Ez a történet arról szól, hogy tart meg a szerelem egy nemzetet.
Ötödik Károly császár, a kinek zászlóján a kettős földgömb pompázott e
büszke felirattal: «unus non sufficit» (egy nem elég), megörökítette azt
a mondást, hogy birodalmában sohasem megy le a nap. Pedig még akkor
Dél-Amerikában csak jelképezve volt a fenhatósága. A paraguayi partokon,
a La Plata folyó torkolatánál egy szigeten volt az első telep, melyet
spanyolok tartottak megszállva; azok ott kereskedéssel foglalkoztak. Azt
a tanyát ők elnevezték Buenos-Ayresnek. (Jó levegő.) A telep főnöke nem
volt katona, hanem szerzetes: Fra Lazaro, a dominikánusoktól. Közlekedő
kereskedelmi hajók által folytonosan küldött értesítéseket a császárnak
a tartományról s annak népeiről. Az egész tartomány földje gazdag,
czukornádat, kávét, gyapotot terem, barmainak sokasága
megszámlálhatatlan; éghajlata enyhe, telet nem ismer. Lakossága szép
idomú, délczeg faj, bronz-színű, czifrára tetoválva, a nők valóságos
virágoknak tűnnek fel a bársonybőrükre edzett tarkaságtól. Öltözetre
nagyon keveset fordítanak: az is tarka vadásztollakból áll.
Egész tartományuk egy kert, örökké virágzó, örökké gyümölcsöző. Pálma,
kókuszdió, szágó erdőszámra díszlik, narancsligetek aranygyümölcse,
kávéberkek piros virága tarkítja a halmos rónát, melyben a lég maga is
ittas az illattól; erdő, pagony ingyen adja a gyümölcsöt, a televényföld
az igname-gyökeret, a kenyérfa a kész czipót. Tavaikban tömérdek a hal,
sömlyékeikben a tekenős-béka. A föld nincs felosztva, minden ember akkor
arat, szüretel, a mikor az érés ideje eljön, csak az inkának van
fenhagyva, hogy mindennek leszedje a zsengéjét: ez az ő királyi
fizetése. Meg a barmok szaporulata és különösen az állatbőrök, melyeket
világjáró idegen kereskedők felvásárolnak – cserében. Adnak érte
csecsebecséket: üveggyöngysorokat, tükröket, aczélkéseket; aranyat is a
királynak.
A gyümölcsös pagonyokat élénkíti a tarka madársereg; paradicsommadár,
árgusfáczán, kolibrisereg repked ágról-ágra, melyekre az indiánok hosszú
bambuszfúvó tülökkel lövöldöznek. Csak a kajdácsokat tartják tilalomban.
A papagályról azt hiszi az indián, hogy abban emberi lélek lakik, mert
beszélni tud.
A királynak van egy papagálya, a «Lóri» fajtából, a «ki» már egész
beszélgetést folytat mindenkivel, a minek értelme van. Ez az indiánoknál
a legfelsőbb bíró. Ha valami per támad az indiánok közt, a mi nagy
ritkaság (itt nincs tulajdonféltés, becsületsértés, szerelemféltés,
adósságkövetelés) – a peres felek a király elé kerülnek a panaszukkal s
egymást felváltva elmondják, hogy mi a bajuk. És erre a Lóri papagály, a
ki a királyi szék támlányán ül, kimondja az itéletet; az egyik félre
azt, hogy «te jó ember vagy», a másikra: «te rossz ember vagy». S ezzel
az ügy el van döntve: a felek megnyugosznak a verdictben. Ezt az
itélkezési módot az európai népek csak háromszáz év múlva hozták be – az
esküdtszéki rendszerben.
Az egész nép a paradicsomi egyszerűségig szelíd, békeszerető; fegyverük
rézből van, az is inkább sarló, mint szablya, nyárs, nem dárda: nem való
verekedésre, még dúvadak elleni vadászatra sem.
Fra Lazaro megtanulta a nyelvüket s megismerkedett a szokásaikkal.
Királyuk van és papjaik, a kik a népnek parancsolnak; azoknak vakon
engedelmeskedik mindenki.
A sík rónáikat elzáró hegyeken túl lakik egy harczias törzs, az
impizsek, a kik koronkint betörnek a tartományukba. Azokkal nem szoktak
harczolni, hanem megváltják magukat busásan fizetett sarczczal.
Csak egy nagy hibájuk van a paraguayiaknak, a csúf bálványimádás, mely a
legkárhozatosabb alakban mutatkozik az emberáldozatban. Van egy nagy
rézbálványuk, a Huicilopochtli, melynek a feltátott száján egy ember
befér: ez alá tüzet raknak s mikor izzóvá lett (a bálvány bömböl), akkor
belevetik az áldozatot, egy fiatal szüzet, a kit a papok a legszebb
hajadonok közül választanak ki, bárha a király leánya volna is az.
