_Rendes dolog._
Ápril 11-én a szebasztopoli tranchéek előtt találkozik három angol
tiszt, a legdühödtebb bombázás alatt, az egyik utászkapitány, a másik
mérnök-ezredes, a harmadik épen most érkezett a lovas gárdától s egészen
ujdonság rá nézve a háború, s igen olyanformán érzi magát, mint a ki az
egész felvonást nem látta a darabból, s most szeretné tudni, hogy mi
történt ez ideig? míg a másik kettő már meg is únta az előadást.
Az ujon érkezett gárdatiszt jó barátja a mérnökezredesnek, ez utóbbi
nyilvánított jegyese az ő nővérének, házasságát csak ez a kis közbejött
eset függesztvén fel, úgymint a krimi expeditió.
– Ah, jó napot! – mond az ezredes, midőn leendő sógorát megpillantja.
– Jó napot.
Kölcsönösen megszorítják egymás kezét.
– Angliából jön ön?
– Angliából.
– Egészségesek szülői?
– Köszönöm, egészségesek.
– És a milady, ön tiszteletre méltó nővére?
– Üdvözli önt és egészséges.
– Annak nagyon örülök.
– Mi már régen nem láttuk egymást.
– Nagyon régen.
Azzal ismét megszorítják egymás kezét. Az orosz védművekről szórt bombák
ott pattognak a fejeik felett; az ember alig hallja egymás szavát, csak
a szája járásáról tudja, hogy mit mondott a másik.
E hosszú párbeszédben kialudt a mérnöktiszt szivartüze; a másik két
tiszté égett.
Minthogy régi jó barátok voltak, a gárdatisztet szólítá fel: – Legyen ön
szives nekem tüzet kölcsönözni. (Az angol a tüzet is kölcsön adja,
kivéve azt, a mit Szebasztopolra hány, mert az ajándékba megy.) A mint a
felszólított odatartja hozzá égő szivarát, hogy szája ügyébe essék,
egyszerre jő egy harminczhat fontos ágyúgolyó az orosz tűztelepből, s
úgy elsodorja őt onnan, hogy nyoma sem marad a közelben.
A mérnöktiszt csendes vérrel fordul a tulnan álló utászkapitányhoz.
– Úgy kénytelen vagyok önt szólítani fel e szivességre. És midőn szivara
egész biztossággal égett, szépen megköszönte a szivességet társának, s
csak azután fordult félre, hogy ismerőse szétzúzott teteme után nézzen.
– Szegény fiú.
_Részrehajlatlan nézetek._
Két becsületes szerb kereskedő ül a kávéházban, hosszú csibukjával fűtve
maga körül a világot. Előttük hever az asztalon az ujság, de azt egyik
sem bántja, mert azért is kellene a kezét nyujtani. Aztán nem is érdemli
a fáradságot, meg hogy az ember a szemeit rontsa vele. Okos ember, ha
ránézett is az ujságra, már tudja, hogy mi van benne? Csak egy érdekes
változatosság van: a gabonaár; hanem azt is rosszul csinálják az
ujságírók, mert mind csak azt közlik, hogy milyen ár volt tegnapelőtt;
azt kellene megirniok, hogy milyen lesz holnapután? akkor mondanának
érdemeset.
Odavetődik azonban valami ismerős bécsi bizományos, felveszi az ujságot
s kezd benne lapozni, tanult ember szokása szerint, hátul kezdve az
olvasást.
– No, hát mi van benne? – kérdi az egyik kereskedő, nagy indolens
hangon.
– Aldunai csaták; Omer basa; Kalafát…
– Hagyja el! – kiált rá a másik. – Nagyon unalmas az. Angolok, francziák
hajóra szállása…
– Jaj be régi dolog, talán nem is igaz.
– Azután a görög lázadás előrehaladása…
– Ah, ez már valami, – szóltak egyszerre mind a ketten, – mondja csak,
mi van róla?
Az olvasta az események elejét.
«… a török rendetlen csapatok bevették a falut ostrommal, miután a
házakat röppentyűkkel felgyujtották.»
– Huh, a pogány! – mond az egyik hallgató.
«… A ki ellentállt, mindenkit kardra hánytak, az összes férfi lakosságot
lemészárolták…»
– Huh, a pogány!
