Egyszer a Dunán utaztam fölfelé a gőzösön, a hol szörnyen hosszú időm
volt a világ mostani szomorú állapotairól gondolkoznom. Semerre kilátás
valami jobb után. Az ember azt sem tudja már, hogy miért él? És
tulajdonképen mi dolga van odáig, a míg meghal.
A terem egyik gömbölyű ablaka nyitva volt, s azon a meleg nyári szellő
szabadon fujdogált be. Egyszer e szellővel egy repülő virágmag lengett
be az ablakon át, egyike azon vándoroknak, miknek szárnyakat adott a
természet, hogy keressenek maguknak jövőt.
Elnéztem, hogy mi lesz belőle. Ez a virágmag a tulsó partról jött idáig.
Missziója lett volna neki átmenni az innenső partra, s ott talán uj
ivadékot alapítania. Vajjon mi lesz belőle?
A repülő virágmag a szobai légáradatban lomhán libegett ide s tova s nem
talált kijárást ebből az ismeretlen kelepczéből.
Egyszer rászállt egy utazó hölgynek a kalapjára s ott megrekedt a sok
strucztoll között; jött azonban egy besétáló utas, az szerencsésen
leverte a sétabotjával a hölgy kalapját, s a virágmag ujra repült.
Azután beleesett egy buzakereskedő poharába, csupa bor lett, az kilökte
a pohárból, a földre tapadt.
Azután elnéztem ismét, hogy szedi fel magát lassankint, hogy szárítja
meg vékony pilléit; egyszer aztán felkerekedett egy krinolin, s a támadt
szélvészben a virágmag ismét magasra emelkedett; azután addig kereste
sorba az átelleni ablakokat, míg talált egy olyan keskeny nyilást, mint
az ujjam; azon hirtelen kisuhant s megmenekült.
Sokáig néztem utána, a míg kivehettem, hogy igyekezett a másik partot
elérni.
S ez ekkor nekem nagy vigasztalás volt. Ha ez a virágmag még a tömött
gőzhajó belsején is keresztül tudott törni, hogy czéljához eljusson: hát
én hogy csüggednék el akkor!