De csak legalább azt a tanácsát fogadta volna meg Carouge lovag a
czetvadásznak, hogy ha már hazaviszi a szarvat az otthonába, ne tűzze ki
azt a várkapuja tornyába s ne húzassa fel rá a czímeres zászlóját; – de
annak is az ellenkezőjét cselekedte.
Elébb a király elé vitte sérelmét, aztán meg a parlament elé
terjesztette. Ország-világ hírül vette a gyalázatát.
A perbe idézett Jacques de Gris lovag tagadott mindent. Ő soha sem volt
Argenteuil várában, nem vitt izenetet Sylvandire asszonyságnak, még
kevésbbé rabolt el tőle amuleteket s más egyéb drágaságokat.
A parlament e tagadással szemben nem tehetett mást, mint hogy az ország
törvényei szerint elrendelte a vitatkozó felek között a perdöntő
párbajt, a nyilvános ordáliát, melyben Istené az itélet.
A király maga is jelen volt nejével és egész udvarával e nyilvános
párbajon, mely Párisban ment végbe, a Place de Sainte Catherineon, a
Temple mögött. A király és udvara számára biboros emelvény volt
felállítva. VI-ik Károly mennyezetes trónon ült, mellette jobbfelől
bajorországi Izabella, balfelől a párisi bibornok-érsek teljes
ornátusában, kezében az ezüst pásztorbottal s mutatóujján a
halászgyűrűvel. Szemben az udvari tribünnel volt felállítva egy vörös
posztóval bevont échafaud, azon volt egy kar nélküli tőke a szép
Sylvandire ülőhelyéül rendeltetve, a vérpad mellett állt a hóhérmester a
legényeivel.
Az istenitélet döntése szerint azon esetben, ha a vádlott Jacques de
Gris lovag esik el, akkor annak a hullája lóbőrbe csavarva a városból
kihurczoltatik s a montfauconi bitófa alá elásatik; ellenben ha Jean
Carouge lovag hal meg a párviadalban, akkor az asszony, mint hamisan
vádoló, nyilvánosan pellengérre kötve, bakó által megseprűztetik.
A két bajnoknak előbb levett sisakkal kellett az érsek elé járulni s ott
a feszületre megesküdni, hogy semmi ördögi praktikát nem hozott magával,
a mi testét sérthetetlenné teszi s ellenfelét varázslatával megrontja.
Mielőtt az ordáliáknál használt moriont (nyitott elejű sisakot)
föltették volna, Jean Carouge lovag így szólt a feleségéhez:
– Asszonyom! Én most az ön panaszára koczkára teszem az életemet s
megvívok Jacques de Gris lovaggal életre-halálra. Isten fog itélni
közöttünk, hogy ügyünk igazságos-e? Még egyszer nézze meg ön jól Jacques
de Gris lovag arczát s mondja meg, az volt-e, a ki önt meggyalázta?
Sylvandire határozott hangon válaszolt:
– Bizony, ő volt az. Szembe szállhat ön vele. Ügyünk igazságos.
Azzal Jean Carouge lovag megcsókolta a feleségét s kézen fogva
fölvezette a ráváró échafaudra. Aztán keresztet vetett magára, föltette
a fejére a sisakját s leszállt a küzdő-porondra, szembe állva
ellenfelével.
A király heroldja jelt adott az összecsapásra.
Szép látvány volt az. A franczia lovagok két legderekabbika vívott meg
egymással, a párbaj szabályai szerint teljes pánczélzatban, három
teknőjű paizszsal ellátva.
A kardok csattogása, a paizsok döngése közben VI-ik Károly király nagy
kedvteléssel dalolta a népszerű chansont: «Jamais Anglais ne regnerait
en France!» (Soha az angol nem fog uralkodni Francziaországban.) Nagy
oka volt e nótát dalolni.
Mind a két viador egymáshoz méltó dalia volt, fegyverforgatásban jártas,
testi erőben egyenlő. A porondon nagy kör volt számukra kertelve, melyen
belül kedvük szerint tülekedhettek. Jean Carougenak sötét, zománczozott
aczélkék volt a vértezete, Jacques de Grisnek fényes fehér, aranyozott
kacskaringókkal; amannak a sisaktolla vörös, emezé azurkék, arczukból
csak az ajk volt látható.
A viadal, egyenlő erejű vitézek között, hosszan elhúzódott, össze-vissza
csaptak a paizsaikkal, fejüket a vért alá lehúzva s nehéz egyenes
pallosaikkal a vértek fölött, egymás fejét keresve s a toporzékolás
közben, egymást eltolni igyekezve, megfordultak egymás körül, a kék
lovag jutott a fehér helyére. Az eltalált sisak nagyot kondult, a
leszabadult tollbokréta messze röpűlt róla; de sebet egyik sem bírt még
a másiknak adni.
A vörös posztóval bevont échafaudon Sylvandire térdelt, összetett
kezekkel imádkozva szent Genovévához, hogy férjét segélje diadalra; míg
az átelleni királysátorban bajorországi Izabella engedett szabad folyást
rokonszenve nyilatkozatainak, hangosan biztatva választott lovagját: «Ne
hagyd magad, de Gris lovag! Ez derék csapás volt!» – A király nem bánta.
Egyszer aztán de Gris lovag eldobta a balkarjára csatolt paizst; s
hirtelen két kézre kapva a nehéz kétélű pallost, olyat sújtott vele az
ellenfelére, hogy annak a paizsa ketté repedt, a kardcsapás Carouge
lovag sisakját is érte, úgy, hogy annak az arczát elborította a vér, s ő
maga a csapás súlyától féltérdre bukott.
Ámde Carouge lovag a térdrebukás pillanatában egy veszedelmes csapást
mért ellenfele térdére, a hol a pánczél lemezei egymástól elválnak. Ezt
úgy hívják, hogy «coup de Jarnac». De Gris lovag e megsántító csapástól
hanyattbukott s a kardját is kiejté kezéből. Carouge lovag odaugrott
hozzá s aczélsarkát ellenfele mellére téve, kardja hegyét torkának
szegezte.
– Most valld meg, hogy bűnös vagy! De Gris lovag! Te raboltad el a
becsületemet és a feleségem amuletjét!
– Nem vagyok bűnös, – hörgé a lovag. – Nem raboltam el sem a te
becsületedet, sem a nőd amuletjét.
Erre aztán Carouge lovag a torkába ütötte ellenfelének a kardját, jog és
igazság szerint, s azt ott a király és ország szemeláttára kivégezte.
Az elesett De Gris lovag hullája átadatott a hóhérnak és az ő
peczéreinek, hogy bánjanak el vele.
A szép Sylvandiret pedig levezette az échafaudról Carouge lovag, s
kiderült ártatlansága jeléül homlokát megcsókolta az asszonynak.