Azoknak, a kiknek győzelmet kivánánk, csupa jót; a kiknek vereségét
óhajtjuk, csupa rosszat.
S a jó ide, a rossz oda, mind beteljesedett. Én _hittem_.
De hát ha még csak én hittem volna az irkáló asztal orákulumaiban, az
nem lett volna másnak baj; de az volt a veszedelem, hogy egy orosz
tábornok is hitt bennük. A nevére most nem emlékezem; de az
1854–1855-iki napilapokban föl lehet azt keresni. Ez a derék, okos ember
szintén orthodox hivője volt az astral-szellemeknek; a háromlábú
psychographfal informáltatta magát. Azt kérdezte a szellemtől, hogy hol,
merre vannak Silistria vársánczai körül a törökök tűzaknái a föld alatt
elrejtve? S az astral-szellem olyan jól informálta, hogy mikor rohamot
intézett a silistriai sánczok ellen, éppen egy ilyen tűzaknára állítá
fel az ostromló hadoszlopot, melyet diadalreménynyel eltelve saját maga
vezetett. A fölrobbant tűzakna aztán eltemette a vezért is, a katonáit
is. Silistria alól el kellett vonulni. Ilyen humorisztikus csinyeik
vannak az astral-szellemeknek!
A keleti háború aztán elmúlt, a nélkül, hogy nekünk magyaroknak
könnyebbülést hozott volna.
Többet nem kérdezősködtünk aztán a háromlábú psychograftól a magas
politika felől. Maradt az magánmulatságnak.
Diskuráltattuk egyről-másról, hol az én szellememet, hol a másét.
Annyit azonban a szellemek becsületére meg kell mondanom, hogy mindenkor
megmaradtak a szigorú aesthetika szabályai között. Ha valami pajkos
egyén csintalan kérdést intézett hozzájuk, az irón ákom-bákomot karczolt
a papirra betűk helyett; ha pedig valaki lutri-számokat akart a
szellemtől kicsalni, annak az egy nagy zérust pingált az asztalra.
E közben aztán mindenféle testi szenvedések lepték meg a családom
nőtagjait: idegbajok, neuralgia, szívverés-rendetlenség, álmatlanság,
éttelenség, míg engemet egyszerre a leghevesebb haemorrhagia rohant meg,
mely csaknem sírba döntött.
Dr. Kovács Sebestyén Endre volt a háziorvosunk; régi jó barátom és
rokonom.
Mikor megtudta, hogy én családostul az asztalirkáltatással foglalkozom,
tudós emberhez illő haragba jött, lehordott mindannyiunkat keményen:
«Hisz ez a bajotoknak a kútfeje».
Aztán megmagyarázta komolyan és szakértően, hogy az emberi magnetizmus
valóban létező erő, s azzal különösen adományozva vannak mindazok, a
kiknek hivatásuk az idegeikkel dolgozni: költők, szinészek, festők; de
ezzel a magnetizmussal visszaélni, azt másra elpazarolni, mint
hivatásunk teljesítésére, éppen olyan természetelleni vétek, mint az
éltető ösztönök perverz irányzata. «Dobjátok a tűzre az egész irkáló
asztalt, s aztán ki a Svábhegyre, a szabadba! Nem kell más orvosság.»
Április 15-ike volt; a Sváb-hegyen még alig rügyeztek a fák; mi rögtön
kiköltöztünk, a háromlábu asztalt a padlásra küldtük, soha többet elő
nem vettük.
És én azóta már negyvenkétszer láttam a fákat ujra rügyezni.
Ha folytatom a szellemidézést, talán egyszer sem láttam volna többet.
Az emberi magnetizmussal nem kell játszani, mert ennek a játéknak az
idegrendszerünk adja meg az árát.
Ez azonban hát csak anyagias fölfogású észrevétel. Ha az ember minden
mulatságnál azt kérdezné, hogy egészségére válik-e? De hogy vagyunk
ennek a szellemidéző játéknak az _ethikai_ oldalával?
Ahhoz a tisztelt barátomhoz szólok, a ki ennek a szellemidézésnek
(állitólag) a nagymestere, s a kit én mint egyházi szónokot és
imádságírót nagyon tisztelek.
«Ugyan, tisztelendő barátom, összeférhetőnek tartod-e te a keresztény
hit alaptételeivel a modern szellemidézést?»
«A keresztény hitvallás szerint egyedül az Isten mindenttudó, mindenütt
jelenvaló: a szellemidézés konfessziója szerint az emberi szellem is
mindenttudó, mindenütt jelenvaló.»
«A keresztény hitvallás szerint a megboldogultak számára örök idvesség
vár a menyországban: a szellemidézők szerint nincs ott megpihenés; a ki
leteszi az asztalra az ezüst forintot, azt híhatja alá Jehova trónja
elől, a kit neki tetszik.»
«Hisz az rettenetes gondolat, hogy engemet holtom után minden unatkozó
vigécz, minden kiváncsi backfisch maga elé czitálhasson, hogy számláljam
meg, hány piczula van a zsebében, s diktáljak mondatokat az albumába.
Miért vágyódjam én akkor a menyországba?»
Tudom, hogy erre te azt fogod felelni: «Sohase legyen neked gondod a
menyország miatt; oda te, nagy vétektarisznya eretnek, be nem jutsz,
hanem bemégy a pokolba.»
De hát oda meg éppen nem _mehetek_. Mert van én nekem ezen a
földglóbuson már annyi ismerősöm, hogy engemet a napnak minden órájára
elő fognak szellemidézni; nem kap én belőlem Sátán úr soha még kóstolót
sem.
A te szellemidéző elméleted képtelenséggé teszi a menyországot és a
poklot. Kell ez neked?
Hagyjuk mi ezt a mesterséget a bonczoknak, shamánoknak, fakiroknak és
egyéb keleti szemfényvesztőknek, a kik jobban értenek hozzá.