A Balaton kegyetlen tündér. Minden évben új vőlegényre vár. Gyakran
szélcsendes időben elkezd háborogni, forró, rekkenő nappal; azt mondják
olyankor, azért háborog, mert még ez évben nem kapta meg az áldozatját,
még nem halt bele senki. Ha megkapta, aztán elcsendesül. S hogy tudja
vőlegényeit csábítani! Mosolygó arczot mutat, az eget tükrözi vissza,
rezgő délibábban tánczoltatja zöldülő partjait, habjainak moraja csupa
csók-csattogás. Mind beljebb csalogatja a gondatlan csónakost. Egyszer
aztán rázendíti neki a nászzenét. Hej, hogy süvölt a szél! hej, hogy
harsog a hab! Nincs öleléséből menekülés többé! Az áldozat küzd,
vergődik, elmerül. Ott van a nászágy megvetve számára, fehér
csigahéjakból, kecskeköröm-kagylóból, puha zöld hinárból.
Télen, mikor sík tükörré van fagyva, odacsalogatja ragyogó kristály
lapjára a halászlegényeket, igér nekik gazdag nászhozományt, csupa
ezüst, a mi benne úszik, élő ezüst. Egyszer aztán rázendíti a nászzenét;
hej, hogy pattog a jég, hej, hogy fütyül a szél! A sík jégtükör
darabokra szakad; a kristálymozaik szétbomlik; egy fehér szigeten úszik
befelé az elrabolt ifjú legény. Ember meg nem szabadítja őt. A Balaton
viszi egyre tovább; az áldozat fölött összecsap a hullám, és a menyegzői
nyoszolya kárpitja összeborul: a jégtorlasz. Odalenn vetve számára az
ágy; szép, fehér homokból, tarka kavicsokból. Aztán a melyik vőlegényét
nem szereti a szeszélyes tündér, kidobja nagyhamar a partra: «Vigyétek!
Temessétek el!» De a melyiket megszereti, azt eltartogatja, keblére
szorongatja hetekig, hónapokig, félesztendeig; elviszi magával csoda
messziségre; állóvíz a hulláma, mégis mérföldeket tevő távolba
elbujdosik alatta a megszeretett vőlegény s mély örvények fenekén, hová
napfény be nem hat, alszik menyasszonya keblén. A Balaton csak a
férfiakat válogatja, azok közül is az ifjakat s az ifjaknak is javát,
szépét. Ez a történet, a mit elbeszélek, ott folyt le a szemünk előtt:
egyszerű emberek szavai szőtték össze, el-elpihent, meg-megújult, most
már be van fejezve.
*
Több éve, a tavaszi nagy viharok alatt, a balatonfüredi fürdő hídját
elszakította a hullám. A hosszú faépítményen egész nap
keresztülcsapkodott a hab; estére leemelte czölöpjeiről s a szél vitte
azt a habok hátán. Két cselédje a fürdőintézetnek, két régi, hű cseléd,
látva a kárt, csónakra kapott, kötelet, horgonyt vitt magával, s utána
evezett az elszakított hídnak. Az egyik kocsis volt, a másik kertész.
Mikor már rajta voltak a vízen, akkor tudták meg, hogy nem mesterségük a
hajósság. A hullám keresztül-kasul csapkodott a csónakokon, s egy erős
torlat rohamában eltörött a kormánytámasz. Ekkor aztán nem tudtak
magukon segíteni többé. A szél meg a hab ragadta őket a nádas felé.
Onnan lehetetlen kivergődniök. Nemsokára eltűntek a sűrű nádberekben, s
onnan csak segélykiáltásaik hangzottak át szélzúgáson,
hullámcsattogáson. A nádas gonosz világ a hajósnak. Rosszabb a tengerek
szikláinál. Vékony, hajló, lengedező szálai az ellenségei: egyenként
törékeny fű; együtt legyőzhetetlen pokol. A hajós, kit a szél a nád közé
vert, nem tudja hasznát venni evezőinek, és a hullám szabadon forgatja a
csónakját, a nád nem védi ellene. Mikor a csónak fölfordul, az elmerülő
érzi lábai alatt a földet, melybe a nád gyökerét verte, de nem léphet
rajta; homlokát érintik a nád levelei, a folyondár virágai, de nem
kapaszkodhatik beléjük; nem adnak támaszt, hiába tud úszni, nem veheti
hasznát, a nád nem engedi; alig néhány ölnyire a part, ki is vergődhetne
talán, de nem talál ki: a nád elveszi eszméletét. A parton jajveszékelve
futkosnak az emberek, férfiak, asszonyok, gyermekek.
