(Történelmi elbeszélés.)
Mi a szerelem? Virágméz.
Mi a szerelemféltés? Virágméreg.
A liliom is virág, a maszlag is virág, szépségben, külső formában
vetekednek egymással.
Ez a két virág képviseli a Miskolczy-család nehéz végzetét.
Hőse e történetnek vitézlő Miskolczy Simon Deák, ki ezt a névpótlékot
(Literatus) a wittenbergai univerzitáson szerzett klasszikus
míveltségével érdemelte ki. Professzornak készült, a mi akkor
Magyarországon ritka nehéz állás volt.
E szándékát félbeszakította édes anyjának, Ományi Katalinnak véletlen
halála. Ezáltal egyszerre apai örökségéhez jutott, melyet az ideig édes
anyja birtokolt, özvegyi jog czímén. A régi magyar törvényes szokás
szerint a nemesi özvegy örököse maradt az elhunyt férje vagyonának, sőt
még a szavazati jogának is, és a fiát csak rangjához illő módon
neveltetni köteleztetett.
Simon Deák tehát egyszerre úr lett: földbirtoka kiterjedt Miskolcz-,
Csaba-, Szolgagyőr-, Ziliz-, Ladmócz-, Sárospatakra s még néhány
bükkvidéki falura; Miskolczon, Patakon ősi lakóházai is voltak.
Édes anyja első férje korán bekövetkezett halála után nagyhamar férjhez
ment újból Árky István sárospataki földesúrhoz, a kitől fia született:
András.
Miskolczy Simon ez időben lehetett két esztendős.
Az elsőszülöttnek aztán éreznie lehetett a különbséget a mostoha gyerek
s az édes gyerek között. A csecsemőt beczézik, ringatják, altatják,
annak a neve «te édes», a bátyjának a neve már «te kamasz!» Amazt
aranykanállal etetik, neki fakanalat nyomnak a markába s a padlón van a
helye, mikor az ételmaradékot eléje lökik.
S ez a körülmény a két testvér között örökké fenmarad. Az öt esztendős
Simon lovon ül s üti a fejét a fakarddal, ha nem nyargal tetszése
szerint. Később a Bandinak minden ákombákját agyonmagasztalják, ha a
krétával a pallóra firkál, míg a Simonnál van dolga a nyirfavesszőnek,
ha hibát ejt az egzerczicziumban, a mit a doktor diák feladott eléje.
Az Árky fiú, mint elkényeztetett gyerek, zsarnoka volt a bátyjának:
folyton árulkodott rá, bevádolta a szülői, a tanítói előtt s nagy öröme
telt benne, ha azt valami büntetés érte. Szüntelen verekedett vele: ő
kezdte, s aztán ha az erősebb bátyja visszaverte, ő szaladt panaszra
nagy jajveszékelve. S ha azt megbüntették, még ki is csúfolta.
Így nőttek fel egész legénykorig, folytonos testvéri czivakodás között.
Együtt jártak a sárospataki kollégiumba: a Simon volt tizenkilencz éves,
az öcscse tizenhét.
Ebben a korban már szívesen látják az ifjakat a leányos házaknál.
S ilyenkor már a szívben megmozdul az a titkos vágy, a minek neve még
ismeretlen.
Könyvből nem tanítják ezt. Versírók még nem voltak akkor (1600), a kik
megénekelték volna az édes fájdalmat.
Mind a két fiú szerelmes lett ugyanazon szép leányba, a kivel együtt
tanulták a «lengyel»-t tánczolni. Az még csak tizenöt éves volt.
S a Simonnak és Bandinak már sok ökölcsapás emléke kéklett az orczáján,
a mit egymástól kaptak.
A szülők rájöttek e nefelejts foltok okára.
Az a szép, gyönge Girincsy Anikó, a viczispán serdülő leánya.
Gondoskodtak róla, hogy a bajnak idején elejét vegyék.
A nagyobbik fiút elküldték jó messze ez országból, Wittenbergába; ő volt
a talentumos, a ki mindenben eminens volt. A Bandi rest volt és
feledékeny; ő rá ki volt mondva, hogy nem lesz belőle prédikácziós
halott.
