Eredeti volt az a testvéri viszony, a mi a két Katrinczai gróf között
létezett.
Ikrek volták, az egyik neve volt Pál, a másiké Péter; mind a kettő
öcscsének nevezte a másikat, s e miatt már gyerekkorukban sokszor
beverték egymásnak a fejét.
Mindig, minden időben, minden alkalommal, akár pörfolyam volt, akár
juristitium; farsang avagy sátoros ünnep: ők szüntelen czivakodtak
egymással.
Össze tudtak veszni akármin; a legcsekélyebb haszontalanságon, azon
elperlekedtek esztendőkig; fizették a prókátort, gyötrötték a birót;
leszidták, lepiszkolták egymást, élőszóval és írásban, – és a mellett
elválhatatlanok voltak.
Nem volt egy-egy családnak annyi pere folyamatban egyszerre, mint
Katrinczai Péter Pálnak egymás ellen, hanem azért, mikor informálni
kellett menni a városba, egy kocsin mentek be, s miután tanúk előtt,
birák előtt, ügyvédi segítség mellett ott egy pár óra hosszat leszedték
egymásról a keresztvizet, megint szépen felültek egymás mellé a hintóba
s hajtattak haza. Odáig is összevesztek ugyan egynehányszor egy ütet
taplón, egy pipa dohányon, meg azon, hogy melyiknek áll furcsábban a
kalapja? S a melyiknek épen a kezében volt a gyeplő, az rendesen
belefordította a kocsit az árokba, hanem azért a jövő sédriára megint
csak együtt kocsikáztak be, s akkor már a másik fordította fel a hintót.
Ha valamelyik szépen bevettetett egy táblát buzával, a másik éjszaka
kiküldte a béresét, s zabot vettetett föléje; ez meg aztán nekiállt az
öcscse repczéjének s zöldjében lekaszáltatta.
Kutyát, macskát egyik sem tarthatott, mert az bizonyos volt, hogy nem él
három napig az udvarban. És e mellett szüntelenül együtt laktak s minden
este összeültek tarokkozni. A kit a sors odarendelt melléjük
harmadiknak, az boldog ember volt; mikor kiosztották a kártyát, Pál azt
mondta: «veszem háromra», Péter azt mondta: «kettőre»; Pál azt mondta:
«tartom»; Péter folytatta: «egyre»; Pál ismételte: «tartom»; Péter
rámondta: «kézből»; Pál nem engedte: «magam!» Ilyenformán, a melyik első
volt, sohasem engedte a hátulsót játszani s rendesen busásakat bukott: a
két czivakodó közt a harmadik rakta el a nyereséget.
Minthogy Péter és Pál egy napra esik, ők is együtt szokták feltartani a
nevük napjait, mely alkalommal természetesen oda ment ki a fő tervezet,
hogy ki tudja a másiknak a mulatságát mentül jobban elrontani? A
leleményességet ebben a tekintetben igen sokra vitték.
Egy kastélyban laktak mind a ketten, azt a kastélyt még az öreg gróf
építtette s halála után nem volt az a birói hatalom, mely meg tudta
volna őket rajta osztoztatni.
Egyik sem akart belőle kimenni; egyik sem akarta belőle a másikat
kifizetni.
A biró próbálta keresztben, hosszában elosztani közöttük a házat:
Péternek adta a jobb szárnyat, Pálnak a balt, azon egy év alatt százszor
összevesztek, akkor megcserélte őket s másik évben kétszázszor vesztek
össze.
Akkor aztán úgy osztoztatta meg őket a biró, hogy Péternek adta az egész
emeletet, Pálnak az egész földszint. Egy hónap mulva Péter is, Pál is
ott volt a nyakán, bebizonyították kölcsönösen, hogy ők meg vannak
csalatva az osztály által; ekkor aztán a biró Pétert tette át a
földszintre, Pált helyette az emeletbe. Egyúttal megmondta nekik, hogy
de ő neki ezután tájékára se jőjjenek többet, mert ő, a mint meglátja
őket a vármegyeház egyik kapuján bejönni, a másikon rögtön kiszökik.
Megmaradtak tehát a kastélyban változatlanul s azontúl csupán abban
fáradoztak, hogyan keseríthessék meg a másik félre nézve az ottlakás
élvezeteit.
Egyszer többek között Péter-Pál-nap közeledtével mintha mind a kettő egy
és ugyanazon gondolatot álmodta volna meg, következő meglepetést
rendezének egymás számára.
Pál gróf ebédlő terme az emelet balszárnyán volt; Péter gróf tehát a
névnap előtti éjszakán kőművest, lakatost hozatott s a testvére ebédlője
alatti szobából konyhát rögtönöztetvén, átüttette a fölötte levő
padozatot s oda vezetteté a tűzhely kéményét annak az ebédlőjébe.
Míg ő ezen mesterkedett, azalatt meg Pál gróf a kastély tulsó szárnyán
keresztülfúratta a padimentumot s ő meg konyhai mosléktölcsért rendezett
a testvére látogató termébe le.
Egyszer aztán Pál azt vette észre, hogy a mint a vendégei előtt kinyitja
az ebédlőjét, a füst úgy dül eléjük, mint a pokol torkából, Pétert pedig
ugyanakkor egész társaságával együtt úgy öntik nyakon valami mosogató
lével onnan felülről, hogy jobban sem kell.
Ezekből azt gondolhatná valaki, hogy a két gróf halálosan gyűlölte
egymást: – világért sem. Valahányszor el kellett válniok, mindig
belebetegedtek, s mikor egyszer Pál gróf a vadászaton leesett a lováról
s nyakát szegte, testvére félesztendő alatt bánatában és unalmában utána
halt. – Vajjon békében élhetnek-e a másvilágon?