Mendoza szerelme teremtett.
*
Ez a sok század előtti regényes történet nem minden alkalom nélkül
került emlékezetembe, hogy azt megírjam.
Több oldalról vádolnak bennünket magyarokat azzal, hogy mi erős
buzgósággal igyekezünk nemzetünk nyelvét terjeszteni; én az ellenkező
vádat emelem magunk ellen.
Mi magyarok ezredév óta bírjuk Magyarországot s ez idő alatt nem
magyarosítottuk meg se az itt talált, se a beköltözött népfajokat. A
spanyolok csak negyedfélszázadig uralkodtak Dél-Amerikában.
Császárjuknak több trónja volt az új világban, mint az óban. A trónok
ledőltek, az országok elvesztek; de a nyelvük, a nemzetiségük megmaradt
és ma is uralkodik mindenütt, a hová a gyökerét leverte. Spanyol nyelv
és kultura él és teremt ma is Argentinában, Peruban, Mexikóban, Kubában,
a mikor már az Escuriálból nem parancsol nekik senki.
A grammatica viva! Milyen hatalmasság!
A spanyolok meghódították vele egész Dél-Amerikát és még most is
uralkodnak benne, mikor már nincs se kormányuk, se hadseregük, se
főpapságuk, a ki verhet és áldhat ez országokban.
És mi magyarok nem tudunk vele hódítani.
Hisz olyan édes tudomány ez: – egy csókért egy szó!
Vannak törvényeink, vannak intézményeink s népiskoláink, kisdedóvóink,
tanintézeteink, van kormányzatunk, közigazgatásunk, irodalmunk, sajtónk,
közlekedésünk, kereskedelmünk, vannak virágzó városaink, gyarapodó
falvaink, dús földművelésünk, van parlamentünk és népszerető uralkodónk,
kilenczszázéves koronánk, örök alkotmányunk. Ez mind magyar hatalom.
És mégis ott vagyunk a nemzetiségeinkkel szemben, a hol voltunk Szent
István király korszakában.
Hiányzik nálunk a grammatica viva!
Hát nem tudnak már a magyar férfiak szeretni?
Ezt a kérdést akartam fölvetni az imént elmondott történelmi regével.