Nem is volt rászorulva; rá, mint egyetlen fiúra, nagy ősi birtok nézett,
s az rövid időn kezére is jutott. Az atyja meghalt, s azzal az úrfi
rögtön abbahagyta a tudományok keserves mívelését, válét mondott a
kollégium falainak, elfoglalta őseinek Sárospatak mellett épült kerített
kastélyát, özvegy anyjának hagyva a pataki úrilakot, a ki nem tudta
volna eltűrni kisebbik fiának durva kihágását, dorbézoló tivornyáit vele
egy födél alatt.
De még jobban szomorította az özvegyet elsőszülött fiának a dolga.
Simon kitűnő bizonyítványokat küldött haza az univerzitásról s anyjához
írott leveleiben kinyilatkoztatá, hogy erősen föltett szándéka esze és
munkája után életpályát törni magának: professzornak készül, a
sárospataki kollégiumban a theologiai kathedrát szándékozik elfoglalni s
míveltséget, tudományt terjeszteni hazájában.
Rettenetes gondolat! Hogy egy magyar főnemesi család ivadéka ily
alacsony sorsot választott magának. Diákokat tanítani! Papbért, lukmát
beszedni! Prédikácziókat tartani zsíros parasztok gyülekezetében! A
büszke párduczkaczagány helyett felölteni a tógát, felkötni a stólát!
Lemondani nemesi bandériumok vezetéséről, bizonyosra vehető alispáni
hivatalról. Sőt főispáni méltóságról, országbiróságról s elcsúfitani az
ősrégi családfát egy «tiszteletes tudós» titulusával!
Ományi Katalin az aggodalmai miatt sűrün tanácskozott nagybátyjával,
Lorántfy Mihálylyal, ki ez idő szerint a pataki vár kormányzó kapitánya
volt, s ketten együtt azt eszelték ki, hogy Simon Deáknak elküldik a
Miskolczy-család levéltárából azokat az okiratokat, melyek ezen ősrégi
nemzetség múltjáról bizonyságot tesznek.
E régiségtől megfakult pergamenekből, melyek mind a család czímerével
vannak feldiszítve, az égbe néző sassal, majd megtudja az eltántorodott
fiú, hogy mivel tartozik dicsőséges familiája nevének.
Dédőse e nemzetségnek Bors vezér volt, egyike azoknak, kik Árpád
fejedelmet kísérték honfoglaló diadalútjában. Ő hódította meg Borsod és
Bars vármegyét, s azok az ő nevét tartották meg. Ennek ivadéka szerezte
Miskolcz város hírre emelésével a Bors-Miskolczy nevet s a borsodi
főispáni méltóságot. Egy későbbi unokája még magasabbra vitte. II-ik
István királylyal szemben a felvidéki nemesség őt kiáltá ki
ellenkirálynak; – további ősei nádorispánok voltak: Miklós nádor, Gyula
nádor, Fülöp nádor az Árpádházbeli királyok uralkodása alatt. Domokos
bán pedig sógora lett III-ik Béla királynak.
És ennyi dicső ősnek a hírnevét most egy elkorcsosult utód el akarja
homályosítani azzal, hogy kard helyett pennával keresse a kenyerét: hogy
a míg azok a Miskolczy név elé kevélyen illesztették a Bors nevet, ez a
lenézett, kigúnyolt «Deák» nevet ragasztja utána!
Nagy gyalázat volt ez az egész messze elágazó atyafiságra!
Azonban Simon Deákra még az őseinek a kinevezési okiratai sem voltak
hatással. Ő többre becsülte azoknál a baccalaureátusi diplomát, a mit
esze, szorgalma, tudománya által kiérdemelt.
Messze időkre kiható tervei voltak: a hitreformálás apostola
szándékozott lenni s nem álmodozott egyébről, mint arról a csendes
boldogságról, melyet tanulmánya befejeztével édes otthona nyújtani fog a
pataki házban, hűséges szerelme oldalán: hisz az elváláskor a bájos
Girincsy Anikó esküvel fogadta neki, hogy hű marad hozzá, várni fog rá s
máshoz nőül nem megy. S a leányok meg szokták tartani az adott szavukat.
Aztán bizott is magában. Hisz oly délczeg, daliás alak volt:
iskolatársai között arczra, alakra is első. Nemcsak a concertatiókon
győzte le valamennyit, de a censurán is. Kardcsapás helye nem bélyegezte
még síma arczát és homlokát, pedig e nélkül diák nem kerül ki az
egyetemből.
A kétszeresen özvegy Ományi Katalint a fölötti bánata vitte a sírba.
