoldva jó kivánságokkal.
A magyarok sem maradtak adósak. Azoknak a kapitánya, a hórihorgas
Janosics, még törökül és ráczul is tudott szitkozódni s letromfolta a
burkus kapitányt.
– No, ha olyan nagy vitéz vagy szájjal, – kiáltott át túlról a burkus
magyar kapitány, – mutasd meg, hogy karddal is győzöd a patvarkodást.
Amott van egy halom a ti oldalatokon; jőjjünk ottan össze holnap reggel,
jó hajnalban s mérjük össze a kardunkat.
A magyar kapitány elfogadta a kihívást. Szokás volt az a régi bajnokok
közt, hogy nyilt síkon összeakaszkodott egymással két kiváló dalia s a
maga nemzete dicsőségeért páros viadalt küzdött meg életre-halálra. Ezt
nem tartották a fegyverszünet megszegésének, csak vitézi tornának.
Másnap hajnalhasadtával trombitaszó jelenté, hogy a burkus részről
elindult a bajnok a tusára. A kürthang az előőrsöknek szólt, hogy a
vizen átgázolóra rá ne puskázzanak. Magyar részről is megadatott a
válasz harsonával, Janosics kapitány felült a lovára, s ő is megindult a
kijelölt domb felé, kisérve a trombitásától. Janosics kapitány híres
vitéz volt, hat láb magas termet, hosszú karokkal; de a trombitása is
megnézni való legény volt. Nem lehetett még több tizennyolcz évesnél,
bajusza sem volt még, hanem a termete daliára vallott: csak úgy feszült
rajta a dolmány, csak derékban volt karcsú.
Csaknem egyszerre kaptatott fel a dombra a két ellenséges bajnok. Itt a
burkus jelt adott a trombitásának, hogy maradjon hátra.
Ellenben Janosics kapitány is jelt adott; de magamagának a
hátulmaradásra, a mint egész testi alakjában megpillantá ellenfelét.
Hisz ez nem anyaszülte ember, hanem mesebeli szörnyeteg. Nagy bozontos
feje csimbókokba fonott szürke hajjal a Góliát fejére emlékeztet. Ilyen
lehetett annak a két válla, dereka is, hatalmas öklében fennen
villogtatott egy szörnyű széles pallost, a mi egy csapással képes a
lovagot a nyeregkápáig ketté hasítani. S a milyen szörnyű az alakja,
olyan rettentő az arczkifejezése, sebhelyek forradásaival tele, szemei
szikráznak, fogai csattognak. Alatta toporzékol a ló, mintha nem a mén
vinné őt, hanem ő dobálná a lovat. Hangja olyan, mint a barlanglakó
csodáé.
– No hát hol vagy, magyarok legvitézebb bajnoka? Állj velem szembe!
De biz akkor ez már épen az ellenkező részét fordítá feléje.
– Eb áll bajnak ezzel a vasgyúróval! – dörmögé Janosics kapitány. –
Emberrel fogadkoztam én verekedni, nem behemóttal. Hisz ez megesz!
– No hát nincs a magyarok között vitéz, – kérkedett a burkus kapitány, –
a ki össze merje csapkodni a kardját velem?
– De igenis, hogy van! – kiáltott oda a fiatal trombitás. S azzal
odanyomta a trombitát a kapitánya markába: fújja rajta az a hátrálót,
maga pedig kirántotta a szablyáját, sarkantyúba kapta a paripáját s
felrugtatott a dombra.
A burkus kapitány végignézett a suhanczon s egyet törült a bajuszán,
megvetően dörmögve.
– Eredj már te pálottszájú kölyök, mert ha megharagítasz, ugyan
megtánczoltatom a hátadon a szentandrási bíró korbácsát.
– Nem ugyan hogy nem azt. Magam is a szentandrási bíró fia volnék.
– Melyik szentandrási bíróé, te?
– Hát a Vértessi Mihályé.
