Nagyságos Kondorváry Gábor úr valami nevezetes ember volt a maga
idejében!
Rég volt az az ő ideje, csak úgy beszélnek már róla, mint a
mythologiáról: – az iskolákban ugyan még nem tanítják rá a gyerekeket;
ámbár aligha nem követett el életében annyi istentelenséget, mint
Jupiter.
A hány jó paripának kitörte a lábát, a hány jámbor férjnek elszöktette a
feleségét, a hány paraszt-lánynak házat építtetett Pesten, a hány
vicispánt lecsapott székéről, arról mind históriát lehetne irni, s
fogadom, hogy elolvasnák.
Különösen erős oldala volt az asszonyok elleni hadjárat. E tekintetben
valóságos Dzsingiszkán volt; elpusztította, a mi akár meghódolt, akár
ellene állt.
Hanem egyszer mégis nagy kudarczot vallott. A szomszéd vármegyében
lakott egy szép özvegyasszony, az sokáig csalogatta maga után s mikor
már azt hitte Gábor úr, hogy egészen meghódította, akkor a szép özvegy
ott hagyta őt a faképnél s férjhez ment egy szolgabiróhoz.
Micsoda düh volt ez! Kondorváry úr legelőször bandériummal akart rajta
menni a szomszéd vármegyére, hogy a hűtelen házát tőből lerontassa,
magát szíjra fűzze, s ló mellett hajtsa rabszolgaságra, a szolgabirót
pedig megcsapassa százig; hanem erről lebeszélték. Került egy pár bevert
fejébe azoknak, a kik lebeszélték.
Azután fogadott egy jött-ment versfaragót, hogy irjon rájuk valami
förtelmes pasquillt. Az meg is irta (a kedves!), s ezen nevettek egy pár
hétig a Kondorváron összegyült czimborák bor mellett eleget. Hanem hát
ez Katalinnak, a hűtlennek mind nem ártott, mert nem tudott róla semmit.
Valami erősebb bosszút kellett kitalálni!
Megvan! Kondorváry úr behozatott a ménesről két hintó elé való lovat s
azokat ünnepélyesen elnevezé Katalinnak és Mihálynak, a mik voltak a
hűtelen és vőlegénye nevei. Azután addig ácsorgott, míg egyszer valahol
a közeli városban kapott egy utazó szerzetest, s azt felszólítá, hogy
nem vállalkoznék-e udvarához káplánnak, tisztes fizetés és ellátás
mellett? A mit ez természetesen illendő ajánlatnak találva, elfogadott.
Ezt tehát haza szállítá kastélyába s ott oly tisztességgel is bánt vele,
hogy annak legkisebb panasza sem lehetett rá.
Azon a napon, a mikor az özvegy és a szolgabiró esküdtek, felszólítja a
tisztelendőt, hogy ne sajnáljon feljönni az ebédlőbe, a holott a díszes
násznép előtt egy Katalin nevű leányzó és egy Mihály nevű gavallér
kivánnak összeeskettetni.
A jámbor férfiú semmi gonoszat nem sejtve felmegyen, s akkor látja, hogy
az összeesketendő fél egy pár paripa, menyasszonyi koszorúval s
vőlegényi bokrétával a fülei mellett.
A barát nem találta jónak a tréfát: a házasság szent dolog; abból csúfot
nem szabad űzni, a nagyságos úr pokolra jut az ilyen ötletekkel.
Utoljára azzal fenyegetőzött, hogy ha őt nem eresztik ebből az
istentelen házból, hát ő kiugrik az ablakon.
Ott azután Kondorváry úr, meg a czimborák addig huzakodtak a tisztes
férfiúval, míg utoljára lehúzták róla a csuklyáját, azt feladták valami
bolondos ficzkóra; a ki aztán forma szerint egész ünnepélyességgel
összeesketé Katalint és Mihályt, a hogy menyasszonyt és vőlegényt
szokás.
No képzelhetni, hogy ez aztán nem maradt abban; a barát panaszt tett az
érseknél a hallatlan sacrilegiumért. Az érsek szigorú férfiú volt;
Kondorváry urat kriminális perbe fogták érte.
Hej, iszonyú pénzébe került neki ez a lóházasság! Bizony saját
menyegzőjére sem költhetett volna el többet; s utoljára minden költség,
utánajárás, Bécsbe-Budára szaladgálás sem használt semmit; bizony
Kondorváry urat azért csak elitélték két egész esztendei fogságra;
tekintetes nemes ** vármegye tömlöczében kiülendőre.
Nesze neked!
No most, gondolja az ember, lesz neki két esztendeje, a mi alatt csendes
elvonultságban megbánhatja multja nagy bolondságait s jámborabb életre
készülhet.
Soha biz a! Hanem akkor meg azt tette, hogy odavitette magához a
tömlöczbe czimboráit, beültette a czigánybandát, felhozatta a borait, s
ott mulattak egyik nap mint a másik nap bezárt ajtók mellett. Néha-néha
egy-egy halálra itélt lókötő is vetődött oda közéjük; arról aztán
gondoskodtak, hogy józanon ne menjen a másvilágra. A porkolábnak jó
dolga volt ezalatt s volt esze, hogy el ne rontsa a jó dolgát. Úgy járt
az úri vendég oda a tömlöczbe, mint valami casinoba, s néha-néha, ha
eszébe jutott Kondorváry úrnak, befogatott a négy lovas hintajába s ő is
visszalátogatta a szomszéd faluban lakó ismerőit, a kik ha bámulni
találtak rajta, hogy ő most nincs a börtönben, bizton felele nekik: «Se
baj, zsebemben a tömlöcz kulcsa, nem csukhatnak ki.»
Ilyen víg volt hajdanában az élet.