Hasztalan volt az anyának az a gondos fáradozása is, hogy Simon fiának
hozzá méltó életpárt keressen, a kit meg is talált Szirmay Orsolya
személyében. Ez ugyan nem volt valami világhódító szépség, de szintén
magas familiából származott, s nagy hozomány járt vele készpénzben. Ámde
Simon Deák hallani sem akart az anyja által neki szánt jegyesről: a
szívét egészen betöltötte első szerelme, a szépséges Girincsy Anikó.
Simon Deák anyja halála után sietett haza Magyarországra.
Végignézte magát a nagy velenczei állótükörből: puderezett haj lefüggő
vuklikkal, símára borotvált arcz, himzett gallér, zászlós nyakravalóval,
puffos ujjú selyemkámzsa, átszorítva bőrövvel, melyről kard helyett
szíjon lóg le a bőrtáska, abban a kalamáris, az írószerszám; aztán
sokránczú pulader, végül térden felül érő stiblik, a mikre szijjal van
felkötve a sarkantyú. (Ez szükséges volt a lovagláshoz: Simon Deák
Miskolczról Patakig lóháton utazott.)
Wittenbergában nagyon szerethették ilyen alakban, de Patakon maskara
volt.
– Senki sincs a háznál? – kérdé Simon Deák a kulcsártól.
– Bizony üres ez, a mióta a nagyasszonyt eltemették belőle. Se konyha,
se pincze, se edény, a nemzetes úr, az András, mindent elvitetett a maga
várába.
(A vén cseléd az öcsöt nemzetes úrnak czímezte, a bátya csak «úrfi» volt
neki.)
Simon Deák egyet gondolt: otthagyta az üres szülői házat, lóra vetette
magát s felkereste Árky András kastélyát, mely a város közelében feküdt,
erős, emeletes épület, szögletein kiugró tornyocskákkal, erősen
körülpalánkolva. Ismerte jól ezt az épületet mostohája idejéből, ki a
nyári törvényszüneteket itt szokta tölteni.
Otthon találta a mostoha öcscsét. Ő is, az is alig akartak egymásra
ismerni. András egészen a megholt apja képmására alakult át. Bozontos
bajúsza, szakálla, borpiros arcza és orra, üstökbe csavarintott haja a
homlokán, kétoldalt lecsüngő csimbókjai mintha örökségül szálltak volna
rá. Vidrabőr dókát viselt, ezüst kapcsokkal, hozzá piros nadrágot, sárga
sarukat, széles öve mellett ezüst tokba dugott kést és fokosbaltát.
Nagy hahotával fogadta a belépő bátyját, a kit őrtálló csatlósa
bejelentett.
– Te vagy az, Simi bátya? De megifjúhodtál! Hová lett a hajdani
bajúszod?
A testvérek azért csak összeölelkeztek s magyar szokás szerint
összecsókolóztak.
– Mi hord a tájunkon? – kérdezé András. – Úgy, igaz! Hiszen te
professzor kathedrába készülsz: azért ez a nyírott pofa. No hát, tudsz
még magyarul? Vagy veled már csak diákul vagy sobákul lehet konversálni?
Simon aztán megnyugtatá: «Tudok diákul is, németül is, de azért jó
magyar maradtam.»
– No, ha igaz magyar maradtál, akkor ülj ide velem a poculatoriumhoz:
tudod azt a régi közmondást: «a potu incipe cœnam», a mit az asszonyok
úgy ejtenek ki, hogy «apró czipó czérnával jó».
Azzal odaerőltette az asztalhoz a bátyját, a hol nagy leveses tálban
kinálkozott a mézes lengyel pálinka (magyarul «alemázia») s biztatta a
kupiczák ürítésére. Úgy is hívták a magyarok, hogy «domitorium» meg
«appetitorium». Ezt megkívánta a konstituczió.
– Hát te, bátya, még nem is tudod talán, hogy én azóta megházasodtam?
– Nem tudósítottál felőle.
– Nincsen papiros a házamnál, nem tudok írni. Szépséges kis
galambocskára tettem szert. No, majd megismered a vacsoránál. Kissé
durczás ugyan és akaratos, mikor rájön a bolondórája: csakhogy énnekem
van egy kipróbált házi szerem, a mit az apámtól örököltem: az is nagy
sikerrel alkalmazta a maga asszonyánál: az kiűzi belőle az ördögöt.
