Az őrült királyt mintha egyszerre kicserélték volna. Elpihentek a
rigolyái, az ébren látott álmai, az üldöztetési mániája. Nem dühöngött;
nem szidta az asszonyokat; sőt a saját feleségének udvarolt. Kereste a
vidám társaságot s maga körül gyüjté a hadvezéreit s azokkal komolyan
értekezett a megindítandó nagy hadjárat felől. Sőt nagy katonai
szemléket is tartott s azokat maga kommandirozta lóhátról.
Mindez nagyon megnyugtató lett volna, ha nem egy bolondnak az alattomos
ravaszsága lappangott volna alatta.
A király behívta az udvarához az Alençoni herczeget, a ki egész
lovagkiséretét elhozta magával. Azok között volt Jacques de Gris, a
herczeg főlovászmestere.
Ez a lovag arról volt nevezetes, hogy arczban és termetben nagyon
hasonlított VI. Károly királyhoz; csak beszéd dolgában különbözött tőle.
A királynak éles, rikító hangja volt, a lovagnak pedig mély és dörgő.
A király maga is tudott erről a hasonlatosságról s nagy mulatságát
találta benne, ha némely járatlan vidéki jövevény összetévesztette
kettőjüket. A lovag jó czimbora volt. A király elfogadta ivópajtásnak és
kártyázófélnek. Tetszett neki az a merész bohóság, hogy a lovag, mikor
vele beszélt, épen olyan fisztulahangon iparkodott fuvolázni, mint a
király; s hogy maga is belement a tréfába, azt azzal nyilvánítá, hogy ő
meg a lovag hangjához hajazó basszus hangon beszélt hozzá, mikor
összekerültek.
Ott is marasztotta az udvaránál Jacques de Gris lovagot.
Talált ki a számára rangjához és tehetségéhez méltó hivatalt. Kinevezte
a postagalambok felügyelőjének. Ez bizalmi állás, a mi fontosságára
nézve megfelel egy miniszterének. A postagalambok hozzák Skócziából és a
tengerről a legérdekesebb titkos tudósításokat. Ezeket nem lehet
akárkire rábízni. A galambposta miniszterének föladata ott ülni a
galambházban, s minden jelentkező szárnyast azonnal megvizsgálni, hogy
nem hozott-e a farka tollán egy ráhúzott levélgöngyöleget. Hogy ne únja
magát a galambok minisztere, a király oda szegődött mellé és piquétezett
vele, közben fogdosván a galambokat.
Azt is megtette a király, hogy mikor valami alkalmatlankodó küldöttség
jött hozzá kihallgatásra, odakölcsönözte a hasonmásának a diadémos
baretjét s őt küldte maga helyett a pugrisokat audiencziában elfogadni;
maga pedig ott maradt a galambházban a szárnyas postákat elfogdosni.
Azok jöttek is nap-nap után s igen érdekes tudósításokat hoztak
magukkal.
A franczia segédcsapat, melyet Jean de Vienne szállított a flottáján,
szerencsésen kikötött a skót tengerparton, élén Ingelram de Coucy
lovaggal és Jean Carouge királyi meghatalmazottal.
Azonban a gonosz anglusok azt tették, hogy az egész tengerparton minden
emberi lakást fölégettek, az élelmi szereket elpusztították, még az
erdőket is kivágták. A franczia vitézek koplaltak és dideregtek.
Ez volt az első izenet.
A második aztán biztatóbban hangzott; a franczia segédcsapat egyesült a
skócziai lovagokkal s közös erővel betört az angol területre.
A harmadik hír változatosság okáért azt tudatta, hogy a franczia lovagok
összevesztek a skót lovagokkal. A skótok azt a hypothesist állították
föl, hogy «ti, franczia vitézek, csak verekedjetek derekasan az
angolokkal; majd mi segítünk nektek; de mikor fosztogatásra kerül a sor,
az már a mi dolgunk, abban ti ne segítsetek.»
A negyedik galambposta már azt a hírt hozta, hogy Ingelram de Coucy
lovag alaposan összeverekedett a skót szövetségesekkel s ott hagyta őket
és hajóra szállt egész csapatostól.
Ez már gonosz hír volt.
De voltak annál még gonoszabbak is, a mik a száraz földről jöttek; de
azokat senki sem merte a királynak élő szóval tudtul adni; csak az
alteregojának súgták meg a fülébe, mikor parancsszóra helyettesíté a
királyt.
Ez érintkezett vele egyedül – piquétezés közben.
A bolondnak csak bolond módra lehetett beadni a keserű pilulát.
– Azok a czudar angolok! – mondá de Gris lovag kártyakeverés közben.
– Ne keverd olyan sokáig azt a kártyát, még meggyullad, – dörmögé a
király. – No hát mit vétettek azok az angolok?
– Betörtek erős hadsereggel Francziaországba s Bary herczeget
kegyetlenül elverték.
Ez volt a revanche a franczia expediczióért Skócziába.
Más akárkit, a ki ezzel a hírrel eléje mer kerülni, okvetlenül
agyonütött volna a király. Ennél beérte azzal, hogy a kártyákat a szeme
közé csapta.