Egy fiatal legény siet az úsztató felé a vállán két evezővel. Ott
tánczolnak a hab hátán a tutajhoz kötve a halász-csónakok. Egy darab
fából vájt járművek; a nevök lélekvesztő. A legény izmos, derék szál
ifjú, kipirult, életerős arczczal, kalapja mellett virágbokréta sárga
violákból. Félretolt bőrköténye, a mellé dugott baltája bizonyítja, hogy
ácslegény.
– Hová sietsz, Józsi bátyám? – kérdi a kertészlegény, hozzácsatlakozva a
sietőhöz.
– Beleugrom egy lélekvesztőbe és megyek az apámat kimenteni. A szél
beverte őket a nádasba. Ott fölfordulnak. A kertész tud úszni, az apám
nem tud. Hallod, hogy jajgat szegény anyám?
– Ha te is oda találsz veszni, majd még jobban jajgat.
– Akkor még más is fog sírni értem. De hát megyek. Cseréljünk kalapot,
pajtás. A tied ócska, az enyém új. Bokréta is van mellette: a szeretőm
adta. Ha odaveszek, neked hagyom a kalapot is, a bokrétát is, az adóját
is, nem bánom, ha tied lesz, pajtás.
– Csak tartsd meg te a kalapodat, – szólt erre a kertészlegény, – ha te
mégy, én is megyek veled.
– Hová jönnél, Bandi pajtás? Neked nem apád az, a ki ott a nádasban
halódik. Szegény özvegy anyád van, két kis testvéred. Te keresed nekik a
kenyeret. Ereszsz magamban!
– Tudod, Józsi, mikor Szadovánál ott hevertem véremben a földön, én is
azt mondtam neked: hagyj itt magamban, neked mátkád van otthon; fuss el
innen. Nem fogadtad meg, válladra vettél, úgy vittél el. Én sem hagylak.
Megyünk együtt. Ketten együtt többet érünk.
A két parasztlegény nem szólt többet, megszorították egymás kezét, s
megosztoztak az evezőkön. A parton kevesen voltak, a helység negyedórai
távolban fekszik a fürdőhelytől. A kik a veszedelmet látták, többnyire
gyámoltalan asszonynép, s a ki férfi is, drága az élete, mind azt hiszi,
hogy elég fiatal még meghalni s a Balaton haragján nem óhajt Istent
kisérteni.
Az ég egészen elsötétült már; lomha, ólomszínű fellegek csaknem a
habokat érték, a mint a szél végigkorbácsolta őket a tó fölött, melynek
lapja azt az undor tó színt vette föl, a mi a kigyók kékje, még a
pikkelyek sem hiányzottak róla, a hosszú, fehér habtorlaszok, mik
egymást kergetik, nagy harsogva, néhol a felleg a vízbe merőn
alászakadt, mint egy fal; ott fekete volt az ég és víz, s a sötét víz és
a sötét ég között látszott repülni egy hófehér felhőrongy: mint egy új
holt lelke. Kinek volna bátorsága a sötétségbe behatolni? Pedig
szívrepesztő azt a sikoltozást hallani, a melylyel a parton végtől-végig
futkos egy nő: egy feleség, ki férje jajgatására felel s összekulcsolt
kezekkel fordul emberekhez, fákhoz, fellegekhez, hullámokhoz,
könyörüljenek rajta! Térdre, arczra veti magát, a földön fetreng. Két
kezével köveket kap föl a földről s meghajigálja vele a Balatont és
megátkozza annak minden cseppjét. Hogy száradjon ki és lássa meg a
fenekén a fövenyt a nap. Aztán megint könyörögve fut az emberekhez és
rimánkodik nekik, mint a szenteknek s káromolja őket, mint az ördögöket,
hogy nem akarnak segíteni. Egy másik asszony jár nyomában. Egy másik
napszámosnő. Jó, kegyes lélek. Az emelgeti fel a földről, az tartja
vissza erőszakkal, hogy a víznek ne rohanjon, az biztatja, ne essék
kétségbe, ne átkozódjék, inkább imádkozzék.
