A szép Kamilla nyolcz esztendős volt, mikor legelőször egy jótékonysági
hangversenyen fellépett.
Csodagyerek volt. Hegedült. Picziny keze alig tudta még átfogni a hegedű
nyakát. Mindenkit bámulatba ejtett a játékával. Chopin, Paganini és
Sarasate-tanulmányokat játszott, finoman, érzéssel és erővel, mely korát
megczáfolta. A közönség elhalmozta virágokkal. De a bámulatraméltó
művészetnél még megigézőbb volt a megjelenése. Arcza hosszúkás, olyan
színnel, mintha porczellánra volna festve, haja gesztenyeszín, csigákban
vállára omló, alakja kifejlődött, ideges. Egész viselkedése gyermeteg,
vidám, minden affektálás nélkül. Mikor elvégezte a játékát, odaszaladt a
mamájához, s annak az ölébe borult, a ki alig birta rábeszélni, hogy
most vissza kell menni az emelvényre, s meghajtani magát a tapsoló
közönség előtt. A mestere vezette ki kézen fogva, egy simaképű,
hosszúhajú öreg úr. Annak kezet csókolt. Zavarában tette. Arra
elszégyelte magát, s elfutott a spanyolfal mögé. Onnan aztán nem
lehetett ujabban kituszkolni. Pedig de sok virágot hánytak a színpadra,
a taps nem akart megszünni.
Azontúl aztán alig tudott eleget tenni a sok meghivásnak. Minden
műkedvelői hangversenyen ő volt a vonzóerő. Most már virágokon kívül
bonbonnièreket is kapott, művészi becsű dobozkákat, czukorfalatokkal
megtöltve.
Tízéves korában mar zeneszerző volt. Népdalokat, chansonokat komponált,
a mit a műárusok kiadtak, a czímlapon a szerző arczképével. Mikor azokat
saját maga előadta, remekelt azoknak a változataiban.
Tizenkétéves korában egy imprezárió rávette a mamáját, hogy kisérje el a
leányát egy művészi körútra a külföldön. A tisztes özvegy asszony
rászánta magát, s legelőször is a német közönséget látogatták meg. A
hatás fölülmulta a hozzá fűzött reményeket. A közönség el volt
ragadtatva a kis Kamilla játékától. A német kritika becsületes.
Valamennyi zenebiráló mind magasztalta a kis művésznőt. Milazzolóhoz,
Teresina Tuahoz hasonlították. Az anyagi eredmény is kielégítő volt. A
művészi tiszteletdíj felülhaladta a mama nyugdíjának az összegét.
Érdemes volt a fáradozás. Azután következett a francziaországi,
olaszországi körút. Mindenütt nagy volt a tetszés, a rokonszenv. De
túlszárnyalta mindezt az angoloknál kivívott siker, s a lehetetlenségig
fokozódott az orosz közönségnél. Tizenhétéves korában a bájos Kamilla
mint világhírű művésznő került haza Budapestre s itt már csak jótékony
czélra tündököltette mesés művészetét. Verseket írtak hozzá. Ezekben
bővelkedik Magyarország, mint Transzvál a gyémántokban. (Magyar
gyémántok.)
A merész imprezárió most még egy nagy tervet készített elő: művészi
körutat az Ujvilágban. Hanem ennek a tervnek egy még nagyobb dolog útját
vágta. Egy előkelő úr, egy bankigazgató, a kit érdemrendjénél fogva a
«méltóságos» czím illetett meg, halálosan belészeretett a művésznőbe s
megkérte a kezét ünnepélyesen.
A szép, tizenhétéves Kamillának – még bimbókorában volt a szíve.
Folytonos körutazásaiban alkalma sem volt rá, hogy valakibe
belészeressen. S a művésznők kevélyek, válogatósak. Talán az anyja is
biztatta, hogy fogadja el a tehetős kérőt. A bankigazgatónak ugyan már
kopaszodott a homloka; de azért szívesen látott alak volt a hölgyeknél.
A szép Kamilla kezet adott neki, s Amerika hiába várt reá. De bizony
Európa sem kapott belőle többet. Az esküvő napján a művésznő
jegyajándékul átadta a férjének azt a koporsóforma kis fatokot, melybe
Stradivariója volt bezárva (a feltámadás reménye nélkül). Az előkelő
asszonyság belátta, hogy az ő rangjával, állásával nem fér össze a
művészet, mely a közönség mulattatására szolgál. A férj elzárta a drága
kincset pánczélos szekrényébe. Azontúl a színpadot csak páholyból nézték
s ők tapsoltak a művészeknek.
A házas élet napjai peregtek szépen, egymás után; voltak derűs, voltak
borús napok. A férj minden kedvét teljesítette asszonyának, a mire csak
állása és vagyona képesíté. Bevezette őt az előkelő társaságokba, a hol
a nő szépsége és ékszerei által kitünt. De az arczán volt valami méla
komorság, a mi nem oszlott el soha. A homlokán előgető felhőt nem
oszlatta el a gyémántos diadém ragyogása. Hajh, a művészi nimbusz
aureolája alatt máskép ragyogott az! Ezt a brilliánsok nem pótolják.
Karácsony ünnep estéjén ő náluk is megjelent az angyal s hozott a
karácsonyfa lombja alatt mindenféle kincset, a miben csak asszonyszem
gyönyörködik: ékszerek, remek festmények, drága szőnyegek, bundák
képezték a meglepetést. Kamilla arcza egy perczre felderült, de aztán
megint csak elborult.
Egyszer a férje elvitte magával a Rivierára, Monte-Carloba. Ott
karácsony havában minden virág nyilik: csak az asszony szivében nem
nyilt semmi virág. Férje elhalmozta minden gyöngédségével: nem nyert
vele semmit. Olyan ez a viszonzatlan érzés, mint az északfény; hasztalan
ragyog sugárküllőivel, a jeget fel nem olvasztja.
Azt mondta magában a férj egy szomorú együttlét után: «Most próbáljunk
szerencsét, hátha igaz a közmondás?» S bevált a babona. Mesés
szerencsével dolgozott a rulett-asztalnál: egy vagyont nyert azon az
estén. Épen következett a karácsonyest. A férj elmondá a feleségének,
minő szerencsével játszott. Ezt az egész összeget az ő rendelkezésére
bocsátja; válaszszon magának az ékszerészboltokban, a mit legjobban
szeret; mit hozzon karácsonyestén a Jézuska: itt lesz!
Az asszony nem gondolkozott sokáig, nagyot villant a két szeme:
– _Hozza el nekem az én hegedűmet!_