– Tehát ön elfogadja, hogy van egy központi nap, mely körül az egész
világegyetem megfordul? – kérdé Kázmér. – Talán a Sirius?
– Nem a Siriust tartom annak. Az végtelen parány ily nagy feladattal
szemben. Másutt találom azt fel. Az északi égen van egy nagy folt,
melyet a csillagászok régóta ismernek s úgy neveznek, hogy «szenes
zsák». Az égnek minden részecskéje tele van szórva csillagokkal. Még az
ötödrendű parányi pislogókat is felfedezik az erős teleskópok. Egyedül
ezen a fekete folton nem találnak semmi csillagfényt. Ott tehát egy
önfény nélküli égi testnek kell létezni, mely milliószorta nagyobb, mint
a mi földünk, s roppant vonzóerejénél fogva maga körül forgatja a napok
milliárdjait. Ez takarja el előlünk a csillagos égnek azt az állandó
foltját. Ez a világteremtés központja.
– S hogy jött ez létre? – kérdé Kázmér.
– Valamikor, az emberi észtől utólérhetetlen kezdetben valamennyi égi
tűz egyesülve volt a nagy világtest körül. Lakói voltak Istenen kívül az
élő szellemek, kiknek világa a napbeli tűz. Egyszer aztán a Teremtő
«legyen világ!» szavára szétszakadt a körülburkoló tűz s milliárd
csillagokra oszolva, szétrepült a végtelenségben: támadtak álló
csillagok, tejútak, planéták. A világegyetem központja ott maradt.
– Hát a szellemekből mi lett? – kérdé Kázmér.
– Minden napnak, álló csillagnak, bolygónak jutott egy szellem, mely a
Mindenható intézése szerint alkot, teremt, fejleszt, ujraalkot, eltörli
a létezőt. Mi földlakók ezt a csillaglelket úgy híjuk, hogy «természet».
– S mi tartja fenn ezt az óriási sötét tömeget álló helyén?
– Egy erő, melyet a tudomány úgy nevez, hogy «szabad tengely». Bir ezzel
minden égi test, nap és bolygó, a mi Földünk is. Minden felsőbb
iskolában bemutatja hallgatóinak a tanár a szabad tengely
experimentumát. Egy földgömb alakú hegyes végű csigát elpördítenek, mely
maga körül forogtában egyúttal körben kering. Ekkor egy kemény tárgyat
(egy darab krétát) hajítanak a forgó gömbre, s az nem veri ki emezt
keringő útjából, sőt a forgó gömb messze hajítja el magától a vele
összeütköző tárgyat. És a «szabad tengely» elméletével meg van czáfolva
a földi kataklizmák hivőinek az a hite, hogy egykor valami üstökös fogja
darabokra törni a földtekét, s az idézi elő az itélet napját. Az
üstökös, ha a feje szilárd anyag volna, a föld által messze
elhajíttatnék a világürbe a találkozásnál. Úgyde nem is bir szilárd
kéreggel: mikor az üstökös feje egy álló csillag elé kerül, az a csillag
keresztülragyog az üstökös fején, ez tehát nem állhat egyébből, mint
gázból. S ennek a gázgömbnek az érintkezésétől eléggé megvédi a földet a
maga atmoszferája, mely sűrűbb tömeg az üstökösnél. Maga a földi légkör
elég volna azt elhajítani, mint egy felfújt lapdát. Ezzel a
világpusztulással tehát ne fenyegetőzzék se a csillagda, se a szószék:
«Dies irae, dies illa Solvet sæclum in favilla». Nem égünk el. Ilyen
szabad tengely tartja örök forgásban a központi égi testet.
– S mi czélja lehet ennek a sötét égi testnek a fentartásával a
Mindenhatónak?
– Az nem sötét tömeg, csakúgy, mint a mi Földünk nem az. Napok serege
sugározza körül, de azoknak a visszfénye elvész tőlünk a nagy távolban.
