Kétféle gyógymódot kisérlettek meg az őrült királylyal. Az egyiknek az
intézője volt bajorországi Izabella királyné, a másiké a király
nagybátyja, a Burgundi herczeg, a ki az elmebeteg király nevében
kormányozta az országot.
A királyné édes orvossággal próbálta helyreállítani a királyt, a
nagybátyja keserűvel.
Az édes orvosság az asszony, a keserű a vér. Ez tudvalevő dolog.
A királyné orgiákat rendezett az őrült férj számára, a nagybátya pedig
egy kis parázs polgárháborút az Armagnacok (vetélytársai) ellen. A
francziák egymás vérét ontsák.
Csakhogy a király nem találta az édeset eléggé édesnek s a keserűt
eléggé keserűnek.
Gyűlölte már az asszonyokat.
– Vigyétek előlem ezt a sok kifestett bábot! Undorodom a látásuktól!
Csókjuk émelyít, illatuk undorít, fecsegésük dühbe hoz! Gonoszak,
gyalázatosak mind! Nincs bennük semmi szemérmetesség! Bacchansnők,
maenadok! Vízbe kell fojtani valamennyit!
Ekkor terjedt el a híre az udvarnál, hogy létezik Francziaországban
«egy» erényes asszony, Jean de Carouge felesége, Sylvandire. Szépsége
mesés: de egészen ellentéte a divatos fogalmaknak. Arczát nem kendőzi,
az a természettől kapta rózsáit és liliomait, szemöldöke nincsen se
szénnel festve, se bearanyozva, szemei kékek és ragyogók, haját nem
hordja feltornyozva, begyantázva, hanem hosszan leeresztve egész a
térdhajlásáig. Nem viseli a rettenetes abroncsos vertügadánt, sem a
laposra szorító czethalhéjas corsettet, a czukorsüveg alakú fejkötőt;
hanem a régi divatú ruhákat, a mik a női termet plasztikai szépségeit
kitüntetik. És a mellett csodálatosan hűséges a férjéhez, Jean
Carougehoz, a ki főkapitánya II. Pierrenek, Alençon herczegének. A lovag
maga is előkelő birtokos úr, a ki nejével együtt Argenteuil várában
tanyázik. – Hisz ez egy csodaasszony!
– Miért nem hozzák ide a királyi udvarhoz ezt az asszonyt? – kérdezte
VI. Károly bajorországi Izabellától.
– Mert nem jön el a férje nélkül.
– Hát hívják meg a férjével együtt.
– Azt nem lehet társaságba hívni.
– Miért nem? Van valami erkölcsi hibája?
– Az nincs; hanem a szájának a lélekzete olyan nehéz, hogy nem lehet
kiállani. Bizonyosan odvas fogai vannak.
– Hát húzassa ki.
– De azt senki sem meri a szemébe megmondani; mert az ilyen észrevétel
halálos sértés számba megy s párbajra ad okot.
– No hát hívják fel azt az embert én elém, majd megmondom neki én.
A királyné teljesítette a férje kivánságát.
Carouge lovagot a király elé vezették.
A király a szája elé tartotta a zsebkendőjét, mikor Carouge lovag
közeledett feléje.
– Hallod-e, Carouge lovag: én egy fontos küldetéssel akarlak megbízni;
Skócziába küldelek követnek, hanem előbb tégy róla, hogy megszabadulj a
szád nehéz lehelletétől, a mi a veled való beszélgetést utálatossá
teszi: húzasd ki az odvas fogaidat. Ha az meglesz, gyere vissza elém.
Jean Carouge nagyon vegyes érzésekkel tért vissza argenteuili várába.
Büszke volt a király kitüntetésére, de meg volt alázva a testi hibájának
szemére lobbantása által. (Ha valakinek nehéz lélekzése van, azt maga
rendesen nem szokta tudni.)
Elmondta a feleségének a vele történteket.
– Miért nem figyelmeztettél te engem erre a rossz tulajdonságra?
Az asszony elbámult, mint egy tudatlan gyermek.
– Én azt hittem, hogy ez a férfiszájnak a rendes sajátsága.
Nagyszerű mondás! Egy hitvestárs, a ki a saját férje száján kívül más
férfi szájának a lehelletét nem érezte soha!
Ez a mondása a szép Sylvandirenek, mint a futótűz, terjedt szét az
előkelő világban; az udvarban is közbeszéd tárgya lett; egy poéta verset
is írt róla.
– Ez aztán asszony! – mondá a király. – Szobrot kell neki emelni!
S ez okos beszéd lett volna, ha egy bolond nem mondta volna.
Nyomban hivatta a király a Burgundi herczeget. Ezt a vérrel gyógyító
doktort.
– Hallod-e, bátya, – mondá neki, – ez a ti herczehurczátok az
Armagnacokkal engem nagyon úntat.
– Nem vágtunk még le elég embert? Nem égettünk föl elég várost?
– Ez mind semmi. Komédia. Nekem igazi háború kell. Én meg akarom támadni
Richardot.
– Az angol királyt? Hogy gondolja azt fölséged?
– Csinálok összeesküvést Skócziában az angol király ellen, s mikor azzal
el lesz foglalva, akkor rajta ütök.
A Burgundi herczeg ráhagyta a királyi bolondságot. A vérkúra hatásának
vette. Hisz ez gyógyulás volt. A király beleszeretett a háborúba. Ez már
érzés! Királyhoz méltó érzés! Kártyaasztal helyett harczmező!
A király azonban ezt a bolond ötletet rögeszméjévé tette.
Carouge lovag nemsokára visszatért, odvas fogaitól megszabadítva; a
király rábízhatta a nehéz küldetést. – Rögtön hajóra kellett ülnie Jean
de Vienne tengernagygyal s elvitorlázni Skócziába, ott fölkeresni az
elégedetlenek vezérét s kifőzni velük az országfelforgató tervet II.
Richard király ellen, melyben Francziaország fegyveres beavatkozása
bizonyosra igértetett.
Jean Carouge nagy kitüntetésnek vette ezt a világtörténetbe vágó
megbízatást s elfogadta a király parancsát; maga tengerre szállt s
feleségét otthon hagyta argenteuili lovagvárában egyedül.
… Mind a két gyógymód bevált szépen az elmekóros királynál.