A teremtés első napján a földteke olvadt állapotban volt. Elhajított
darabja a lángoló napnak. Még fehéren izzó s önfényében világló égi
test. Öntengelye körüli forgása sokszorta sebesebb volt a mostaninál s
annál fogva a nap körüli keringése is. Talán egy hónap alatt végezhetett
egy esztendőt.
Hogy egy ilyen megolvadt állapotban levő gömb minő fázisokon megy
keresztül, azt a fizikai előadásokon egy egyszerű kisérlettel láthatóvá
teszik. Olajból és faggyúból egy lágy gyurmát készítenek s azt gömb
alakúvá idomítják. Ezen a gömbön egy rézpálczát szúrnak keresztül,
melyet egy forgató gép tart folytonos pörgetésben. Ime az olvatag
planéta a maga tengelyével.
A körülforgó gömb nemsokára behorpad a két tengelyén és narancs alakot
vesz föl (a milyen a mi földünk valósággal).
A lágy gyurma lassankint az egyenlítője körületén erősen kidudorodik,
karikát képez, mely utoljára elválik a központi tömegtől s mint egy
gyűrű (néha kettős gyűrű) folytatja paralell futását az elhagyott gömb
körül.
Ime a Saturnus kettős gyűrűjének a kimagyarázása.
– E szerint a Saturnus még most olvadt állapotban van!
– Később született a földnél. De meglehet, hogy földünk maga is olvadt
állapotban volna most is, ha a Teremtő akaratából a nap-szellem
segítségére nem jön a földszellemnek, hogy művét siettesse. A
nap-szellem egy roppant nagy olvadt tömeget hajított ki a napból,
melyből egy új planéta lett, melyet mi Uranus névvel jelezünk. Ez a
tűztömeg, midőn a földteke pályáját keresztezé, hatalmas vonzóerejénél
fogva, melyet a földre gyakorolt, leszakítá róla a láva- és gázgyűrűket;
a lávából hömpörödött ki a föld drabantja, a hold, mely úgy kering most
körülötte, mint keringett hajdan a lángkarika tömege.
A belső karika pedig, mely gázokból állt, a föld vonzóerejének
engedelmeskedve, lehullott a földre s lett belőle tenger.
Ezt ugyan az izzó földteke rögtön átváltoztatta volna gőzzé, párává, ha
a nap-szellem működése ismét érezhetővé nem lett volna.
Az Uranus izzó tömegének kiszakadása a napból, annak a korongjában
roppant nagy hézagot támasztott: egy óriási napfoltot, mely a nap
melegét egyszerre úgy leszállította, hogy mostani fogalmainkat meghaladó
hidegség állt elő az egész naprendszerben, a mitől a föld felszíne
egyszerre szilárd kérget kapott s megszünt saját tűzfényében világítani.
A tengerek megtölték a lapályok medreit, s a belsejében forrongó
földteke csak vulkánjai megnyitásával, hegygerinczei előtolásával
tanusíthatta leigázhatatlan életét. Támadtak a Kárpátok, az Alpesek, az
Apenninek, az Ural, a Himalája. Semmi szárazföld, semmi termő réteg,
mely növénynek életet ád. És így élő állat sem támadhat rajta: miből
éljen, ha nincs fű, fa, gyümölcs? A föld külseje hasonlíthatott a
mostani hold alakjához. Csupa tűzokádó kráterek; körülöttük jégövek,
havas hegygerinczek.
Valami élet csak a tengerek fenekén lehetett, a miről tanuskodnak a
kővévált csigák, kagylók, és tanuskodnak a korall-szigetek, miket a
féreg-világ autochtonjai, a korallok teremtettek. Ezek az állatnövények
alkották a legelső szigeteket, a mik a tengerekből felmerültek. De a
kagylóknak táplálék kellett, növény vagy ázalag; azokat megszülte a
forró tengeriszap. Mert akkor még minden tenger forró volt: a földkebel
melege forralta a vizeket. S minthogy a hegylánczok s a tűzhányók
kivételével az egész földteke tengerrel volt fedve, még a pólusokon is,
annálfogva a föld hevétől szítva roppant páratömeg szállt föl a földről
a magasba. A gőzkör, az egész atmoszféra sokszorta magasabb volt, mint a
mostani. A vulkánok a tüzön kívül gázokat is löveltek fel a magasba, s
az mind növelte a légkört. Még akkor nem lehetett a Földet «föld»-nek
nevezni, tűz, víz, kő volt az egészben.