– Nem tudok imádkozni!
A napszámosnő engesztelően mondja, hogy majd ő mondja előtte az
imádságot.
– Már imádkoztam. Nem hallja azt meg senki. Oh, az uram odavesz! Úgy
kiált! Úgy sikolt! És én nem segíthetek rajta! Ereszsz engem! Megyek
érte magam. Keresek egy csónakot.
A napszámosnő erőszakkal tartja vissza az asszonyt.
– Mondja kend utánam: Miatyánk Isten!
A nő két fülére szorítja tenyerét, a szemeit behunyja, hogy ne halljon,
ne lásson, a míg imádkozik.
– Amen, amen.
Az imádkozás után széttekint égen és vízen.
– Hát küld-e már valakit segítségül az Isten?
– Már küld.
Az alkonyégen egy pillanatra megszakadt a felhőkárpit s a leáldozó
napnak visszsugárzata, mint egy óriási tűzvész fénye, mint egy
vulkánkitörés ragyogta át a tájat: szemsértő rémvilágítást vetve a
szörnyalakú felhőkre, a kigyóhátú tóra, a tajtékzó hullámhegyekre, s az
égő partokra odaát. A tűzszínben ragyogó hullámhegyek hátán tánczol egy
lélekvesztő, melyet két ifjú legény hajt a nádas felé.
– Irgalom Istene, ne hagyj el!
A két evező legényben a két asszony saját fiaira ismer. Most azután a
szegény özvegy asszonyon a sor, hogy arczczal vesse magát az istenadta
földre. Legkedvesebb fia megy ott a halálba. És az a másik asszony most
már nem sikoltoz, nem dühöng, nem átkozódik, elhallgat.
A míg csupán a férje volt halálveszélyben, addig jajgatott, kövekkel
hajigálta a Balatont s zaklatta a mennybéli Istent hívogatásával; most,
hogy a fiát is ott látja a vészben, megnémul: egy marok demutka virágot,
mit öntudatlan kínjában tépett föl a földről, a magas kőpartról a hullám
színére hint, mintha engesztelné s most ő mondja annak a másik
asszonynak:
– Menjünk a templomba, ott imádkozzunk: hallod, szól a harang!
Pedig nem misére hív az, csak az erős vihar kondítja meg néha a kupola
tornyában a csengetyűket. Mégis oda kell menni. Nem lehet azt anyának
elnézni, hogy hánykódik az a csónak ott a háztető-magasságú hullámok
közt, el-eltűnik a vizek völgyeiben; majd megint fölemelkedik egy
meredek hullám-lépcsőn, hogy a csónak belső feneke látszik: egy-egy
freccsenő habgerincz keresztülcsap rajta, a fehér sirályok ott
csapongnak körülötte sikongva.
– Menjünk a templomba.
A templom is ott van a parthoz közel, ámde az zárva van ilyenkor, de
hisz a templom küszöbe is jó hely, oda is le lehet térdepelni két
asszonynak, s a templomajtóhoz is jó megtámasztani az égő homlokot s ha
az ember a templomajtó kilincsét megfogja, azt hiszi, a gondviselést
magát tartja fogva. Nemsokára beszédes zaj hangzik a tó felől. Különös,
érthetetlen zsibaj, mintha öröm és jajszó volna egyszerre. A csoportban,
mely a templom felé közelít, az egyik nő megismeri férje alakját.
Lucskosan, a nádtól összevérzett arczczal, a halálküzdelemtől
kimerülten, de élve közelít az. A kocsis és a kertész önerejükből
kivergődtek a nádasból.