Egyszerre több nap világítja meg a központi égi test felszínét, s
azoknak a melege megtermékenyíti a kifogyhatatlan erejű talajt. Ott soha
sincs éjszaka, soha sincs tél: örök nappal, örök nyár van. A növényzet
óriási, tömérdek; virág és gyümölcs egyszerre nyilik, egyszerre érik,
lombos fán, kúszó indán, a föld alatt kenyéradó gumó tenyészik. Tejet,
mézet, édes italt csurgat a virágkehely, az óriás dió. Kenyéradó kalásza
van minden fűszálnak, mely tenyészik szántás-vetés nélkül.
– Ez tehát valóságos Paradicsom.
– Igenis. Én is úgy fogom ezután nevezni.
– S kinek a kedvéért tartja fenn a Világteremtő ezt a Paradicsomot?
– Az üdvezültekért. Bizonyára a mi földünk szülötteiért is. Ott kezdik
újra az életet, melyben nincs fáradság, nincs szenvedés, csak gyönyör és
megelégedés. A roppant nagy égi test elég nagy arra, hogy a kerek világ
minden idvezültje, a lángelmék, az istenfélők, a nemes szivűek
elférjenek rajta.
– S mi úton jutnak el oda, abba a véghetetlen messzeségbe?
– Azt majd elmondom a munkám végén, a hol az emberről és az emberi
lélekről lesz szó.
– Tudja ön már, hogy mi az az emberi lélek?
– Tudom.
– De reális, vagy annak elfogadható alapon?
– Még a kémiával is jó egyetértésben fogok maradni, s kimondom a
különbséget lélek és lélek között.
Most a nő szólalt meg:
– Tehát ön hisz a túlvilágban, az idvességben, a lélek
halhatatlanságában?
– Hiszek és arra fogom alapítani eszmejárásomat.
Ezzel mind a két hallgatóm figyelmét megnyertem.
Folytatom.
– Tehát a világteremtés első napján, a mikor a nagy alkotó létrehozta az
ég világait, maga a Paradicsom nagy glóbusa élők nélkül maradt: a
szellemek szétrepültek napjaikkal együtt.
Isten mindenikkel együtt maradt. Isten mindenütt jelen való. Isten
mindentudó, Isten látja a jövendőt, melyet a következő napok rejtenek.
Isten megállapította már, hogyan fogja benépesíteni a nagy Paradicsomot.
Mi maradjunk csak a mi világunk terén. A kit szabad képzeletünk
kohójából előkelteni, az a nap és a föld szelleme.
Isten úgy rendelé, hogy ezen a kis planétán, a mit mi földnek nevezünk,
lények jőjjenek létre, a kiknek hivatásuk leend a paradicsomot
benépesíteni. Utasítá a nap és föld szellemeit, hogy akaratát
teljesítsék.
– S látta ön ezeket a szellemeket? – kérdé tőlem Kázmér.
– Látom és megállapítom létüket a műveikből. Hisz ha az, a mit egy élő
teremtés nem lát, mert hiányzik a látóérzéke, nem létezik, akkor a
tengeri csigák, kagylók, actiniák, puhányok nagy világa előtt nem
léteznék az az egész világ, mely a tenger szine fölött van, mert nem
látják. A Tridacna Gigas hatalmas állat, súlya és életideje felülmúlja
az emberét, egyetlen összecsapásával éles medenczéinek kettévágja a
közétévedt horgonykötelet, de arról nincs tudomása, hogy az mi volt. Az
Argonauta Argo fel tud szállani a tenger felszinére, ott megfordítja a
csigahéját, kiterjeszti a hártyáit, csápjait, csinál magából hajót,
vitorlákkal, evezőkkel, s úszkálva gyönyörködik a meleg napsugárban; de
arról nincs tudomása, hogy egy hozzá hasonló óriás alak, vitorlás,
evezős, mint ő maga, szemközt úszik vele; mert nem látja; a napot sem
látja, csak a melegét érzi. Én sem látom a földöntúli világot; Istent,
szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó organumot pótolja,
kölcsönadja a költészet, a fantázia. De látom ezen magas lényeket
szellememmel, tudásommal; látom a napfoltokban és a napfáklyákban; látom
az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben; maga
a tudomány tanuskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos
szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a
nemzetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő
atomig, saját magamig, kit isten annyiszor kiszabadított nagy
veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi
akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt.
… A két házastárs keze titkon egymásé után nyúlt.