Tessék elhinni, hogy még azzal nincs megoldva minden kérdés, hogy
«feltámadunk».
Hiszen az már bizonyos. Az már nemcsak dogma és hitágazat, de tudományos
kisérleteken alapuló tény.
Rég tudva van, hogy az indus bonczok addig tudnak koplalni, a míg minden
életerő kivesz belőlük, s megáll az érverésük. Akkor leteszik őket a
sírboltba, s ott hagyják huszonegy napig. Ennyi halál után ismét
kihozzák őket a friss levegőre, tagjaikat bedörzsölik ambrával,
borszeszszel; s arra azok lassankint felébrednek és enni kérnek.
Pelletier franczia hadiorvos az I. Napoleon alatti hadjáratban, a mint a
franczia seregek a homokpusztán keresztül üldözték a mamelukokat, egy
franczia katonát a napszúrástól holtan lerogyni látott. Nem volt idő
vele bajlódni: ott hagyták. Három nap mulva megint ugyanazon az úton
visszajöttek s megtalálták a holt bajtársat. Az már akkor fekete volt,
mint egy mumia. Az orvos most már ráért vele bajlódni. Megkisérté erős
borszeszt tölteni a halott szájába. Az néhány percz mulva nagyot
csuklott, torzképet csinált, felnyitá szemeit s még egy kortyot kért
abból a pálinkából.
Lemercier híres franczia műtő pedig nemrég kisérletet tett egy halálra
itélt franczia gonosztevővel a feltámasztás lehetőségének
bebizonyítására. Először is érvágás által annyi vérét kibocsátá, hogy az
elitélt szívverése megállt; azután meszes vizet fecskendett be az ereibe
s akkor az egész embert elteteté egy jégverembe. Két hónap mulva megint
felhozatta s akkor a mészvizet kiszivattyúztatva ereiből, azokat megint
friss meleg vérrel tölteté meg. És ime a gazficzkó, mielőtt a szemei
felnyitásával elárulta volna, hogy él, a míg a doktor a feltámasztással
vesződött, kilopta a zsebéből az óráját.
Ez mind igaz.
Hanem ennél igazabb, a mit itt a közéletünkben láttunk.
Volt egy magyar gróf, X. Arthur, a kit mindenki ismert, a nélkül, hogy
valaki örült volna ismeretségének. Hóbortjai tették nevezetessé,
melyekben nem volt semmi genialitás; pazarlásai, a melyekben nem volt
semmi uriasság; vérengzései, a mikben nem volt semmi bátorság; és
szerelmi kalandjai, a melyekben nem volt semmi költészet.
Mindenki azzal a véleménynyel volt felőle, hogy ezt az embert rövid időn
vagy agyonütik, vagy ő üt agyon valakit, vagy a mi legbizonyosabb,
koldussá lesz, elprédálja mindenét.
Körülbelül úgy is történt. Egy rossz napon vett egy szép kétcsövű
pisztolyt, s azt olyanformán próbálta ki, hogy egy hitelezőjét
agyonlőtte vele, a miért nem akarta neki adni a pénzét meg a leányát. A
leányra is rálőtt, de azt nem találta halálosan, az megélt. Ezért azután
a nemes vármegye ő belőle is halottat csinált, csakhogy nem úgy
applikálta nála a mészvizet, mint doktor Lemercier a brigandnál, hanem
úgy, hogy kimeszeltetett vele a számára négy falat a vármegyeházánál, s
abban tiz esztendőre eltemette.
Arthur tökéletes halott volt tiz esztendeig. Soha ez idő alatt a
börtönből a nap alá ki nem jött, úgy, hogy a szobájának a padló
deszkáiból mély lyukak voltak már koptatva a folytonos alá és fel
lépegetéstől.
Ez a tizesztendei halál annyiban használt neki, hogy azalatt a jószágai
minden adósság alól kiszabadultak. Mert a régi táblabiró-világban voltak
még olyan ostoba tömeggondnokok és perügyelők is, a kik azt tartották,
hogy _első_ kötelesség: a hitelezőket kielégíteni, a _második:_ az adós
birtokát megmenteni, az _utolsó:_ megköszönni, ha az ő fáradságuk
jutalmára is marad valami. Hysteron proteron!