– Hát a fiam? Hol a fiam? – kiált a nő.
Mondják neki, hogy a két legény odaveszett.
– Eredj vissza! – kiált a nő, férjét eltaszítva magától. – Hozd vissza a
fiamat! Hozd vissza a fiamat! Hozd vissza a fiamat!
Megtartotta azt magának a Balaton! Úgy tesz az: ha egy vén meg egy
fiatal között van a választása, a vénet elereszti, az ifjat ott
marasztja. A kétségbeesett nő a szegény özvegy ellen fordul fájdalmában.
– Átkozott légy te! Minek erőltettél az imádkozásra? Minek
parancsolgatja az ember az Istennek, hogy mit csináljon? most odavan a
fiam!
– Hisz az enyém is oda van! – menti magát a szegény özvegy zokogva.
– Mi a te fiad! Mi volt ő az enyémhez? Nem volt ilyen szép fiú, ilyen jó
fiú sehol a világon. Nekem ő volt az én királyom, az én szentem!
– Nekem is az volt az enyém!
– Neked még maradt kettő, nekem senkim.
A szegény özvegy azután odább osont a maga bánatával a zajgó csoport
közül. Mit használt már neki minden panasz, siralom? A gyermekét mind
nem adja vissza. Otthon még van kettő. Igaz. Egy fiú, még csak két éves,
és egy leány, az már négy esztendős. Mikor hazamegy hozzájuk a szegény
özvegy asszony, megcsókolja őket s azt mondja nekik:
– Kedves gyermekeim. Már ezután ne egyetek olyan sok kenyeret: odavan a
jó kenyérkereső bátyátok, a ki eddig mindenét nekünk adta.
A kis négy éves leány nagy okos észszel azt felelte erre az anyjának,
letörülgetve kezével annak arczáról a könyeket:
– Ne búsulj, jó anyám. Inkább nem is eszünk már mi több kenyeret.
Beérjük mi ezután egy kis burgonyával.
S a két kis gyermek nem is kért az anyjától többé kenyeret; a kenyér
drága volt akkor. Igaz történet ez. A másik anya gyermekének, a délczeg
ácslegénynek szép menyasszonya volt. Füred helységben gazdag telkes
polgár leánya. A vőlegény szegény kézműves volt, mégis hozzáadták, mert
a leány nagyon szerette, s a fiú nagyon érdemes volt reá. Már készültek
a lakodalomhoz. A boltosnál meg volt rendelve a fehér atlacz a
menyasszonyi köntöshöz, csinált virág a nászkoszorúhoz, a
vőfély-bokrétához, az asztalosnál készen a diófa a menyegzői ágyhoz, a
rektor tanította már a dalárdát a víg lakodalmas nótákra, maga a
menyasszony saját kezével hímezte az arafátyolt arany fonállal, fehér
selyemmel. Mikor aztán hozták a hírt, hogy nem vőlegény már a «szívem
Józsi», elvette a Balaton (nyugszik is azóta a tó – ni milyen síma a
tükre!), akkor a szép Juczi elment a boltoshoz és azt mondá neki:
«Most már ne fehér atlaczot hozzon, hanem violaszinű gyászt egy végből,
nekem gyászruhára s a kedvésemnek halotti köntösre, koszorút se
menyasszonyit, hanem olyat, mely sírkeresztre való.» Aztán elment az
asztaloshoz: «ne legyen már abból a szép diófából se ágy, se szekrény,
hanem legyen belőle szép koporsó és fejfa majd az én szívem számára, ha
visszaadja a Balaton.» A rektort is megkérte szépen: «ne lakodalmas
nótát tanuljanak már be, hanem szebbnél-szebb gyászéneket, mikor ki kell
kisérni a temetőbe majd az én szívemet.» Aztán ő maga sem tette le a
hímzőtűt kezéből, hanem folytatta a hímzést arany fonállal, fehér
selyemmel: «menyasszonyi fátyol helyett jó lesz szemfödélnek a szívem
számára, majd ha megjön…»
A Balaton pedig nem adta vissza a vőlegényt sokáig. Már a fürdőidény is
eljött. A fürdőhely megtelt idegen úri néppel. A hosszú parti sétány
jegenyesorai között tarka divatvilág ődöng. S a czifra népcsoport között
mindennap reggel, este ott látni két pór asszonyt, a mint nagy sietve
járnak végig a parton s valamit látszanak keresni, várni. Néha
összetalálkoznak s olyankor a haragosabb nő a szelidebbnek heves
szemrehányásokat tesz. S ez így megy mindennap. Már három hónapja, hogy
a két ifjú elveszett s még nem találták meg hulláikat sehol, pedig
mindenütt keresik.
