A káromkodás művészete egyátaljában a magyar speczialitások közé
tartozik. A keleti népek nem káromkodnak; a nyugatiak nem tudnak hozzá.
Micsoda gyatraság az angol «god dam»-je, a franczia «sacre bleu»-je, az
olasz «corpo di bacco»-ja, a német «kruczifiksz szakkerment»-je a magyar
duhajlegény körmönfont káromkodásához?
Úgy összeválogatni minden rútat és rosszat, a mi nyelvben és fogalomban
létezik, azt egy fenyegető, megbántó kacskaringós mondattá összefűzni;
Istent, ördögöt, szenteket, apát, anyát, lelket, Krisztust, Pontius
Pilátust összekeverni: ehhez csak mi értünk igazán.
S ez a virtusunk nem is régen fejlődhetett ki ilyen tökéletességre. Még
ezelőtt pár száz esztendővel egy erdélyi potentát kemény rendeletet
adott ki a káromkodás ellen, birságokkal sújtva az elkövetőket; de még
abban csak az jelöltetik káromkodásnak, ha valaki azt mondja másnak,
hogy «lélek!» (Már t. i. «beste lélek kurafia!») Hol vagyunk már azóta!
Pedig milyen csunya az ember, mikor káromkodik.
Hát még a káromkodó asszony!
Az én gyermekkoromban volt a szülővárosunkban egy ilyen hires asszonyi
állat.
Decsinének hívták. Paprikás kofa volt a városházpiaczon. Azonkívül
kereskedett prófunttal és susinkával. A prófuntot a bakáktól vásárolta
fel. Mivelhogy minden baka naponkint kapott egy egész prófuntot; de
pálinkát nem kapott. Egy prófunt azonban untig elég két napig megfeküdni
egy bakának a gyomrát, s így minden másodnap eladhatta a másik
komiszkenyeret két garasért, azon vehet magának papramorgót. A susinka
pedig egyesült neve a napon aszalt körtének és almának: ezt a Decsiné a
saját szigeti kertjéből szerzé be nyaratszaka. Mindkét áruczikknek
biztos vevői a talpas tótok: a kiknek ez még delikatesz.
A hol Decsiné ül a talyigája mellett, annak a szomszédságában kásás
kofa, brinzás kofa meg nem marad. Pedig azoknak is fel van vágva a
nyelvük. De nem bírják vele a versenyt. Lepocskondiáz az mindenkit, a ki
a nyelvtávolába kerül. Az arczvonásai is olyanok voltak, mint egy
férfiéi, a hangja is olyan durva volt, s hogy még krudélisabbá tegye
magát, folyvást a foga között tartotta a kurtaszáru makrapipát. Egy
asszony, a ki pipázik! Hallatlan ily eset Magyarországon. Így, a pipán
keresztül még szebben lehet káromkodni.
Mi, iskolásfiúk, közelébe sem mertünk menni: mert mindjárt az apját,
anyját szidta az embernek: az pedig rosszul esik egy jó érzésü fiúnak;
csak úgy messziről mutogattuk egymásnak: «az ott a Decsiné, ni!»
Templomba természetesen soha sem járt. A szenteket ugyan sűrűn
emlegette; de nem imádkozásképen.
Volt egy kis háza a czigánymező-soron.
Ott lakott egyesegyedül. Semmi teremtett lélek ki nem állta a vele
együttlakást: még koldus sem keresett nála menedéket.
Egyszer véletlenül megláttam a szigeti kertjében. Kis diák voltam,
botanizálni jártam. A Decsiné kertje odafenn volt a sziget orránál, a
hol már csak a töltés választotta el a Dunától. Az árokban víz volt, s
abban szép nadálytők, elecsek, bércsék, gyökönkék virágzottak javában. A
mint a virágokat szedegettem, véletlenül megláttam a Decsiné alakját a
kerítésen keresztül; kapa volt a kezében, pipa a szájában.
Hej, hogy összeszidott, a miért ránéztem. Rögtön megtudtam tőle, hogy
istenborja vagyok, hogy nagy a fülem, tülök az orrom, és hogy annak is
hol a helye; ugyan el is eblábaltam, mielőtt az öregapámra, meg az atya
Úr Istenemre került volna a sor.
Még abban az esztendőben megszünt a Decsiné káromkodni: meghalt. Sok
szilvája termett a kertjében, annak az árából kitelt a temetési
költsége. Voltak rokonai, a kik eltakarították. Ekkor tudódott ki, hogy
kálvinista volt.
Mink, kis diákok, kisértük ki énekszóval a temetőbe, s ott a sírnál
tisztelendő Tüdős uram tartott fölötte prédikácziót.
Soha én annál emlékezetesebb halotti beszédet nem hallottam.
A tudós hitszónok e szavakkal kezdé:
«Boldog az olyan ember, a ki…»
S itt aztán elsorolta mindazokat a keresztyéni és emberiségi erényeket,
melyeknek emlékén egy halottnak a feje nyugton megpihenhet.
Mindezekből az erényekből egy sem volt a megboldogult tulajdona.
Végzé a lelkész e szavakkal:
«A bűnbocsájtó Isten adjon neki örök nyugodalmat.»
Másnap felbontották a testamentumát: volt házacskája, kertecskéje, a mit
elhagyhatott.
Nagy volt a megrőkönyödés! A Decsiné minden világi vagyonát az ördögnek
hagyományozta.
Ez volt az utolsó káromkodása.
A hivatalosan működő szenátor azt tanácsolta a rokonoknak, hogy
indítsanak proczesszust a testamentum invalidálása végett. Hallani sem
akartak róla. «Az ördöggel pöröljünk?» Senki sem akart felperes lenni e
pokolbeli nagy úr ellenében.
Otthagyták a kertet, a házat.
A kertet aztán elszakgatta a Duna árja, a ház a nagy tűzvészben porig
égett: nyoma sincs már.
Mégis csak az vitte el, a kit általános örökösévé nevezett meg.