Mikor Arthur grófnak az utolsó napja is letelt, az alispán bement hozzá
a börtönébe.
– No, bajtárs (jó ismerősök voltak hajdan), ütött a feltámadás órája.
Megint élő vagy. Jószágaid megint teher nélkül kapod vissza. Mit fogsz
most csinálni?
– Tudom én azt már, – válaszolt a feltámadott. – Egy egész hétre való
programmot csináltam már magamnak. Kárpótlás kell a tizesztendei
bőjtért. A mint ma innen kiszabadulok, hajtatok a Neue Weltbe, valahány
szép lány van, mind összeszedem, sorba tánczolok valamennyivel, a
czigány csak az én nótámat húzza. Egy huszonnégy óráig járom a tánczot a
szép lányokkal. Második napon azután egy huszonnégy óráig nem teszek
egyebet, mint iszom. Egymagam bezárkózom egy szobába, körülrakom magamat
tokajival, burgundival, Cyproval, Cliquotval, s iszom huszonnégy óráig
folyvást. Harmadnap beveszem magam a Koronába s huszonnégy óráig sorba
játszom makaót, nasivasit, landsknechtet, ferblit,
trente-et-quarante-ot, – kikártyázom magam kedvemre! A negyedik nap
felkeresem azt a zsidót, a ki nem akart a bérletemből semmit nekem
fizetni, mind a tömeggondnoknak adta, azt megverem kegyetlenül. Azután a
kaszinóban beleveszek a legelső emberbe, a kit szemközt találok, azt
kihivom és karmonádlinak aprítom. Ötödik nap megveszem a legdrágább
angol paripáját Ivánnak, s azt huszonnégy óra alatt agyonnyargalom. A
hatodik nap azután felkeresem azt a leányt, a kit olyan rosszul lőttem
meg, s vagy elveszem, vagy még jobban meglövöm.
– A hetedik nap azután megint visszakerülsz ide ebbe a szobába, – fejezé
be a programmot az alispán. Én hát sietek uj padlókat berakatni.
Arthur gróf csakugyan megtartá a programmját híven.
Az első huszonnégy órát feltámadása után végigtánczolta a félvilág
könnyű hölgyeivel; a második nap a borok katalogusán keresztülitta
magát; a harmadikon aztán a kártyaasztalnál csinált annyi adósságot
éppen, a mennyivel a vármegye gondviselése alá került. A negyedik nap
(mérges is volt), elment a zsidót megverni. Hanem a zsidó erős volt
elvette tőle a botot. Annál dühösebb lett. Rohant programm szerint a
kaszinóba. Ott nem talált többet egy úrnál, a ki őt igen nyájasan
üdvözlé, – azt ő viszonzásul pofonütötte, az őt visszaütötte. Arra ő azt
párbajra hívta. Akkor kisült, hogy az az úr a Zahlkellner. Akkor aztán
adott neki ezer forintot, hogy ne szóljon senkinek erről a casusról.
Ötödnap programmjához híven csakugyan megtalálta azt a lovat, a melyik a
legdrágább a városban, azt megvette, s aztán nekiindult steeple-chaset
csinálni egymagában, s a míg árkon-bokron keresztül nyargalt, ugratott:
egyre azt főzte az agyában, hogy mit tegyen holnap a rosszul meglőtt
leánynyal? A ki már azóta férjhez is ment: elszöktesse őt a férjétől, s
ha nem szökik vele, agyonlője-e tökéletesen? Bizonyára vagy az egyiket,
vagy a másikat meg is tette volna, ha a Butterfly meg nem botlik s
lovagját a fején keresztüldobva olyan szerencsésen fejtetőre nem
hullatja, hogy az rögtön nyakát szegé.
Hát mire való volt ennek feltámadni?
Az a kérdés, hogy «jobbak» leszünk-e, ha feltámadunk?
Mert hogyha nem, akkor az ilyen ember, ha a mennyországba kerül,
_elkártyázza a Krisztus palástját_, ha pedig a pokolra megy: ott
_elcsábítja az ördög feleségét_.