Jean Carougenak is volt nehány izenete a postagalambok farkatollára
fölhúzva, a mik a feleségének szóltak.
A legutolsó azt hozta hírül, hogy Jean de Vienne tengernagy a horgonyait
fölszedetvén s a franczia csapattal tengerre szállván, Jean Carouget, a
skót udvarnál időző követet, ott felejtette, s most ez egy norvégiai
brigantinnal utazik haza Francziaországba, semleges lobogó alatt, a mely
őt az angol kalózhajóktól menten tartja.
A hajóskapitány maga volt a hajótulajdonos, vén viharedzett tengerész, a
kinek rendes foglalkozása volt a czethalvadászat.
Jean Carouge megfizette neki a fuvart, hogy ezúttal a bálnák helyett
keresse föl a havrei kikötőt.
Útközben barátságot kötött Carouge lovag a hajóskapitánynyal. Sokat
beszélt neki a feleségéről, hogy az milyen szép asszony, derék asszony,
mennyire eped a szerető férje után s milyen boldog fog lenni, ha őt
ismét ölelheti. A kapitány is elmondta, hogy neki is van felesége, az is
derék asszony, súlya két mázsa, nagyon szereti a portert, meg a gint; az
ő boldogságuk is tökéletes, miután a férj mindig a tengeren van, az
asszony pedig a szárazföldön. Minderre pedig nagyon kevés szót
vesztegetett.
Annál beszédesebb lett a kapitány, a mikor a tenger csodáiról emlékezett
meg. Beszélt a nagy krákról, a mesés szörnyetegről, mely néha
fölemelkedik a tenger fenekéről a hullámok felszínére, széles háta, mint
egy sziget, terpeszkedik a habtükör felett, telenőve tengeri
kökörcsinekkel, állatnövényekkel, ágbogas korallokkal, a mik között
vannak pirosak, fehérek és feketék. Ez a vízből kimeredő gerincz olyan,
mint egy sziget; a hajósok kikötnek rajta, tanyát ütnek, összefogdossák
a korallok közt mászkáló rákokat, tengeri pókokat, tintahalakat s
lakomát csapnak belőlük; e végett gödröt ásnak a talajba, az pedig
kemény, mint a kő; mert a krák bőre vastag pánczél; mikor aztán
áttörték, kibuggyanik a pánczél alól a halzsír. Ennek örülnek még igazán
a hajósok; merítik cseberrel, felitatják kétszersülttel; utóljára
belehányják az ásott gödörbe a homardokat, langusztokat, kalamájokat,
tengeri gazból petrenczét raknak a verem fölé, azt meggyújtják; mikor
aztán javában sülnek a rákok, egyszer csak megúnja a krák a mulatságot,
a mit a hátán elkövetnek s visszaszáll a tenger fenekére, ott hagyva a
hoppon maradt hajósokat a tenger színén; úszhatnak, a hogy tudnak.
Aztán mesélt neki rémeseteket a tengerek csodájáról, a nyolczkarú
hidráról, mely egész dereglyéket átkarol, elmerít; a tréfás delfinekről,
a kik a kecskékbe szerelmesek, kiúsznak a partra, a hol a kecskék
kolomphangját hallják s együtt ficzánkolnak velük a fűben; no meg a
sajgató halról, mely a kezével hozzányuló embert úgy megüti, hogy
zsibbadtan esik hanyatt. Mindezeket nagy áhítattal hallgatta Carouge
lovag, sőt el is hitte. Hanem mikor a tengeri egyszarvúról beszélt neki
a czetvadász, már abban Carouge lovag tamáskodott. Hogy létezzen a
tengerek sötét mélyében egy szörnyeteg, melynek két, sőt három öles
szarva van, a mivel megtámadja a hajókat s az oldalaikat keresztül
fúrja: – ez mesebeszéd.
Egyszer aztán valósággal találkozott a hajójuk ezzel a tengeri csodával,
a kit a természettudósok «narvál» – nak neveznek. A narválnak az orrán
levő agyara megnő szertelen nagyságú, egyenes csavarformán tekert
egyszarvvá, mely rettenetes fegyverül szolgál neki: megöli vele a
czethalat és a hatalmas fizetert. Úszó szárnyai kicsinyek, hanem a
farkában van az ereje, mely teste nagyobb részét képezi; ha azzal lefelé
csap, mint a villám rohan előre, s ha fölfelé csap, gyorsan visszafelé;
ily módon keresztülüti a gálya oldalát s megint kirántja belőle a
szarvát. A Carouge lovagot vivő gályának kellett ezt kipróbálni. A
rettenetes tengeri szörny olyan erős lökéssel fúrta keresztül a szarvát
a hajónak a palánkján, mely a gályát féloldalra dönté. Azonban a bátor
czethalász jó előre észrevette a félelmes ellenség közeledtét s
csónakjába szállva várta azt be: mikor aztán a narvál beléfúrta a
szarvát a hajóba, mielőtt azt visszahúzhatta volna, gyakorlott kézzel
belehajítá háromágú szigonyát a szörnyeteg nyakcsigolyájába, a mi annak
legkényesebb része. A halálra sebzett narvál nem birta többé visszahúzni
a szarvát a hajó oldalából: a tengerészek agyonverték fejszéikkel. A
szarvát lefűrészelték: a koponyájából kiszedték a velőt, a mi jó a
pestis ellen, a húsát hagyták úszni, az nem használható.
Harmadfél öles volt a narvál szarva.
Carouge lovag pénzt ajánlott érte a kapitánynak, megveszi a ritka
zsákmányt.
– Aztán minek neked ez a szarv, monsieur?
– Zászlórudat csinálok belőle, felhúzatom rá a czímeremet, úgy tűzetem
ki a váram kaputornyára.
– Hallod-e, Carouge lovag, azt mondom én neked, hogy a kinek szép fiatal
felesége van otthon, a kit rég nem látott, ne vigyen az magának haza
semmiféle szarvat.
Carouge lovag megnyugtatá a kapitányt: az ő feleségének a hűsége jól meg
van védve a csodaerejű amulet által.
– No hát legyen a narvál szarva a tied; de legalább azt a tanácsot vedd
be, hogy ha haza viszed a váradba a szarvat, ne tűzd ki a kapu tornyára
s ne húzasd föl rá a czímeres lobogódat.
A mi egy tapasztalt tengerésztől elég okos beszéd volt.