Simon Deák kíváncsi volt ezt a csodaszert megismerni, András aztán
odamutatott az ajtó sarkára. Ott függött az a bizonyos szíjból font
korbács, az őzláb nyelű. Gyakran látta azt a mostoha apja kezében s
hallotta miatta sírni az édes anyját, a mitől a vére felforrt s a keze a
kése nyelét markolázta: szerette volna a mostohája szívébe mártani.
Hát most más asszonyt gyógyítanak vele. Szegény pára!
Az asszonyka nem jelent meg a férfiak ivószobájában. Azok dohányoztak s
szabad szájjal beszéltek, a mi nem női füleknek való volt.
Rövid időn még egy új vendég érkezett a házhoz. Hatalmas úr, a ki hintón
jött, csatlósok kíséretében. A pataki vár főparancsnoka, Lorántfy
Mihály, őszbecsavarodott legényember, de ez nem foglalt helyet az
ivóasztalnál: az asszonyság után tudakozódott; a házi gazda engedelmet
adott neki rá, hogy bemehet az asszonyához.
Mikor betette maga után az ajtót, András kivakkantá:
– A vén kecske fülig bele van bolondulva a feleségembe.
– S te nem vagy féltékeny?
– Az asszony dolga megvédelmezni az erkölcsét, s Patak vár ura nagy
marha, azzal nem jó összetűzni olyan embernek, a ki előre akar menni.
Ez a mondás elég világos volt.
A hajdu jelentette, hogy a vacsora fel van tálalva.
A két testvér átment az ebédlőterembe.
Az átelleni ajtón kilépett a várkormányzó, a háziasszonyt vezetve
karján.
Simon Deák azt hitte, hogy az ég szakad a fejére, mikor a hölgyet
meglátta.
Ez az ő eszményképe volt: a csodaszép Girincsy Anikó.
Az a nő, a kiről folyton álmodott, a kinek esküszavára, hű szerelmére
alapította egész jövendője tervét, a kiért a könyveket bújta – és a ki
most mint öcscsének az asszonya jő eléje felfőkötőzött fővel.
– Hozta Isten Kegyelmedet nálunk! – üdvözlé az asszony, kezét nyújtva
eléje. (Hajdan tegezték egymást.)
Simon Deák leküzdte háborgó indulatát s megcsókolta a nyújtott kezet.
Annak a keze is reszketett, de az övé is.
A háziasszony helyet mutatott az asztalnál, baloldalán a sógornak: a
jobboldali ülés a méltóságos urat illette meg.
András úr az asztal átelleni oldalán ült, patriarkális szokás szerint.
Mielőtt helyet foglaltak volna az asztalnál, a várúr elkezdte a
kötekedést Simon Deákkal:
– No hát, tiszteletes uram, nem mondunk egy asztaláldást vacsora előtt?
– Én még nem vagyok tiszteletes, csak Deák.
És így elmaradt az asztaláldás, hacsak annak nem vehető a várúr kedélyes
mondása:
– Dicsértessék – a szép asszony.
Simon Deáknak alig ízlett a felhordott étel, daczára szép szomszédnője
szíves kinálgatásának; végiggondolta magában az egész dolgot s kezdte
azt érthetőnek találni.
Anikó családja büszke volt a rangjára: az apa alispán: ha választás volt
két kérő között, inkább nyújtották kezüket annak, a kire nagy előmenetel
vár: most is szolgabiró már, az öcsének, mint a bátyának, a ki
professzori pályára készül, a honnan nincs semmiféle előmenetel. A
szülői akarat kényszerítő volt. A leánynak ahhoz kellett menni, a kihez
szülői parancsolták. Szívről, szerelmről szó sincs a házasságkötésnél.
A leány esküje, hűsége délibáb: bolond, a ki fellegvárait építi belé.
Simon Deák hallgatott, mélázott.
Nem tűrhette ezt a pataki vár ura. Belekötött:
– Nos hát, öcsémuram, mikor szándékozik a kathedráját elfoglalni
Patakon?
Ezt nagyon óhajtotta volna Lorántfy Mihály, mert azon járt az esze, hogy
ha ez a külföldön kimívelt tudós azokat a szabad eszméket elkezdi
hirdetni, a mikkel ott szaturálta az elméjét, nagyon könnyű lesz valami
veszedelmet keresni vagy perduelliót a nyakába varrni, a miért aztán
megnótáztassék, a birtokai konfiskáltassanak, s azokat aztán a
feljelentő donáczió útján magának elkaparinthassa.
