(Igaz történet.)
Van nekem egy jegyzet-gyüjteményem, a mit majd egyszer «kézirat gyanánt»
kinyomatok; de csak közkönyvtárak számára. A mult idők eseményei,
adomái, ásatag fogalmak, özönvízelőtti tépelődések. Egy fejezetet képez
benne a «hazatértek» rovata. Az ötvenes években ez a szó egy egész genre
fogalmát fejezte ki. Azokat a hazafiakat hívták így, a kik vagy a
külföldről mint menekültek, vagy az állambörtönökből, mint elitélt
foglyok legfelső kegyelem útján, vagy fogságuk éveinek letelése után
«haza» kerültek. Ez a szó: «hazatértek», annyira rendőr-iszonyos volt,
hogy egy színműírónak a vígjátékát nem akarta a czenzura színpadra
bocsátani azért, mert «Hazatértek» volt a czíme.
Azt jegyeztem fel róluk, hogy ki mit talált idehaza, mikor a házához
visszakerült. («Uj családdal régi asztal körül ülve.»)
Egyet a kedélyesebbek közül kiadhatok.
A szabadságharcz alatt M. F. magyar kormánybiztos volt. Buzgó szervezője
a népseregnek. A muszka betörés után mikor előre látta, hogy minden
veszve van: az ellenállás lehetetlen többé, a jövendőre gondolt. Szép
nemesi birtoka volt a felföldön, azt biztosítani akarta előrelátható
veszedelem ellen. Az elitéltnek vagy kimenekültnek a birtokát a győztes
hatalom el szokta kobozni.
Volt egy kedves barátja, a ki a szomszédjában lakott, L. G. Ez nem
kompromittálhatta magát, mert csak félkarja volt, a másikat ellőtték a
vadászaton. Ezzel csinált egy adás-vevési szerződést, azaz hogy kettőt.
Az egyik így szólt:
«Én, M. F. eladom a pálosi uradalmamat a vadászkastélyom kivételével, a
mit magamnak tartok, L. G. úrnak ötvenezer forintért örök áron, a mely
összeget mai napon a vevőtől felvettem. Kelt **-en, 1849. aug. 6-án.»
Következett a két fél aláirása. Oldalvást a két tanu neve, két lábbadozó
honvédé.
A másik szerződés pedig kelt egy nappal későbben, 1849. aug. 7-én; ebben
megint L. G. adja el a pálosi uradalmat M. F. úrnak ötvenezer forintért.
Két másik honvéd, mint tanú bizonyítá, hogy szemük láttára lett
leszámlálva a pénz.
Egy hét mulva már menekült M. F. a külföldre, üldöztetve a kozákok
által.
Aztán ő is el lett itélve fej- és jószágvesztésre a katonai törvényszék
által – in contumaciam. Ő azonban megmentette mind a kettőt: a fejét a
futása által, a birtokát a szerződésével; L. G. rögtön beleült a
kastélyába. A hatóság kénytelen volt elismerni a szerződés
érvényességét. S az új birtokos lelkiismeretesen megküldte a
számkivetett jóbarátnak a _megvett_ birtok tiszta jövedelmét Angliába.
Egyszer azonban az történt, hogy L. G., a kinek nem volt elég, hogy
egyszer már a medvevadászaton a balkarját elveszítette; azért a jobb
kezével is tudott czélozni, szenvedélyes vadász volt, megint csak elment
medvét ölni: most azután megölte őt a medve.
E gyász-eset után elmaradt a pénzküldés Angliába.
L. G.-nek kiskorú fiai maradtak, s azoknak a gondnoka nem akart semmit
tudni a kölcsönös szerződésről.
Ekkor M. F. a saját családja iránti tekintetből kegyelemért folyamodott
a legmagasabb forum elé, a hol azt meg is kapta. Büntetlen hazatérést
nyert, s elkobzott birtokának visszaadását.
Most már jó lett volna, ha a birtok el volna kobozva; de az el volt
adva, a pénz leszámlálva érte, a _hazatért_ nem kapott vissza mást, mint
a vadászkastélyát a gyümölcsös kertjével. Azt a hatóság lefoglalta
zsandár-őrtanyának.
M. F.-nek az ellenszerződése ebben a vadászlakban volt elrejtve egy
kéményben. Magával nem hordhatta azt, attól tartva, hogy valahol
elfogják s ezt nála találva, egyszerre kiderül a «kegyes csalás». Az a
kémény a kandallóra szolgált, s minthogy ezt az uraság távollétében
senki sem használja, a legféltettebb irások ott igen jól voltak
elrejtve.
