Egy régi svéd regét olvastam egyszer, mely most önkéntelenül eszembe
jut.
Egy svéd halász korsóba pecsételt tündért halászott ki a tenger
fenekéről, s a felszabadult tündér jutalmul azt fogadta, hogy mindent
megad neki, a mit csak kivánni fog.
A halász hazafutott a feleségéhez, azt kérdezte meg, mit kivánjon.
A felesége Ilzebill (Izabella, Jezabel) azt mondta neki: kérjed a
tündértől, hogy tegyen meg engem a leggazdagabb majorosnévá a vidéken.
A szellem megadta, a mit Ilzebill kivánt.
De Ilzebillnek ez nem volt elég, nemsokára visszaküldte az urát a
tündérhez:
– A feleségem, az Ilzebill, azt akarja, hogy grófné legyen.
A szellem adott neki palotát és uradalmat.
Kis idő mulva megint jön a halász:
– A feleségem, az Ilzebill, most meg azt akarja, hogy királyné legyen.
A tündér adott neki trónt és országot.
Még ez sem volt az asszonynak elég. Idő vártatva ismét sompolyog a
tündérhez a volt halász, csak előadja az asszony kivánságát.
– A feleségem, az Ilzebill, már meg azt kivánja, hogy ő legyen a római
pápa.
A tündér már haragudott, de megadta a kivánságát.
És még egyszer eléje került Ilzebill férje.
– Mi kellene még? – rivallt rá a tündér menydörögve.
– A feleségem, az Ilzebill most már azt akarja, hogy ő legyen az
úristen.
– Eredj haza, – dörgött a tündér szava, – ott ül már Ilzebill a
halászkunyhóban és foltozza a rongyos hálókat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És Ilzebill ott ült valóban a halászkunyhóban és halakat sem fogott már
rongyos hálókkal, miket összefoltoz.