Egy jó barátomtól, ki hosszabb ideig lakott Sztambulban, hallottam ezt a
történetet.
Egy török kereskedőnek szép fiatal neje volt, a kivel igen boldogul élt
együtt.
A hiúság erősebb volt, mint a hűség. Egy fiatal török dandy hizelgései
eltántorították a szép asszonyt: hűtelen lett.
Egyszer a véletlenül hazatérő férj éppen ott találta neje oldalánál a
csábítót. Ő is fel volt fegyverkezve, az is. A meglepett ifjú
fegyveréhez kapott, hogy védje magát, a férj azonban se tőrét, se
pisztolyát nem vonta elő, hanem nyugodt hangon szólt a csábitóhoz:
«Csak tedd hüvelyébe tőrödet. Én nem verekszem veled. Nem kivánom a
véredet. – Hanem adj nekem – egy medzsidijét.»
(A medzsidije török ezüst pénz, mintegy két forintot ér. Abdul Medzsid
kézvonásáról nevezik így.)
A bűntudattól reszkető ifjú kivette erszényéből a medzsidijét s
odanyujtá azt a megsértett férjnek.
«Köszönöm, monda az hidegvérrel. Te már most elmehetsz Isten hírével.»
Azzal fogta az ezüstpénzt, s tenyerére téve, odamutatta azt a hűtlen
nőnek. – «_Látod, ennyit érsz te én nekem._»
És azontúl mindennap elővette a medzsidijét; mikor hazulról elment, ez
volt a bucsúja, mikor haza jött, ez volt a köszöntése a nőhöz. Ha együtt
étkeztek, odatette azt a tányérja mellé; ha inni akart, beletette a
poharába. Odatette a medzsidijét kettőjük közé a fekhelyre, ha aludni
mentek.
Az asszony hasztalan sirt, könyörgött, hasztalan kérte, hogy inkább
korbácsolja meg, büntesse, éheztesse vagy ölje meg egyszerre: a férj nem
ismert irgalmat; minden könyörgésére azt felelte neki:
«_Köszönöm neked ezt a medzsidijét._»
… Hat hónap mulva elhervadt a szép hűtelen nő és belehalt ebbe a lelki
kínzásba.