Ezt az emberáldozatot hozzák a bálványuknak mindenkor, ha valami baj van
az országban; ha az impizsek dúlnak, ha sáskajárás pusztít, ha patécs,
döbröcz kínozza a népet, azért mindig egy szép hajadonnak kell
tűzhalálba menni.
Ötödik Károly császár ezt nem tűrhette el. Annyi diadalmas hadjáratot
viselt az óvilágban a kereszt védelmére, az újvilágban is le akarta
tiporni a bálványimádást.
Egy hajóhadat indított meg Dél-Amerikába négyszáz muskétással és ötven
vértes lovassal, ágyúkkal ellátva. A pápától brévét eszközölt ki főpapi
áldásával s Fra Lazaro számára püspöki kinevezéssel; a hadicsapat
főnökéül Don Pedro de Mendozát választotta, kit kormányzói ranggal
ruházott föl az egész paraguayi tartomány területére.
Mikor Mendoza gályái megérkeztek a La Plata torkolatához, hat ágyúlövés
dördült el a hajókról. Erre a buenos-ayresi szigetről előjött a főnök,
Fra Lazaro káplánjával s átkelt a parancsnok hajójára.
Mendoza azzal üdvözlé a szerzetest: «Salve episcope Lazare.» S átadta
neki a pápai brevét s a királyné által hímzett püspöki díszpalástot,
röviden tudatva vele küldetése czélját.
– Akkor épen jókor jöttél, – mondá neki a főpap. – Épen ma akarnak az
indiánok egy bálványáldozatot végrehajtani. Ha sietsz, még
megakadályozhatod.
Elmondta az okait is a szándékolt emberáldozatnak.
Az indiánok czukorültetvényeibe egy óriási szarvorru tört be s azokban
iszonyú pusztításokat követ el. Nem tudnak ellene védekezni. Az
elűzésére kiküldött csapatokat a hatalmas fenevad mind csúffá teszi,
több férfit megölt, összegázolt; nyomorult fegyvereik nem ártanak a
pánczéljának. Az indiánok rémületükben a bálványisten kiengeszteléséhez
folyamodnak s fel akarják áldozni a király leányát, Yukinnát.
Don Mendoza rögtön lebocsáttatá a dereglyéket s leszállítá az ötven
lovasát, egy ágyúval, a hajóról. Két kutyát is hozott magával, a híres
andalúziai bikafogó sinkoránokból. A muskétásoknak meghagyta, hogy a
mint ágyúlövést hallanak, rögtön szálljanak partra. Azzal maga a
püspökkel és a lovasokkal kievezett a partra.
Ott roppant néptömeg várta, sok ezernyi indus; a néptömeg félve nyitott
előttük utat. Bámultak a megjelenésükön. Ezek az emberek sohasem láttak
még lovat s lovon ülő embert, a kinek a feje aczéllal van burkolva,
vértet visel a mellén, kard az oldalán, bajúsz, szakáll az arczán.
A pórázon vezetett sinkoránok idegen fenevadak voltak előttük.
Lazaro főpap, ki aranyos ornátusában Mendoza mellett lovagolt, az útban
talált előljáróknak tudtul adta, hogy a spanyol király ő felségének
helytartója kiván beszélni a királyukkal.
Elkalauzolták a királyi palotához.
A király eléje jött. Paradicsom-madár tollakból volt a koronája,
jaguárbőrből a palástja, jakkfark a jogara. Bőrét a legszebb tulipánok
és napraforgók ékesíték.
A püspök tolmácsolta a kormányzó mondanivalóit.
Hogy mától fogva ő felsége Ötödik Károly császár e tartománynak
uralkodója és védelmezője, a ki a mostani fejedelmet hűbéresének
megtartja s császári kegyelme bebizonyításául küld neki egy felnyergelt
paripát, a melyre az indián királyt azonnal felültették.
A császári izenetnek azonban folytatása is következett.
Ő felsége azonnal megtiltja a bálványimádást az egész országban s
eltörli az emberáldozatot.
Erre a nagy szóra egyszerre felzúdult a bálványpapok ádáz kiabálása: «Az
nem lehet! Az áldozat már megérkezett! A bálvány készen vár reá!»
A királyi palotával átelleni halmon volt a Huicilopochtli bálvány
teokallija, melynek nyitott csarnokában tehénkedett az idomtalan
rézszörnyeteg, négyszarvú fejével, melynek békaidomú szájából
tűzforgatag lobogott elő, pokolbeli üvöltést hallatva.
S a királyi palota kapujából egy ünnepi menet tolakodott elő, dob- és
sípzenével: hat leány emelt a vállán egy virágos-ágyat, melyen az
áldozatra szánt leány feküdt, zöld füzérekkel tetőtől talpig beborítva.
Ez volt a király leánya, Yukinna.
