A míg a hóhérlegények a párbajban megölt De Gris lovagot levetkőztették,
a bibornok-érsek fölállt a karosszékéből s ünnepélyesen kimondá a
legfelsőbb itéletet, ezüst pásztorbotja görbéjét kinyújtva az elitélt
halott felé.
– Deus judicavit! Ego te condamno aeternas ignes inferorum.[2]
E kenetteljes szózat közben az őrült király felugrott helyéről s
elkezdett hangosan kaczagni:
– Hahaha! Hahaha! Ez derék tréfa volt! A ki a szép asszony csókját és
amuletjét elrabolta, az nem Jacques De Gris lovag volt, hanem én magam!
Itt van az amulet!
Azzal a király a csodatevő óraművel ellátott kristálykeresztet kebléből
előrántva, odadobta Jean Carouge lovag lábaihoz.
Általános volt az elszörnyedés.
Csak a király maga kaczagott őrjöngő diadallal, éles hangon rikácsolva:
«No hát hol van az, a ki itéletet hozott?!»
Ez istenkáromlásra a biboros-érsek két kézre kapta és ütésre emelte a
súlyos ezüst pásztorbotját.
Izabella királyné rémülten veté magát királyi férje ölébe, eltakarva őt
saját testével; – különben megtörténik az a hallatlan eset, hogy egy
főpap agyoncsap egy királyt a pásztorbotjával.
*
Jean Carouge lovag az eset után kivándorolt Afrikába, a honnan soha sem
tért vissza; a szép Sylvandire kolostorba temette életét. VI. Károly
király további bolondságait elfelejtette már a világ, hanem a kártyáit
még most is forgatjuk.