Az a mély és messzetartó gyász, a mi a szegénysorsú embereket a
mindennapiságon felül emelé, meghatá az úri nép kedélyét is. Érdeklődtek
a szerencsétlenekért, kik úgy tudják érezni szenvedéseiket. Egy derék,
jómódú iparos-család, melynek nem volt gyermeke, örökbe fogadta a
szegény özvegy kis leányát, s az egész közönség kedvencze lett az: a jó
kis gyermeket, ki nem akart többé kenyeret kérni az anyjától, hogy
meghalt a kenyérkereső bátyja, most már úri hölgyek, kisasszonyok
dédelgették, kényeztették, mikor fogadott szülőivel lejött a sétányra,
piros ruhában, szalagos kalappal, s úgy hordták neki a czukorkákat,
játékszereket, hogy csak öröme legyen. Fogadott szülei is nagyon
szerették, s mindent kigondoltak, hogy kedvét találják.
De nem találták azt.
A leányka a czukorkákból nem evett, a játékszerrel nem játszott. Odaadta
azt az igazi anyjának, a ki ott gyomlált, kapált a kertben: vigye haza a
szegény kis öcscsének.
A hű menyasszonynak is akadt méltó új kérője. Jó birtokú nemes ember.
Még szebb, még derekabb ifjú az elveszettnél.
Szülői unszolták, hogy menjen hozzá. Igazi szerencse. Szép Juczi
beleegyezett, de addig nem akarta az eljegyzést, míg a Józsi meg nem
kerül s el nem lesz temetve szépen: a mi úgy is lett. Egy reggel nagy
sivalkodásra ébredtünk. Ablakaink épen a balatonparti úsztatóra nyílnak.
Az egész jelenet ott ment végbe szemeink előtt. A halászok egy hullát
vontak ki a partra. Csak egyet. A kettő közül egyik már hazajött. De
melyik?
A hírre rohanva jött a partra a két anya. Melyiknek a fia érkezett meg?
A Balaton mélyében a holtak sokáig elvannak változatlanul, még hónapok
mulva is épek vonásaik. Hát csak nem érkezett meg, a kire oly nagy
pompával vártak, a kinek már készen volt aranyos szemfedője, halotti
ruhája, diófa-koporsója: hanem megérkezett az özvegy asszony fia, a kire
nem várt senki, egyedül az anya.
Hogy rohant ölelni, csókolni hazatért gyermekét szegény özvegyasszony!
hogy vette ölébe! hogy szólítá nevén! Egy szóval sem tett neki
szemrehányást azért a nagy szivfájdalomért, a mit neki okozott: csakhogy
már hazajött. Csakhogy már eltemetheti. Most már meg fog nyugodni majd
egészen. Hajh, de annál nagyobb volt a másik anyának a keserűsége.
Haraggal, dühvel szólt a néma halotthoz:
– Hogy jöttél, egyedül? Hol hagytad a fiamat? Együtt mentetek el. Együtt
vesztetek el. Hová rejtőztetek, mondd meg, hol a fiam? Mondd meg nekem;
mert a míg nem mondod, nem hagylak aludni, odajárok a sírodra mindennap
s onnan költelek föl. Hol van az én arany fiam? A te jó pajtásod? Ha
vele voltál, te tudod, te mondd meg!
A nő így beszélt hozzá; mintha hinné, hogy föl tudja kelteni a halottat.
