(Nyelvtudományi értekezés).
Tisztelendőnek hívják a pápista papot, tiszteletesnek a kálvinistát.
Hogy miért van ez a megkülönböztetés? – Ezt meg kell előzni egy
ethnographiai értekezésnek.
Ha a magyar alföldi és dunántúli falusi vendéglőkbe és csárdákba,
húshagyó keddtől elkezdve husvét vasárnapig, átutazó vendégek érkeznek s
a nagy ivóteremben a keresztlábú asztal mellé letelepednek, a
népszokásokban járatos korcsmáros legelőször is ezzel a kérdéssel
interpellálja meg őket: «Pista-e, vagy Miska?»
S erre a kérdésre a szóvivő vendég azonnal megfelel:
– Én Pista vagyok, de az utitársam Miska.
Ebből aztán megtudja a korcsmáros, hogy az egyiknek vajjal kell csinálni
a túrós csuszát, a másiknak pedig töpörtyűvel.
Mivelhogy Pista annyit jelent, hogy «pápista», a Miska pedig, hogy
«kálvinista».
Az egyik bőjtöst eszik, a másik pedig zsírost.
Azért egy szekéren utaznak és igen jó barátok; csakhogy mindenik a maga
hite szerint idvezül és vacsorál.
Még az idén nem is kerültek e miatt petitiók az országgyűlés elé.
Hanem hát a magyar papok nem is olyanok, mint más papok.
A ki egy olaszországi abbét, aztán egy capucinust, meg egy magyarországi
plébánost meglát egymás mellett, el nem hiszi, hogy azok mind egyforma
tisztelendő urak. Az abbé félrecsapott, nagy karimájú kalabriájával,
vállán átvetett, kokettül redőzött carbonari köpenyével, fényes, csattos
lakkczipőivel menuette-lépésekben himbálja magát végig az utczán; a
capucinus szürke, hosszúfülű paripáján lovagolva, szemérmesen pislog a
csuklyája alól a signorákra, a magyar plébános pedig csak úgy néz ki,
mint más Isten-embere.
Mikor a nagy egyházi küldöttség innen Magyarországból Rómába utazott: a
quiritesek azt hitték, hogy no most látnak majd a scythiai pusztákról
származott zarándokokat, állatbőrökbe burkolva, mezitláb, bozontos
hajjal, övig érő szakállal, s nagy volt a csalódásuk, mikor kaptak
helyettük egy sereg európai divatba öltözött úri embert, a ki fiakkeren
hajtat be az örök városba, minden zsolozsma-éneklés nélkül. A helyett
azonban másnap a Vatikánban az ünnepélyes allocutio után hatalmas dörgő
«éljent» kiáltottak őszentségének, a pápának, a magyar zarándokok. – A
biboros olasz főpapok elszörnyedtek. – «Hoc non licet!» Aztán
végigjárták a szent város utczáit és piaczait a mi jeles egyházi
méltóságaink, s megesett rajtuk, hogy szivarra gyújtának az utczán. Erre
_totus orbis conclamavit_ – «hoc licet, sed non decet!» – Estére aztán
elmentek az operába s hatalmas tapsolással adtak kifejezést
tetszésüknek. Melyre ismét _Roma locuta est:_ «hoc nec licet, nec
decet!» Papnak nem szabad színházba menni! – No, ha színházba nem szabad
menni, – hát akkor másnap elmentek a circusba. Ekkor aztán rájöttek a
rómaiak, hogy nem jó ezeket a scytha papokat regulázni; mert még ki
tudja, hova lyukadnak ki.
Hátha még azt tudták volna róluk, hogy a szabadságharcz alatt a magyar
szerzetesek ott harczoltak a tricolor zászlók alatt, a népszabadságért!
Hanem hát térjünk arra, hogy miért czímezik a pápista papot
tisztelendőnek, a kálvinistát pedig tiszteletesnek.
Ha az etymologiát hívjuk megoldásul; «tisztelendő» az, a kinek _meg kell
adni_ a tiszteletet; «tiszteletes» az, a kinek már _megadatott_ a
tisztelet. Vegyük, hogy a tisztelet egy öltönydarab: például reverenda.
Már most azé, a ki a «tisztelendő», napról-napra mindig új; azé pedig, a
ki «tiszteletes», napról-napra mindig viseltebb. Ez a különbség.
Ismertem egyszer (sőt nagyon tiszteltem) egy tisztelendő és egy
tiszteletes urat, a kik nagyon jó barátságban éltek.
Az egyik volt a tihanyi benedictinusok perjele, a másik a tihanyi
kálvinista lelkész.