Hát ez igen tisztességes útja vala hajdanában az akvirálásnak.
De ezúttal nagyon csalatkozott.
– Soha sem, – válaszolt Simon Deák határozott hangon. – Eszemben sincs,
hogy kathedrába üljek. Meg sem pihenek Sárospatakon, a hol semmi
keresetem nincsen.
– Hát mitévő fog lenni, öcsémuram? – kérdé Lorántfy, kit bosszantott ez
a számításain átvont kereszt.
– Hazamegyek Miskolczra s átveszem uradalmaimat, a miket apám után
örököltem, visszaveszem a Miskolczy Bors nevet, letagadom a Deákot,
bajúszt eresztek akkorát, hogy a fülem körül csavarhatom s vetekedem a
vitéz czimboráimmal, hogy melyikünk iszsza a másikat az asztal alá?
Leszek magyar úr, a hogy hozzám illik.
Erre a szóra két könycsepp gördült végig a szép háziasszony arczán.
Érezte, hogy ennek ő az oka.
Lorántfy Mihály észrevette az áruló könycseppet. Sejtett valamit. Tovább
űzte-fűzte.
– És akkor bizonyosan meg is fog házasodni uramöcsém?
– Első dolgom az lesz.
– Talán van is már szíve választottja?
– Van. Boldogult édes anyám választotta ki a számomra.
– Szabad a nevét megtudni?
– Miért nem? A legelőkelőbb borsodi család leánya: szirmabessenyei
Szirmay Orsolya kisasszony.
A várúrnak széles nevetésre szaladt a szája.
– Miért tetszett nevetni?
– Semmi, semmi, uramöcsém. Gratulálni akartam kegyelmednek. Azzal ugyan
nyugodalmas élete lesz, mert benőtt már annak a fejelágya.
– Legalább nem kell a nevelésével fáradoznom.
A háziasszony Simon kezére tette a kezét s kérő hangon mondá:
– Ugy-e bár, ha megnősül kegyed, el fogja hozzánk hozni a feleségét?
– Nem igérem, hogy szószegő ne legyek.
És Simon Deák csakugyan szavának állt. Másnap korán reggel, mikor még
mindenki aludt a háznál, minden búcsuvétel nélkül otthagyta az
Árky-kastélyt. Bár tartotta volna meg azt az elhatározását, hogy sohasem
fog oda többet visszatérni.
Hanem hát Simon Deák olyan ember volt, a ki igéretet nem tett szóval, de
ha magában elgondolta, hát azt megtartotta.
Alig múlt el másfél esztendő, hogy a hintaja begördült az Árky-kastély
kapuján. Elhozta magával a feleségét rokonlátogatóba.
Egészen más alak volt most, mint a minapi látogatásakor: arczban,
öltözetben tökéletes magyar.
A feleségét rábízta az ángyára, maga az öcscsével maradt a
pipatoriumban.
– No, bátya, – mondá András öccs, – gratulálok neked a feleségedhez. –
Hej, rengeteg pénzt kaphattál vele hozományul.
– Honnan gondolod azt?
– Az ábrázatjából, szegénykének.
Hiszen az igaz, hogy Szirmay Orsolya egész vasládával hozta a körmöczi
aranyat a férjéhez, de az is igaz, hogy nem volt valami világi szépség.
– Hát a feleségem áldott jó asszony és engemet szeret. Nálam nincsen
szükség asszonyszelidítő házi csodaszerre.
András öcsöt elhallgattatá ez a találó replika.
Annyival jobban megnyílt a szíve Anikónak Orsolya előtt. Csakhogy
kaphatott egy érző keblet, a melybe átöntheté sűrű keserveit. Egész
élete valóságos mártirkodás garázda, goromba, részeges férje mellett, ki
asszonyi méltóságát is szüntelen megalázta aljas hűtlenségeivel.
Hazatérett Orsolya az egész úton tartotta a férjét a szenvedő ángyika
panaszainak elmesélésével, nem is sejtve, hogy azzal mennyi kínos érzést
támaszt annak a szívében.
Miskolczy Simon Deák azután több évig boldog életet élt hűséges
párjával; a második évében házasságuknak fiuk született: annak Mihály
nevet adtak, keresztatyja, Miskolczy Mihály neve után. Annak a nevelése
képezte legfőbb örömüket.
Ekkor a balvégzet elragadta a szerető asszonyt férje mellől. Szirmay
Orsolya megtért a Miskolczy-család sirboltjába az avasi templomban.