Annál nagyobb volt az ijedelme a hazatértnek, mikor a vadászlakot
megpillantva, annak a félreeső kéményéből sűrű fekete füstöt látott
felgomolyogni.
Hát az történt, hogy a jáger, a kire a menekült földesúr a vadászlak
gondozását bízta, időközben meghalt. Az özvegye feleségül ment egy
pékhez. A Beczirker úr megengedte a péknek, hogy foglalja el a jáger
helyét a vadászlakban, mint felügyelő; a zsandárok átengedték neki
pékműhelyül a régi boros pinczét. A péknek azonban a mesterségéhez
kemencze is kell, s annak kémény kell: az is meglett egy boltozat
áttörésével.
A régi hű cseléd, a Marinka nagy örömmel fogadta hazatért hajdani
földesurát. Eldicsekedett előtte, hogy mikor a zsandárok jöttek, ő nagy
hirtelen eldugdosta előlük a földesúr szarvasbőr vánkosát, medvebőr
teritőjét, vadászkését, kürtjét, vadásztáskáját, kulacsát. Elő is hordta
mind innen-onnan a rejtekből, a kulacsban még a tokaji aszú maradéka is
megvolt, meg sem eczetesült.
– Ez mind jó volna, Marinka, – mondta a hazatért gazda, – de hát holmi
irásokat nem találtatok, mikor a kéményt áttörtétek, ottan befalazva?
– Ó, de bizony találtunk! Az volt csak a nagy veszedelem! Irást,
nyomtatást egy rakáson. Én nem tudok olvasni, a pék sem tud. De azt
láttuk, hogy az irásokon a magyar czímer volt, olyan is volt, a melyiken
a czímer felett korona sem volt. «Te, mondta az uram, ha ezt nálunk
megkapják, mind felakasztanak!» «No hát mi csináljunk velük?»
– Hát mit csináltatok velük?
– Hát bizony el nem égettük, annyi eszünk volt, hogy az a nagyságos úré,
elégetni nem szabad. Hanem hát elhasználtuk.
– Elhasználtátok? Hogyan?
– Hát kivel beragasztottuk a lisztes ládát, kit meg odaadtunk a
gyerekeknek, hogy csináljanak belőlük sárkányt, kit meg lekváros
fazekakra felkötöztünk. A zsandárok semmit meg nem órrontottak.
A hazatért rögtön hozzáfogott a régészeti kutatáshoz. Előhozatott
sárkányokat, lekváros köcsögöket, felnyittatta a lisztes ládát, – sok
érdekes dokumentum került azokbul elő. Kormányzó levelei, hazafias
proklamácziók, tábornokok utasításai, nyugták, elismervények, csak az
ellenszerződés nem volt található sehol.
– No ti engem koldussá tettetek! – mondá elbúsultan a hazatért.
A jámbor Marinka aztán, hogy kedvét keresse az ő jó földesuroknak,
másnap reggel jó frustukot készített a számára: pompás tejszínt
makk-kávéval, s hozzá egy egész kuglófot. Derék nagy kuglóf volt,
mazsolaszőlővel. Haragos volt a földesúr.
– Kell is nekem a te kuglófod! Jól vagyok én már lakva holtig!
– Az igaz, hogy egy kis baja van a kuglófocskának. Az, hogy a fenekéhez
hozzásült a papiros, pedig hogy megkentem tojássárgájával! De azért jó
lesz az: tessék csak felvágni.
S oda nyomta a gazdájának a kezébe a kést.
Hát a mint a hazatért meglátja a fatálon a fenekével felfordított
kuglófot, egyszerre nagyot ugrik a hárságyáról s odarohan a késsel a
kezében az asszonyhoz.
– Jaj! Meg akar ölni a nagyságos úr!
– Dehogy megölni! Megölelni! Te asszonyi állatok legkedvesebbike! Hisz
itt van a kuglóf fenekén a szerződésem!
S azzal a megtalált nagybecsű okirat azon módon, kuglófostul vándorolt
fel a Kreishauptmannhoz, mint bizonyítéka annak, hogy M. F. az augusztus
6-án eladott birtokát augusztus 7-én visszavásárolta L. G. barátjától. A
biróság igazságosan itélt. A pálosi uradalmat visszaadták M. F. úrnak, s
az egész hivatalos apparátus becsületére meg kell jegyeznem, hogy még a
kuglófbul kikandikáló mazsolaszőlőket sem csípkedték ki belőle. Az egész
ereklye most is látható a M. család archivumában.