Biz ez nem elbeszélés, hanem megtörtént dolog: – épen azért a
legképtelenebb fantasztikus agyszülemény mindazok között, a miket én
valaha papirosra vetettem.
Azt akarom leírni, hogy hogyan jött létre a svábhegyi templom.
A század közepén jártunk; az ötvenes éveket irtuk.
Akkor minden ember romantikus volt Magyarországon: nemcsak a magyarok,
hanem a tótok, az oláhok is; mindnyájan azt hitték, hogy lesz még valaha
szabad Magyarország, s azon dolgoztak, hogy legyen: – ez a
romanticizmus; – most, hogy megvan, most már senki sem hiszi, hogy van,
s mindenki azon dolgozik, hogy ne legyen: – ez a realizmus.
Nyaranta kinn laktunk a Svábhegyen: báró Eötvös József meg én. Akkor
volt ám igazán _sváb_ hegy a Svábhegy.
No, hogy mi ketten romantikusok voltunk, az már csak természetes: hiszen
az volt a mesterségünk.
Csaknem mindennap találkoztunk. Hol? Hát az úton.
Tessék elhinni, hogy nincs olyan jó közlekedési eszköz, mint az embernek
a saját lába. Gyalog mentünk be a városba, gyalog is jöttünk ki. – Volt
ugyan mind a kettőnknek szamara, arra felülhettünk volna; de hova
kötöttük volna Pesten? A tudós társaságnak nincs sövénye.
Útközben aztán beszélgettünk ideális dolgokról.
Többek között, hogy – hátha ezt a Svábhegyet meg lehetne magyarosítani?
(Eötvösnek a gondolatja volt: – én nem mertem volna.)
– Pedig csak az első alapkő kellene hozzá! – mondá Eötvös.
– Mi lenne az az alapkő? – kérdeztem én.
– Egy templomnak az alapköve. Ha a Svábhegy lakosai minden vasárnap
hallanának magyar prédikácziót, a milyen jóindulatú, hazafias nép ez a
mi svábunk, bizony magyarrá lenne.
– Azt bizony meg lehetne próbálni. Kövünk van elég.
– De hogy lesz ebből fal?
– Összeénekeljük. A hogy ősapánk, Orpheus tette.
A míg a Svábhegyről leértünk (a lejtőn sebesen halad az ember), készen
voltunk a programmal. Hangversenyt rendezünk egy svábhegyi templom
építési költségeire.
– Kik lesznek a közreműködők?
– Hát természetesen a Nemzeti Színház tagjai. Hollósy-Lonovics Kornélia
fog énekelni, az én feleségem fog szavalni, Benza tréfás dalokat fog
közrebocsátani: lesz muzsika is.
– Hol?
– Hát a «Fáczán»-nál. Ez az egyedüli vendéglő, melynek étterme
átalakítható hangverseny-teremmé.
– Hát a publikum? A belépti jegyek?
– A jegyeket a kaszinóban majd emberére találtatja Ürményi József; az
ujságok is rádisputálják a publikumra.
A Zugligetbe ugyan még akkor nem járt se lóvonatú, se omnibusz; de hát
kijön a jó publikum gyalog egy ilyen hangversenyért.
A jó időért majd imádkozni fog a krisztinavárosi plébános. Az derék
magyar hazafi. – A szent ügy érdekében.
Ezalatt eljutottunk a várhegyig. Az alagutat még akkor fúratta Ürményi
(ez az ő műve volt; bizony megörökíthetnék egy emléktáblán a nevét), e
szerint még a várba is fel kellett ballagnunk, hogy a lánczhídhoz
jussunk. Itt már nehezebb a haladás – a kaptatón.
Itt jött a nehezebb része a feladatnak. Ki legyen az, a ki a svábhegyi
templom felépítésére rendezett hangversenynél a gazda szerepét
elvállalja? Mert hatósági engedély kell ahhoz. Ki megy Protman úrhoz?
Sorba vettük a svábhegyi komposszesszorátust, kinek a neve hangzanék jól
a policáj fülében?
Rájöttünk, hogy mind, valamennyi kompromittált név. Eljutottunk egész a
szomszédomig, Sauer korcsmárosig.
Ezt Eötvös proponálta. Jó ember: van jó _neve_.
– Hisz az félesztendőre el volt zárva tiltott fegyverrejtegetésért, –
mondám.
– Heuréka! A Nemzeti Színház igazgatója! Hisz az ő tagjai működnek!
Kolumbus-tojás! Ez jó firma.