Simon Deák híven viselte a gyászt egy esztendeig elhunyt nejéért. Tovább
nem bírta ki, hogy a hű teremtés után üresen maradt szobákat járja
nappal, az ő megjelenő szellemét lesse éjjel. Odahagyta a miskolczi
házat, a kis fiát átadta nagybátyjának, Mihálynak, a ki nős volt: ott
nevelték tovább. Maga elköltözött a sárospataki házába s ott elzárkózott
életet élt. Csak olyankor látták, a mikor vadászni ment az uradalmi
erdőségeibe.
De hát éppen csak a vadászat lett volna a szenvedélye, mely Patakhoz
kötötte?
Nem értesült-e a cselédjei révén a sokféle mendemondáról, mely
közhírként szállongott az Árky-család viszálykodásairól. A férj
kalandjai köztudomásúak voltak. Hetekig elkóborolt dőzsölő czimborák
társaságában: néha bevert fejjel hozták haza. Távolléte alatt egyedül
maradt feleségét vígasztalni eljárt a kastélyba a hatalmas főúr,
Lorántfy Mihály; de biz ez a maga részére nem talált viszont
vígasztalást. A nő erénye visszautasított minden bűnös ömledezést.
A főúr panaszával magához a férjhez fordult. Az nem volt ő rá féltékeny:
a patronusára. A feleség kegye foglaló, a mivel a pártfogást meg lehet
vásárolni. Csakhogy ebből a foglalóból még apró pénzt sem adogattak.
– Gyanús nekem ez a dolog, – mondá Lorántfy Árky Andrásnak. – A te
feleséged olyan, mint egy szent. S én a szentekben nem hiszek. Ennek van
valakije, a ki a szívét elfoglalva tartja.
– Az bizony meglehet. Simon Deák bátya, a mióta a felesége meghalt, itt
tanyázik Patakon.
– Lessünk utána.
És úgy tevének.
Lorántfy Mihály rövid időn értesült a kémei által, hogy Simon Deák egy
lovásza kíséretében el szokott lovagolni az Árky-kastélyhoz, olyankor, a
mikor András úr hosszabb időre eltávozott hazúlról: az erdőben
hátrahagyja paripáját, maga gyalog elmegy a kastélyig: ott az egyik
donjon ablakából kötéllajtorját bocsátanak le eléje, azon felmászik s
azután otthon találja magát.
A tőrvetés sikerült. Egy éjszaka Árky András a tátrai zergevadászatból
váratlanul otthon termett. Neje szobáját zárva találta. Azt óriási erejű
csatlósával, Sztankóczy Boldizsárral betörette. Ott találta a neje
társaságában Simon Deákot.
Simon Deák elfeledkezett az univerzitáson feljegyzett bölcs mondásról:
«Ha szép asszonyt látogatsz meg, kardodat otthon ne felejtsd». – Ő
fegyvertelen volt. Így aztán a marhaerejű csatlósnak könnyű harcza volt
a védtelen ellenében. Ütötte, a hol érte, és Simonnak ezalatt még azt is
látnia kellett és hallania, hogy András ártatlan, erényes nejéhez
rohanva, annak szép, gesztenyeszínű haját keze körül csavarja s gyönge
tagjait vérig korbácsolja, nem törődve a nő sikoltásaival. Végül aztán a
brutális csatlós felnyalábolta Simon Deákot s kidobta a donjon ablakán.
Szerencséjére a vitézkötése beleakadt a vízfogó rézsárkány fejébe, s
onnan a lugason lekapaszkodhatott csonttörés nélkül.
E meggyaláztatást nem tűrte el Simon Deák. Megtorlásra gondolt.
Másnap korán reggel felköté jó damaszkusi kardját, két pisztolyt dugott
a nyeregkápájába s lóra kapott. Egyesegyedül koczogott alá az
Árky-kastélyhoz. Ott meghúzta magát a ligetben s várta az ellenesét.
Az nemsokára megjelent a csatlósa, Sztankóczy kíséretében. Ők is lóháton
voltak. A csatlós vállán puska függött.
Simon Deák, a mint meglátta őket, nagy bátran eléjük lovagolt s a mint
lőtávolba értek, rákiáltott az öcscsére: «Egy szóra, András!»
Árky András, a mint észrevette bátyja szándékát, odakiálta a csatlósára:
«Lődd agyon!»