Ezalatt megérkezett a másik fiú menyasszonya is, a szép Juczi, őt is ide
sietteté az a hír, hogy az egyik legény megérkezett. Ő is odatérdelt a
halott mellé s ő is beszélt hozzá, de szépen, hízelkedő szóval:
– Óh, kedves Bandi, jó Bandi, mondd meg, hol hagytad a szívemet? S neked
adom az ő koporsóját, szemfödőjét, szép selyem halotti ruháját, ha nekem
azt megmondod.
A halottaknak pedig az a szokásuk, hogy nappal mind hallgatnak: csak
éjjel beszélnek. Az özvegy asszony elvitte a maga halottját haza
Arácsra. És éjjel álmában fölkereste a megtalált ifjú a másik anyát s
feleletet adott neki.
– Ne járj az én síromra átkozódni… Megmondom, hol a fiad… Ott fekszik a
pajtásom a tihanyi hegy alatt, a legmélyebb örvényben… ott kerestesd.
És ugyanakkor a menyasszonyt is meglátogatta álmában s beszélt vele nagy
nyájasan:
– Köszönöm, hogy nekem igérted jó pajtásom diófakoporsóját, aranyos
szemfedőjét, szép atlacz halotti ruháját. Csak tartsd meg az ő számára.
Nekem jó lesz négy szál fekete deszka, meg egy pár kapa föld rá: azalatt
is alszom. Te kerestesd a hajdani mátkádat a tihanyi hegy alatt, a hol
legmélyebb az örvény – ott fekszik – a nehéz baltája az övébe van dugva,
az tartja odalenn. Köszöntet általam.
Mi fölvilágosult emberek, nem adunk az álmokra semmit. Két egyező álom
csak azt tanusítja, hogy azonos tárgyról egyenlő kedélylyel töprengett
két ember egész nap, s képzelme folytatta álmában a nappal kigondolt
képtelenségeket. Mert hisz az képtelenség, hogy a ki a balatonfüredi
nádasban elmerült, az álló tó vize alatt az átelleni tihanyi fokig
eltévedhessen. Fogadásból úszónak is nagy út volna az. Hanem az együgyű
emberek nem szégyelték az álomlátásuk után megindulni s a tihanyi örvény
fenekén, tíz öles víz alatt megtalálták a másik habvőlegény testét,
fehér csigahéjakkal félig eltemetve. Nehéz baltája övébe volt dugva.
Puszta véletlen ez. A két ifjú temetése egy napon ment végbe, az egyik
Füreden, a másik Arácson. Ámde az özvegy asszony fiánák a temetése sem
maradt pompában a gazdag menyasszony vőlegényeé mögött. Az arácsi
leányok nem engedték, hogy négy szál fekete deszka legyen a Balaton
vőlegényének örök ágya; fölszabtak számára selymet, patyolatot
köntösnek, szemfödélnek, s köröskörül beaggatták koporsóját élő
virágkoszorúkkal, úgy vitték ki vállaikon s tele ültették sírját
virággal.
Sokáig volt e kettős temetés a fürdőidény közbeszédének tárgya. Az idény
végén aztán a fürdővendégek azzal a megnyugtató tudattal hagyták oda a
helyet, hogy az érzékeny történet jó befejezést talál. A kis Mariska
elmegy fogadott szüleivel s lesz belőle majd úri kisasszony, szép Juczi
pedig férjhez megy nemes úrhoz s lesz belőle nemzetes asszony.
Megérdemlik.
A másik évben, mikor újra meglátogattuk a füredi fürdőt, a csodaszép
Balatont, kérdezősködtünk, hogy mi történt azóta. A kis árva leánynak
csak nem jött meg a kedve fogadott szüleinél. Egyszer azt mondta nekik:
– Nem maradok én itt maguknál, jó gazdag uraknál, megyek én haza az én
szegény anyámhoz.
Szép Juczi is egyre hervadt, beteges lett; mikor a fájától való
falevéllel együtt neki is válni kellett volna szülötte földétől s menni
új urával annak hazájába, azt mondá:
– Nem megyek én veled, jó vőlegényemmel, megyek én haza a régi
kedvesemhez…
Már otthon is vannak.