– Tyhű! A ki áldotta! Hisz akkor te az én fiam vagy, a Pesta! Én vagyok
a Vértessi Mihály, a te apád!
A trombitás visszakiáltott:
– Ha kend az én apám, hogy került kend a németek sorába?
– Majd elmondom én azt neked, csak a kezembe kaphassalak! – viszonzá a
halálfejesek kapitánya.
– Ha ez a kard nem volna a kezemben, úgy-e?
– No, majd meglátom, hogy van-e lelked a saját édesapádat levágni?
Ezzel a szóval hüvelyébe taszította félelmetes pallosát a nagy mahumed
ember s csendes léptetéssel közeledett a legényhez.
A magyar vitéz meg volt rökönyödve.
– Ha kend az én apám, emlékezik-e kend arra a czifra szóra, a mire engem
hátulkötős gyerek koromban tanított, hogy ki tudom-e mondani?
– Hogyne emlékezném, lelkemadta kölyke? «Tarka csikó tarka karikára
kunkorodott farka.»
Erre mind a ketten elnevették magukat, s azzal a fiatal huszár is
hüvelyébe taszította a kardját, s egyszerre odanyargaltak egymás mellé;
de nem azért, hogy vitézi bajvívást míveljenek, hanem hogy
összeölelkezzenek.
Mire aztán nagy hirtelen megkapta az öreg a fia lovának a zablyaszíját s
elkezdett sebes iramodásban vágtatni a folyam felé, a két szemközt álló
tábor láttára magával ragadva a huszárok legderekasabb legényét. Mire
kommandót adhattak volna a császáriak részéről, az öreg vitéz már a
túlsó parton volt a fiával, a kit el nem eresztett a markából többet. A
kik nem hallották a mondott szavaikat, nem is értették ezt az egész
dolgot. Hogy egyik bajvívó a másikat elfogja s magával ragadja, mint
saskeselyű a kócsagmadarat.
Még nagyobb volt a burkusok bámulata, mint a magyaroké, mikor a Neissén
keresztül kaptatni látták a két lovast, a kik közül az egyik erősen
fogta a másiknak a zablyakötőjét. Az egyik a porosz huszárkapitány volt,
a másik egy magyar trombitás. Látnivaló volt a fehér lováról, hogy ő
trombitás.
Vértessi egész a sátoráig vitte a foglyul ejtett fiát. Ott leszálltak a
lovaikról, azokat átvette egy csatlós s kipányvázta, lenyergelte.
Egy kornet odajött hozzájuk s a kardját kérte a fiúnak.
– Csak hagyják nála a kardját, – mondá a kapitány, – nem fogoly ez,
hanem az én fiam; úgy cseppenhet, hogy itt marad. Hagyjanak vele a
sátoromban magamra, beszédünk van egymással.
A kapitánynak ponyvasátora volt, oda tuszkolta be a fiát. A sátornak
bizony nem nagy volt a felszerelése: egy kéve zsupp, arra végig terítve
egy lópokrócz, két végén a két nyereg, a sátorczölöp kampójára akasztva
egy iszák, mely egy borjúból állt, a melynek a négy lába, meg a feje le
van vágva: a sátor közepén egy dob. (A burkus lovasságnak dobosai is
voltak.)
Vértessi nem feledte el még a magyar szokást: a vendéget kollációval
kell látni. A borjúiszákból előszedte a katonafaladékot s kirakta a
dobirhára. Hering volt, meg pumpernikkel.
A Pista fiú nagyot csóvált a fején.
– Köszönöm. Nem jár belém. Nyers hal! Aztán ilyen korpakenyeret kapnak a
burkus király katonái?
– Mikor kapnak.
– Már annál csak különb elemózsia van az én tarisznyámban, – s azzal
Pista előhúzott az oldalán függő éléstárából egy fél prófuntot, meg egy
darab paprikás szalonnát s legelébb az öreget kinálta meg vele.