Mindent rendbe hoztunk. Művésznők és művészek meg lettek nyerve a szent
ügynek. A szavalandó költemények s az eléneklendő dalok be lettek
nyujtva a rendőrségnek. Csechall úr azokat kegyesen megczenzurázta,
zsinórral keresztülhúzta, ráütötte a sast: Protman úrral aláiratta s
visszaszolgáltatta.
Kitűzetett a hangverseny napja. A hirlapok megtették kötelességüket. A
kaszinó is megtette a magáét.
De bezzeg nem tette meg a plébános, a kinek a jó időért kellett volna
imádkoznia. A konczert napján éppen a délutáni órákban olyan zápor
keletkezett, hogy patakban ömlött alá az utakon a víz.
De nem! Ne legyünk igazságtalanok! Megtette az a szent atya, a mire
hivatva volt: hogy a hangverseny napjára jó időért imádkozott, hanem
erre azt mondta a magyarok istene: «No megálljatok! Majd adok én nektek
jobbat annál, a mit kivántatok: adok nektek olyan publikumot, a ki
záporeső daczára is kimegy a Zugligetbe a ti hangversenyetekért.»
Mi pedig odafenn a Svábhegyen már azt hittük, hogy a konczertet elmosta
a víz; az asszonyok fel voltak öltözve parádéba.
Hollósy Kornélia ott lakott a szomszédunkban, a Benza-házban. Trióban
lamentáltunk.
Fiakernek persze híre sem volt a Svábhegyen.
Egyszer csak szekérzörgés hangzik az udvaron. A művésznőkért küldtek föl
kocsit a Zúgligetből. Egylovas födetlen szekér volt, Karczag Béni derék
kalapgyáros tulajdona: az egyetlen jármű, mely a Svábhegyről a
Zugligetbe levezető utat veszedelem nélkül megtehette. Maga a tulajdonos
jött a szekérrel.
– Jőjjenek már az asszonyságok. Ott vár a közönség. Zsúfolva a «Fáczán»
nagyterme. Már kifogytunk a muzsikából: önök vannak hátra.
A zápor egyre szakadt, a kocsinak födele nem volt, de volt Karczag
barátunknak egy derék nagy vászon esernyője, s két olyan nagy művésznő,
mint Hollósy Lonovics Kornélia és Jókai Laborfalvy Róza tarthatta
szerencséjének, hogy egy esernyő alatt mehetett a szent ügyet, a
nemzetet és a művészetet szolgálni. Bajuk nem történhetett az úton, mert
mi ketten Karczag szomszéddal gyalog mentünk a szekér mellett s fogtuk a
lőcsöt kétfelől, hogy fel ne düljön.
A hangverseny a «Fáczán»-ban a legfényesebben sikerült. Közönség annyi
volt, a mennyi csak befért, tetszészaj, koszorúk, bukéták exorbitáns
mennyiségben, s a mi fő-dolog: tiszta jövedelemnek maradt a szent czélra
kilenczszáz pengő forint. Abszurdum!
– No, már most kezdjünk hozzá a templomépítéshez, – mondám én Eötvösnek.
– Ezzel a kilenczszáz forinttal?
– Ne féljünk semmit. Csak egyszer a fundamentum le legyen rakva: majd
jön a többi magától. Ha egyszer a négy fal meglesz, csak nem hagyja a
közönség betetőzetlen a templomot.
– Ez aztán a fantázia!
– Ez, kérem, bibliai hivatkozás az özvegy asszony olajos korsójára.
Denique, mi belementünk abba a romantikus képtelenségbe, hogy
kilenczszáz forinttal egy díszes, tágas templomot építtessünk.
– De már most kellene egy templom-építtető bizottságról gondoskodni, –
mondám én, – mert tetszik tudni, az nem egészen jó ajánlat ennél a
vállalatnál, hogy egy kálvinista legyen az építtető bizottságban, a
milyen én vagyok.
– Jól van, majd összehozunk egy ilyen bizottságot.
Néhány nap mulva aztán meglátogatott báró Eötvös József a svábhegyi
villámban s tudatta velem az eredményt.
– Van már építtető bizottság svábhegyi nyaraló birtokosokból. Az egyik
doktor Kovács Sebestyén Endre.
– Hisz az is kálvinista.
– Azután Várady Károly ügyvéd.
– Az meg pláne presbiterünk.
– A főfelügyelő pedig lesz Karczag Benjámin.
– Hisz az meg épenséggel a pesti kálvinista ekklézsia főkurátora!