Mire a csatlós lekapva válláról a puskát, rögtön czélba fogta Simon
Deákot.
Ámde az gyorsabb volt, megelőzte a halálos lövést s kapóra elsütött
pisztolyából egy golyót küldött a czélozó csatlós szemébe, mely a
koponyába hatolva, halálos sebet ejtett. Sztankóczy kiejté a puskát
kezéből s a lova nyakára borult, az haza vitte nyargalvást.
A két testvér magára maradt. A kardnak kellett közöttük dönteni.
Egymásra rohantak lóháton. Mind a kettő vágott, egyik sem hárított.
András ősi szablyája lapos vágást adott, melyet Simon bátya kalpagja
felfogott; de Simon Deák kardja ketté hasította András koponyáját, az
holtan esett le a lováról. S benne magva szakadt a sok századon át
virágzott baronyai Árky-családnak; ő volt az utolsó férfi-sarjadék.
Simon Deák, lemosva fejéről a gyalázat foltját, odalovagolt a
kastélyhoz. Az ismeretes donjon ablakán kinézett Girincsy Anikó. A lövés
hangja csalta oda.
– Ott fekszik az urad az erdőben holtan! – kiálta fel hozzá. – A te
halottad ő, temettesd el.
Azzal, hogy Árkynénak is bajt ne okozzon, nem tért vissza Patakra többé,
hanem Petrahónak fordulva, Miskolcz felé ügetett.
Ott aztán csendesen meghúzta magát az atyai házban.
Elmúlt egy esztendő, azt lehetett hinni, hogy Árky András halálát
mindenki elfeledte. Párbajban történt: megvolt rá az ok.
Ekkor egy hűvös őszi estén, a mikor a szokott vadásztársaság
hazaoszlott, és Simon Deák magára maradt, zörgettek az ablakán: staféta
érkezett.
Patakról hozott sürgős levelet. Girincsy Anikó írta.
Tudatta vele a nagy veszélyt, mely fenyegeti.
Gróf Forgách Zsigmond országbiró II. Mátyás király parancsolatjára
elrendelte az ő nótáztatását.
Lorántfy Mihály olyanféle vallomásokat csikartatott ki Árky szolgáiból,
hogy Simon Deák orozva tört rá Árky Andrásra s úgy ölte meg. Ezért
kihallgatás nélkül fejvételre itélték. Pataki és környékbeli jószágait
Lorántfy kapta meg donatióba. Felhívja az asszony Simont, hogy siessen
menekülni a gyalázatos halál elől.
Miskolczy Simon átlátta, hogy itt nincs számára védelem. A kinek a
hatalmasok megkivánták a birtokait, annak a feje el van vesze.
Árkyné jókor értesült ez itéletről és sietett Simont megmenteni.
Simon Deák most hamarosan megírta az elébb megkezdett levelet fiának,
kit nagybátyja nevelt, tudtára adva, hogy nemcsak birtokait veszté el,
de nemesi czímerét is, ősei nevével, válaszszon magának más nevet s
igyekezzék eszével, vitézségével visszaszerezni, a mit atyja
elveszített.
Azzal felkötve jó kardját, pénzét tarsolyába tömve, lovára vetette magát
s utolsó búcsuvételül fellovagolt az avasi templomhoz, melynek
márványlap-fedte kriptájában ősei porladoznak. Nem valamennyien, mert a
legtöbbet a csatatéren temették el. Atyja, Márk Deák, a mezőkeresztesi
harczmezőn pihen, ennek a bátyja pedig a Kis-Győr melletti Kék-Mezőn.
Simon Deák e sírboltnak egy kavicsát rejté keblébe. Ez volt összes
öröksége, a mi dicső ősei után rámaradt. Meg a kardja.
Odacsatlakozott a nemzeti szabadságért táborozó hajduk seregéhez, kik
szerte portyáztak a hazában, s ott vérzett el a csatatéren, ott porlad a
szabadsághősök közös sírüregében. Sírkő nem beszél róla. Szerelmének és
a szerelemféltésnek áldozata volt.
Egyetlen fia, Mihály, ki atyja keresztnevét vette fel családi nevéül,
II. Ferdinánd király alatt harczi vitézsége jutalmául 1630 május 12-én
visszanyerte ősei nemesi czímerét s az apai Miskolczy nevet, a mit
utódai most is dicsőséggel viselnek s ott lakoznak az ősi földön.
(Unokája, Simon János adatai nyomán.)