A tűzön, vizen, kövön kívül volt még egy alkatrésze az alakuló földnek,
a légkör: tízszerte nagyobb tömeg, mint maga a szilárd kérgű planéta. S
ez is egy állandó kérget viselt, a felhőburkolatot. A szüntelen forró
tengervizek kipárolgása megbonthatatlanná tette a felhőkárpitot; az
állandóan körülölelte a csillagot. S annálfogva a kis bolygó tízszerte,
sőt tán húszszorta nagyobbnak látszott, mint most látszik; de az a nap
visszfénye volt a felhőburkolaton. Úgy tündöklött a mindenségben, mint
egy elsőrendű csillag.
Ellenben magára a föld szilárd felszinére a nap fénye nem hatott le
soha. Itt állandó volt a záporeső. Nem volt kék ég, nem volt
hajnalhasadás; éj és nappal egyenlő. De azért nem volt a világegyetem
sötét. A tenger világított. Még most is észlelik a tengerészek a
napéjegyen éjszakáin azt a csodálatos foszforeszkáló tündöklését a
tenger mélyének, melyet az önfénytől ragyogó puhányok árasztanak. De
nagyobb élő állatok is sugároznak ki ilyen villanyos fényt, minők a
Salpák, Vénusövek, Medúzák. Kinek világítanak? Hisz a forró tenger
minden szülötte vak. A nyolczszeműt már új korszak szülte, együtt a
halakkal. Vagy talán van a szemnélküli lényeknek is látóérzékük?
És azonkívül világítanak a szüntelen lángoló vulkánok, mik tűzoszlopokat
lövelnek fel az égre; és világít maga a planéta északi fényével, ezzel a
csodálatos fénykoszorúval, mely tűzszivárványként hidalja át az eget;
alulról világítva fel a felhőboltozatra.
Az égboltozat nem kék, hanem veres, skarlát, rózsaszín, karmazsinpiros.
Magasabb élő lény megvakulna tőle, szárazföldi vegetáczió elcsenevészne
benne.
Hanem a tengeri növényzet annál jobban díszlik; azt védi a maga ege,
zöld ég, a tenger boltozata.
A tengerfenék termékeny. A mi hamut, salakot, lávát a tűzokádók az égre
felhánynak, az mind visszahull záporban a tengerbe, a felhők között
telítve alkálival, salétrommal, s a tenger völgyeiben termékeny réteget
képez, mely előteremti az algákat, fucusokat. Erdő támad a tenger
fenekén hinárból, moszatból, mely táplálékot ád a csigáknak, a repülő
kagylóknak, a vándorló állatnövényeknek.
Ha a napot nem lehetett látni az égen, a holdat még kevésbbé:
időszámítás nem volt a földre nézve. Csak éppen az új év visszatértét
jelezte egy világtünemény. Ez volt a csillaghullás napja. Évfordulója
annak a katasztrófának, a melyen a földpályán keresztül rohanó Uranus a
föld tűzövét szétrobbantotta.
E tűzöv nagyobb része összegomolyodott a föld drabantjává, lett belőle a
hold, de tömérdek apróbb alkatrésze megmaradt égi rajnak s folytatta
saját körfutását s évenkint ugyanazon napon ismét összetalálkozott az
anyaplanétával, a Földdel.
Minden egyes darabja az égjáró csoportnak szilárd tömeg: többnyire vas,
melyet a földi légkör nem bir szabad tengelyénél fogva eltaszítani; de
surolásánál fogva meggyujt s lesz belőle hulló csillag, mely tűzfarkával
jelöli útját az égen. A Föld tovább taszítja azt a világürbe: de ha
vonzóereje nagyobb, mint taszító ereje, akkor a meteor lehull a földre;
de az annyi a földtekének, mint egy porszem. Hanem annyi hatása mégis
van e földpályát keresztező hulló csillagtömegnek, hogy az állandó
felhőburkolatot megbolygatja, s akkor a szétdúlt felhőtömegek között
megkezdődik az égi háboru. Valóságos égszakadás. A villanynyal terhelt
felhők mennykőcsattanását, az ég dörgését emberi organizmus ki nem
állaná.
Cyclonok támadtak, szélforgatagok, a mik óriási víztölcséreket szívtak
fel a tengerből s azokat a tűzhányók krátereibe zuhantatták. A tűzhányót
eloltotta a víztömeg; de nemsokára mint gőzgomolyt lövelte az vissza,
rést ütve a felhők között, s perczekig eget nyitva a leömlő napsugárnak,
mely megvilágította a hegyekké torlott tengerhullámokat. A víz volt ura
a földnek, s a szél volt ura a víznek, a villám mind a kettőnek.
Aztán elcsendesült minden; a Föld visszanyerte általános uralmát ismét;
a felhők összezárultak és lett teljes sötétség ide alant. Nem világított
se nap, se vulkán, se tenger, se északfény. Hosszú éjszaka borította be
a mindenséget.
Ilyen lehetett a ködplanéta szombatja.
Várta a csillag feljövetelét.
A földlélek ki volt fáradva; a belső tűz lelohadt; az egész golyó
egy-egy magasabb lényektől lakhatatlan tömeg lett, azoknak alkotására
képtelen. Ekkor a Teremtőnek egy új intése előidézte a negyedik napot.
Parancsszava szólt a napléleknek.
A földtekét fel kellett szabadítani felhőéjéből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az én hallgatóim belenyugodtak a leirásba. A természettudomány nem mond
ellent a Szentirásnak. A vassá vált helixek, a márványnyá kövült
solariumok tanuskodnak róla, hogy a teremtés harmadik napján kik voltak
a földgömb lakói. Náluk volt egyedül az élet. Ezeket alkotá Isten a
világteremtés kezdetén, s ezek voltak urai a Földnek, mint a hogy ura
most az ember – egy világ-nap lefolyásáig.
Jelen voltak az őstanuk Kázmér fizikai gyűjteményében. Odatette a neje
kezébe.