1853-ban volt. Amerikából jött a divat. Az asztaltánczoltatás
(table-moving.) Több is volt, mint divat: vallás volt; magam is a hivői,
sőt a prófétái közé tartoztam. Huszonnyolczesztendős voltam:
gyerekember. Aztán meg 1853 volt az idő! Értitek, mi az? Nem volt haza.
Nem volt menyország. Nem volt Európa. Nem volt magyarok istene. Hit,
remény, szeretet? Mind holt szavak! Kaptunk rajta, hogy valamiben
hihetünk. Hiszen a planétánknak a megkövült kérgén túl még van egy másik
alkatrésze, az athmosphaera; minden embernek tizennyolczezer köbméter
fekszik belőle a mellén; ebben csak kell lakni valaminek! Aztán a többi
planéták is olyan közel vannak. Azokbul az átjárás nem lehetetlen. A kik
a földet elhagyták, bizonyosan odarepültek. Ha oda repülhettek, akkor
vissza is repülhetnek. Így okoskodtunk.
Általános lett az asztaltánczoltatás. Minden kávé-, thea-ozsonna azzal
végződött. A békés butordarabok keringéltek, ágaskodtak; hol az első,
hol a hátulsó lábaikra ágaskodtak. Ezt én mind láttam, meg is tettem. –
Hogy talán mechanikai erő nyomta le az asztalt? Ugyan próbálja meg
valaki az asztal egyik párkányára tett ujjai hegyével az asztalt úgy
lenyomni, hogy annak az egész tömege a tulsó oldalon fölemelkedjék, az
innenső két asztalláb képezvén a hypomochliont!
Hanem ez hát a nagy közönség mulatsága volt.
Voltunk azonban kiválasztottak. _Vezérlő_ mesterek (férfiak) és
_médiumok_ (nők), a kiknek már az asztalirás mysteriuma az ujjaink
hegyébe adatott.
Volt egy tányérnagyságú asztalka, annak pedig három, hüvelyk nagyságú
lábacskája; az egyikben egy rézsutt furt lyuk, melybe a plajbászt haránt
lehetett bedugni.
Az asztalra kiterítettünk egy ív tiszta papirost, annak a balszögletébe
letettük a háromlábú asztalkát, jól tudva azt, hogy a mi szellemeink
balrul jobbra írnak, még pedig azon a nyelven, a melyen őket
megkérdezzük.
A mester és a médium rátette mind a tíz ujjahegyét az asztalkára, úgy
hogy kettőjüknek a kis ujja egymást érintse.
Akkor a mester egész áhítattal odahajolt az asztalka fölé és susogva
hívta a saját szellemét.
Minden embernek volt _saját_ szelleme.
Arra az astral-szellem rögtön elkezdett írni plajbászhegyével a
papirlapra s leírta sajátszerű kisértetes nyöszörgés közben a
hozzáintézett kérdésre a feleletet; ha az asztalláb a papirról lekerült,
akkor megállt, míg vissza nem tették a papirt, hogy új sort kezdjen és
írt olvasható kalligraphiával, minden hiba nélkül.
Micsoda tökéletes munka volt ez a manapság divatozó ezüstforintos
vándoroltatáshoz képest! Igazán szánalmas lenézéssel tekintek erre a
tökéletlenségre. Épen olyan, mintha az ismétlő puskák után valaki a
parittyázást találná föl vadászati czélokra. Hát már a szellemek is
visszafejlődnek?
Az astral-szellemek a tripósz-asztalkával a kész írást tették elénk.
Mikor a legelső kisérletet tettük a szellemirató asztallal: én voltam a
mester, a médium pedig volt a feleségemnek fiatal nővére, Benke Pepi,
akkor tizennégy éves leányka (most dr. Huray István b.-füredi főorvos
felesége), a kit az atyja akkoriban hozott föl hozzánk Miskolczról.
Én legelőbb is a védőszellemnek a _nevét_ kérdeztem a varázsló
asztaltól.
Azzal az asztalka elkezdett mozogni, a plajbász csikorgott a papirlapon.
A mai szellemidéző-divat vándorló ezüst forintjánál minden ember
láthatja a betüket, a miket az ezüst pénz megérint; de az irkáló
asztalnál a táblájától nem léhetett látni, hogy mit ír? Nem lehetett
_találgatni_.
Mogyorónagyságú betűk lehettek. Az asztalkának egy nagy határozott
kanyarodása jelenté, hogy a név le van írva.
Fölvettük az asztalkát, s bámulva olvastuk szép, határozott betűkkel
odaírva e nevet: «Batthyány».
A név én felém fordítva volt leírva.
Én lelkemre mondom, hogy sejtelemmel sem birtam arról, hogy mit ír az
asztal.
A médium pedig, a miskolczi gyermekleány, hogy tudott volna _visszafelé
fordítva_ leírni egy nevet, még pedig annak a névnek teljesen eltalált
helyesirásával?
Még nagyobb bizonyságul, előkerestük a megdicsőült Batthyány arczképét.
(A nőm pamlagtámlányába volt eldugva; veszedelem volt azt mutogatni
akkor!) És ime az arczkép aláirása tökéletesen összetalált az asztalka
által leirottal, egész a manupropriáig. Ezt már csak nem utánozhatta a
médium, a ki azt sohasem látta.
Egy ilyen kisérletnél a feleségem több nőbarátnéja jelen volt; azok
között Csengery Antalné, Wlassics miniszter anyósa. Élő tanu.
Ezzel aztán én alaposan be voltam ugratva a prófétaságba.
Helyre volt állítva a szellemek és élők közötti közlekedés, úgyszintén a
multak és jövendők összekötő egybefolyása.
Elképzelhető, hogy minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e
valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve? jön-e valami
nagy európai mozgalom, mely nekünk jót hoz? Mit is tudakolhattam volna
mást én, egy olyan védszellemtől, mint az enyém.
A válasz mindig az volt, hogy «csak bízzatok, reméljetek, nem lesz ez
mindig így!»
S egyszer csak kiütött a nagy európai háború, (alig egy év mulva);
Oroszország megtámadta Törökországot, s Anglia és Francziaország a
megtámadott segélyére siettek. Nagy volt az öröm idehaza. A mi buzánk
virágzik!
Most lett aztán nagy kelete az én háromlábú asztalkám pythiai
nyilatkozatainak!