De hát miért kellett VI. Károlynak megbolondulni?
Azért, mert nem tartott mértéket se az italban, se a szerelemben, se a
gyűlöletben. Nem lehet megmondani, hogy a borból dobzódott-e többet,
vagy a philtrából, vagy a vérből? Az pedig egyenkint is megbolondít.
Király volt: tehette mind a hármat.
Egyszer hadjáratba vezette a seregét a bretagnei herczeg ellen.
A háború oka egy orgyilkos kiadatásának a megtagadása volt.
Mikor a mansi nagy erdőn keresztülvonult a sereg, egyszerre valami
odúból előugrott egy szörnyalak, félmeztelen vadember, állatbőrben,
taplóba túltúl takarva, haja, szakálla bozontos. Egy szökéssel ott
termett a király lova előtt, s durva kézzel megragadta a zabláját, dörgő
hangon kiáltva: «Király! Vigyázz! Árulókkal vagy körülvéve!»
A rémalak a fenyegető kiáltás után eltűnt.
Hogy a király kisérete nem üldözte, arra nagyon alapos oka volt. VI.
Károly lelkén egyszerre úrrá lett az őrültség: kirántotta a kardját,
elkezdte a kisérőit vágni, kaszabolni, négy lovagot megölt, a míg le
tudták rántani a lováról, kicsavarták a kardot a kezéből s megkötözték.
A királyt! Aztán az ágyhoz lánczolták, füstölték, zuhanyolták,
köpölyözték.
Ez alkotmányellenes, sőt antidinasztikus gyógykezelés volt.
Nem is nyugodott bele a király felesége, az életvidám Bajorországi
Izabella. Elkergette a király mellől a kuruzslókat, az államférfiakat (a
mi mindegy) s maga vette ápolás alá. A király elmebetegsége egyik
végletből a másikba csapott át. Egyszer siránkozó gyermek volt, a kit
úgy kellett etetni, ringatni, máskor meg dühöngött, ruháit letépte
magáról, majd meg a satyriasis nyavalyás vágyai szállták meg. A királyné
kitalálta a panacéát. Eltávolított a király mellől minden férfit, a
kikben a beteg csupa árulókat szimatolt, s odarendelt melléje két szép
hajadont. Az egyik volt Visconti Valentina, orléansi herczegnő, a másik
Champdivers Odette, egy lókereskedő leánya, ezeknek érzelmes ápolása
alatt a beteg király kedélyének egyensúlya, úgy a hogy, helyreállott;
azonkívül Gringonneur festett lapjai is hozzájárultak lelki
megnyugtatásához.
Egyszer aztán azt gondolta ki a királyné, hogy férje lelki állapotának
alapos helyrezökkentésére egy nagyszerű álarczos bált rendezett. Ő maga
csinálta meg hozzá a fantasztikus tervet. Össze lettek benne hordva az
óvilág minden nemzeteinek népviseletei. A király számára ezüst pánczélt
készítettek, a mi nagy megnyugvására szolgált (félt az orgyilkosoktól),
azonkívül hűset is tartott az előre várható nagy melegben, a mit annyi
ezer viaszgyertya és fáklya fog támasztani. Ő maga emelvényes trónusról
nézhette a változatos parádét, mely előtte végigvonult. A trónust
oleánderfák vették körül, melyeknek bokrétás ágaira csöngetyűk voltak
kötözve, a mik rögtön elárulták volna, ha valaki a királyhoz közel
furakodik. Félt a testőreitől is.
A mindenféle nemzetek vademberei között legmulatságosabb volt az
eszkimók csoportja. Ez maradt legutóljára. Tizenkét nemes lovag jött,
csörgős szánkót húzva maga után, éjsarki lakóknak öltözötten. A fehér
medvebőr bunda igen leleményesen gyapotból volt készítve, mely őket
tetőtől talpig takarta. A király nagyon jól mulatott ezen a bohóságon.
Hogy még tökéletesebb legyen a mulatsága, egy nemes lovagnak az az
ötlete támadt, hogy ő egy égő fáklyával megérinti az egyik eszkimó
bundáját. Az egész gyapotbunda egyszerre lángralobbant s egy pillanat
mulva mind a tizenkét eszkimónak álczázott lovag tűzlángban égett; az
égő pokol, az elkárhozottak ordítása váltá föl a tánczot, a zenét; az
eszkimók egyen kívül valamennyien mind összeégtek, az az egy belebukott
egy vizes kádba, úgy menekült meg. A királyt magát is csak az ezüst
pánczélja óvta meg, hogy ott nem égett az eszkimók csoportja között; de
a kétségbeesett menekülő tömeg által majd agyonszoríttatott, a míg ezüst
keztyűs ökleivel utat tudott magának törni a kijáratig, a lánggal égő
lovagok pokoli üvöltésétől üldöztetve. Jó szerencse, hogy alabárdosai
vállaikra kapták, úgy czepelték ki a nagy zűrzavarból.
Ez a rémjelenet aztán még jobban elfajzította őrültségi rohamait. Majd
annyira félt titkos üldözőitől, hogy elbújt az ágy alá, a honnan alig
lehetett előcsalogatni; majd meg dühöngött, ütötte-verte, a ki eléje
került, nem tekintve, hogy exczellencziás úr-e, vagy gyóntató pap.