Itt azután következett egy másik jelentés, melyben leiratik, hogy a
lázadó görögök mint rohantak meg éjszaka egy török falut, hogy
gyujtották fel azt az alvók fejei fölött, a férfiakat keresztre
feszíték, elevenen égették meg, a nőket, gyermekeket legyilkolták stb.
stb.
A két becsületes kalmár csak vonogatja rá a vállait, csak fujja a füstöt
a pipából, végre az egyik megszólal:
– De hát mit tehettek volna egyebet?
_Apró Coriolánocskák._
Nemcsak a hajdankornak voltak meg a maga hősei, megvannak a jelenkornak
is.
A hajdankor hőseit nevezték hérosoknak, a jelenkor hőseit nevezik
énekeseknek.
Amazok tökéletességéhez nem kellett egyéb, mint egy pár jó izmos kar,
emezekéhez már nemesebb organumok kivántatnak: mell és torok.
Egy hős énekes nagyobb ritkaság és keresettebb czikk, mint egy hős
tábornok. Szebasztopol körül és belül elesett már vagy egy tuczat; ki
érezte meg? Tettek helyettük más tábornokokat; de egy hős tenorista
helyett avagy ki tud másik tenoristát állítani?
Egy híres tábornok közönsége minden konczert után fogy, egy híres
énekesé pedig szaporodik.
Minélfogva méltán ezek a hősei a jelenkornak, nem amazok; a mit még az
is bizonyít, hogy azok elől fut a közönség, ezekhez pedig tódul.
A hősök és az énekesek mindig büszkék voltak. Volnának-e igazságosak
maguk iránt, ha nem lennének azok?
Mikor az énekhős pályáját elkezdi, mikor még nem énekhős, hanem csak
énekujoncz, akkor azt mondja, hogy ő a hazájáé. Ez a mondás igen ékes,
és van is benne valami igaz, mert ha csak az ember nem a tengeren
született, valami országot kell hogy szülőföldének nevezzen. A haza
azután elmegy a szinházba, a haza tapsol, a haza elnézi a hamis
intonatiót, a haza fizetést javít, a haza magasztaló kritikát ír, a haza
betrombitálja a félvilágot kedvencze nevével; mikor azután az énekhős
világhírűvé lett, akkor azt mondja, hogy köszöni alássan a szállást, már
most ő világpolgár lesz, mert a művész szülője az egész világ.
Nehány esztendő mulva aztán azt a tapasztalást teszi, hogy a világ még
sem olyan jó haza, mint a milyen jó világ van odahaza.
Imitt-amott erősen megczibálják odakinn.
Kezdi észrevenni, hogy most mindjárt szerződés nélkül marad.
Ekkor felébred benne a honvágy. A nagyravágyást felváltja a
nagylelkűség.
Térjünk vissza az elhagyott anyai kebelre! E sóhajtás tör elő szivéből.
E hírre nagy öröm támad Róma falai közt. A jó gyermek nem felejtheti el
édes szülőit soha. Ő jön! Ide hozza ismét messze földön szerzett
pálmáit.
Ám a művész sem marad adós ennyi nagylelkűségért.
Ritkán kér többet három-négyannyinál, mint amennyi azelőtti fizetése
volt.
A jámbor haza akkor kezd hüledezni. Azt hitte, hogy a hősnek a szive
lett nagyobb, hát pedig csak a gyomra tágult. Kénytelen megvallani, hogy
kicsiny Nagy Sándor számára Macedonia. Ez meglehet, hogy nagyobb művész
lett, a mióta nem láttuk egymást, de mi nem lettünk azóta nagyobb urak.
Köszönjük ezt a megbecsülést.
A méltatlanul száműzött hős azután büszkén tekint vissza Róma kapujából
s megy a Volskusok szinházába; a mi áron elfogadják; megdöntendő a
büszke Rómát.
Ez pedig nem is egyszer, nem is kétszer történik így; nem is egyedül
Rómában, hanem az egész világon.
A hol csak szinpadok vannak, mindenütt vannak modern Coriolánocskák, kik
a régi Cajus Marciustól csak annyiban különböznek, hogy a mi annál
kisszerű és nemtelen dacz volt, az náluk nagy és nemes indulat.