A tihanyi székesegyház egyike a legrégibb történelmi emlékeknek; az alsó
építménye még II. Endre király korából való. Egész uradalom tartozik
hozzá, mely a tihanyi félszigeten kívül kiterjed a Balatonon túl Somogy
vármegyére; Füred is hozzá tartozik, híres fürdőjével, gyógyintézetével
és palotáival. A tihanyi kálvinista ekklézsia pedig egyike a legifjabb
filiáknak, melynek hívei csak az utóbbi évtizedekben építettek templomot
az Úr tiszteletére. Hát bizony «maga harangoz a pap»: azaz hogy
harangozna, ha volna harangja. Afféle kálvinista purgatorium, a hová a
legfiatalabb káplánból felszentelt papot promoveálják, hogy ott az
aszketai erényekben: koplalásban, szomjuhozásban gyakorolja magát, míg
«érte jönnek».
Volt pedig az ottani benczéseknek egy öreg perjelük, a ki sokszor
elsétált a kálvinista papnak a lakháza előtt. Látta, hogy annak a
kéménye nagyon ritkán füstöl. Hát valahányszor azt látta, hogy nem
füstöl a kéménye, bekoczogtatott hozzá s meghítta magához ebédre. Ebéd
után meg ott marasztotta tartlizni. Egy-két hatos mindig maradt
nyereségül a kollegának. Mert hát biz a stóla nagyon soványul fizetett.
Nagyon egészséges hely ez! Tihanyban az egészség-epidemia grasszál.
Senki sem akar itt meghalni.
Egyszer mégis csak megesett ez a rendkívüliség. Maga a kurátor halt meg.
Derék ember volt: az egész falu szerette. A tiszteletes felvette a
stólát s igen szép beszédet mondott a temetésnél. A perjel is kiment a
gyászszertartásra; pedig nem az ő nyájához tartozott a néhai.
Hazatérést aztán azt mondá a tisztelendő a tiszteletesnek:
– Édes atyámfia az Úrban. A kegyed prédikácziója új volt, hanem a
reverendája ugyan kopott.
– Hát biz ez kiszolgálta a káplánságot, s új palástra nem telik; mert a
híveimnek ott van bár a «Krisztus» a szivükben _nagy betűvel;_ de
nincsen a zsebökben _kis betűvel_.
– Hát tudja mit. Van én nekem egy szép reverendám; a mit hajdan a
primitiámra csináltattam; most már nem fér bele a termetem. Fogadja el
tőlem olyan szeretettel, mint a milyennel én felajánlom. Nálam úgyis
csak a moly eszi meg.
(Pia fraus volt! A selymet nem bántja a moly.)
Olyan kegyesen volt kinálva, hogy lehetetlen volt szivesen nem fogadni.
A bekövetkező karácsony ünnepen a fiatal tiszteletes már a tisztelendő
szép selyem reverendájában hirdette az igét.
… Olyan ez, mint szent Márton lovag története; de még olyanabb; mert a
kivel szent Márton megosztotta a palástját: az nem volt a szentnek –
antagonistája.
Hát ilyen csodák történtek az én időmben! Hajdan, nagy régen, – ezelőtt
tíz esztendővel.
De ki is nyilatkoztatá a Jehova Isten az ő csodatevő hatalmát az ilyen
emberek fölött: s ilyesmi is csak az «atyák» történetében lehet felírva.
Hát a jó öreg perjelnek mindennapi megszokott sétája volt azon a keskeny
gyalog ösvényen, mely a tihanyi hegyoldal meredélyét szegélyezi. Ismerik
ez ösvényt Tihany minden látogatói, mert innen szokták előhívni a
tihanyi «visszhangot», ki egy teljes hexametert visszakiált a
látogatónak.
A gyalog ösvény oldaláról száz méternyi csapinós meredek hanyatlik alá a
zúgó Balatonig; megszakgatva birkajárás keskeny csapásaitól; a kiálló
sziklákat kökénybokor, földi bodza takargatja.
Egy séta alkalmával a jó öreg perjelt hirtelen gutaütés érte, s a mint
összeroskadt, legurult a háromszáz lábnyi meredek lejtőn, egész a
Balatonpartig.
Közönséges embernek az egyik is elég e kettős halálból, hogy az
árnyékvilágtól megváljon: és íme, a mi szent emberünknél egyik halál
kiegyenlítette a másikat. Az Úr angyalai megóvták, hogy össze nem zúzta
magát. Csak az orrát törte be. S ez a vérvesztés megszabadította a
szélhűdéstől. Szépen felocsudott és meggyógyult. S még azután sok
esztendeig sétálta végig ezt az ösvényt.
Hát ezek a csodák akkor történtek még, a mikor ha a «Pista» meg a
«Miska» egy asztalnál külön tálból vacsorált is, de a poharát egy
áldomásra kocczintotta össze: egy istenért, egy hazáért, egy
szabadságért!…
… _Szülessél újra_ édes Jézus mi nékünk!