Nem tett különbséget.
Az volt a legelső kérdés, hogy «hova» építsük a templomot?
A hely megválasztása nem volt olyan könnyű feladat.
A negyvenes években a Svábhegy hivatalosan megkeresztelteték. Minden
egyes domb és völgy megfelelő nevet kapott. Azt a nevet klasszikus
zamatú versekben örökíték meg a kiváló pontokon elhelyezett kőpadok,
melyek még manapság is élvezhetők, a versekkel együtt, a kiknek apaságát
Döbrentey Gábor vállalta el annak idejében. Az egész hegytömeg
«Istenhegy» nevet nyert, a mit e mondat igazol: «_Istenhegy volt hajdan
e táj nevezete: Ujra így hivása Isten tisztelete._»
Tehát az útmutatás megvolt: az Istenhegyre kell építeni a templomot.
Azután feljebb pedig volt ott egy fensík, melynek monumentális kőpadja e
szavakkal hirdeté nevezetességét: «_Száznyolczvan év látott téged,
Vezér-halom: Rólad szállt Budára mentő diadalom._»
Világos, hogy ide kell építeni a templomot. Ez annyival inkább ajánlatos
volt, mert az egész terület városi birtok volt, s ezideig tehénlegelőnek
használtatott. Lehető volt a budai magistratusnál kieszközölni, hogy az
a terület a templomépítésre ingyen átengedtessék: «salvo jure vaccarum».
Jól emlékezem arra a jelenetre, a midőn e téren a templom helye
kiméretett. Az volt a vitás kérdés, hogy merre legyen fordítva a templom
homlokzata? Az egyik nézet az volt, hogy annak a Svábhegy úri része felé
kell fordulni, a hol az Aigner, Frivaldszky és Berger-villák vannak: ott
nyaral Albrecht főherczeg is, ő fensége. Mások ellenben a svábok által
lakott «hét házra» akarták a templom tekintetét vonni. Én és laikus
társaim azt vitattuk, hogy a svábhegyi templomnak Budapest városára kell
nézni. Míg végre eldöntötte a vitás kérdést az a
theologiko-archæologikus auktoritás, a ki előadta, hogy minden
katholikus templom oltárának kelet felé kell fordulni. (Én ugyan úgy
látom, hogy Budapest valamennyi templomának a homlokzata mind nyugat
felé tekint.) El lett határozva. Ezért áll most a többi házak között
diagonális vonalban a svábhegyi templom. No dehát fennáll az és betölti
misszióját.
Ennyi kálvinista egy szabadszellemű katholikus lángész vezetése alatt
csak felépítteté a svábhegyi templomot, a keresztet is feltetette rá,
oltárképet is festetett bele: Szent Lászlót, ki vizet teremt a
sziklából, dárdája ütésével. – Úgy lett, a hogy én mondtam. A mint a
közönség meglátta, hogy kezd épülni a svábhegyi templom, nőtt az magától
felfelé; ki mit adhatott, adta ingyen: Isten nevében, haza nevében; mint
az özvegy asszony olajos korsója, úgy adta a templomépíttető kurátor
kasszája kifogyhatatlanul, a mire szükség volt! A kilenczszáz forintból
lett kilenczezer az adakozásokból. Még az oltárképet is ingyen festette
egy derék honfi festő: a mi Than Mórunk.
S mikor 1860-ban Szczitovszky püspök feljött a Svábhegyre felszentelni
ünnepélyesen az új templomot: ott voltam én is és a többi hitsorsosaim,
a svábhegyiek, díszmagyarban, s részt vettünk abban a megható
ünnepélyben, a mi egy templom felszentelése. Az a templom nem a mi
felekezetünk háza, de mi csak azt néztük benne, hogy Isten háza, nemzet
háza, s örültünk az örülőkkel.
Ilyenek voltak az emberek a század közepén.
Azóta, ime, lám mennyire tökéletesült az emberiség.
Most már az emberek teljesen elfogadták az igazi, őszintén bevallott
reális hitelvet: «_Gyűlöld a felebarátodat, úgy, ahogy az gyűlöl
téged._»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem azért a svábhegyi templom áll és óraütésével hirdeti az idők
haladását, harangszavával élesztgeti a buzgóságot.
S a Svábhegyen magyar szó hangzik, a svábok magyarul beszélnek: Szent
László dárdája nyomán ömlik a sziklából a víz. A korszellem megmarad
idealistának: csodákat művel. Akármit mond a _fin du siècle:_ a század
nem fordul visszafelé.