Elragadó szépség. Arcza, termete tökéletes. Szemeiben lélek, ajkain
szerelem.
– Megálljatok! – kiálta Mendoza, mikor Yukinnát megpillantá. – Király!
Én megkérem tőled a leányod kezét és feleségül veszem őt.
De meg sem várta, a míg leánykérését Lazaro püspök tolmácsolja, sem az
arra következő választ, hanem megragadta az áldozat karját s odarántá a
leányt a nyergébe, a háta mögé ültetve, mire az indián hajadon mind a
két karjával átölelte megszabadítója nyakát, szorosan, hevesen: ez volt
a válasza. A király nem szólt semmit, hanem a ballusztrádon ülő Lóri
papagály alákiáltott hangosan: «Te jó ember vagy! Ne hagyd bántani
Yukinnát!»
A pogány papok erre őrjöngő üvöltésben törtek ki. A bálvány bömbölt és
szikrákat okádott. «Áldozatnak kell lenni!» kiáltozák a vakbuzgó
bálványimádók.
Erre Mendoza jelt adott a tüzéreinek. Az ágyúlövés eldördült s a
bálványisten ezer darabra törve hullott le az oltáráról.
A népség arczra borult az ágyúdördülésre. A király elől-hátul fogózott a
nyergébe; a kutyák ordítottak, a városon kívül pedig hangzott a
szarvorrú bömbölése.
Ha nincs bálvány, ki szabadít meg e szörnyetegtől?
– Én magam, a férfi! – mutatá Mendoza s inte a peczéreinek, hogy
menjenek előre a sinkoránokkal. – Ő lovagolt a nyomukban, gyöngéden
suttogva a nyakát ölelő menyasszonynak: «non ha paura», (ne félj).
Az ő szemeláttára akarta megmutatni, hogy mit ér egy igazi férfi.
A város kapuján egyedül lovagolt ki a két kutyájával a rettegett
fenevadat felkeresni. Az ott bujkált a czukornádtelepek közt. A kutyák
felverték, a szarvorrú előtört a bozótból. Mendoza bevárta, míg kapóra
jön s akkor egy lövéssel a kerekes karabinjából homlokon lőtte. Ámde a
behemoth még halálra sebesítve is félelmes ellenség, az agyvelejét
átfúrt golyó daczára tovább rohant, kéttülkű orrával túrva a földet,
hogy megölőjét legázolja. Yukinna reszketett. Mendoza hidegvérrel húzta
ki toledói kardját s egész közelre engedve rohanni a vadállatot, úgy
szúrta azt a nyakszirtjén keresztül, hogy elterült a földön. Egyedül
maga elég volt, hogy megölje a néprettegtető csodaszörnyet.
Yukinna most megtudta, hogy mi a férfi. A többiek, azok csak hímek. A ki
ennek a felesége, az asszony, a többieké csak emlős.
A mint Mendoza visszatért a városba vadászzsákmányával (tíz ökörnek
dolgot adott azt elczipelni), az egész népség kivonult eléje. Nem
akarták hinni, hogy egy ember legyőzhessen akkora szörnyeteget. Ezzel a
hőstettel meg lett hódítva az egész nép szíve. Az ágyúlövésre
elősereglett spanyol vitézek üdvözléssel lettek fogadva. A király
felajánlotta a palotáját Mendozának.
A kormányzónak azonban elébb arra volt gondja, hogy a lezúzott bálvány
helyén egy oltárt emeltessen a San Trinidad tiszteletére, a mely előtt a
püspök által vallásos szertartás szerint összeköttesse magát eljegyzett
menyasszonyával, Yukinnával, megáldatva egyházi malaszttal.
S az áldás foganatos volt.
Mendoza megtalálta az indián királyleányban lelkének igazi kiegészítő
felét. Mikor a legelső csókot váltották, még nem értették egymásnak a
nyelvét. Yukinna a spanyolt, Mendoza az indust. Csak a csók beszélt.
Melyik lesz az erősebb? Melyik tanítja meg a másikat a maga nyelvére?
Yukinna tanulta meg a spanyolt. A hány csókot, annyi szót. Míg egész
szótár lett belőle. Ez a grammatica viva.
Ha a férfiak értenének hozzá, többet érne ez minden törvénynél, minden
erőhatalomnál: a grammatica viva.
A mit a parancsszó nem tehet meg, a szerelem megteheti: – hódít.
A castillánok nem voltak restek vezérük példáját követni.
Nem kellett ágyú, puska, kard; a csók meghódította a tündérszép La
Platát.
Azonban egy csók nem csók, minden csók két csók: a hogy a szép indián
leányok eltanulták a castellana lengvát, úgy eltanulták tőlük a
spanyolok az indián nyelvet, s a mennyi spanyol madrigált lehetett
hallani holdvilágos éjszakákon Buenos-Ayres ligeteiben, annyi indián
románcz hangzott rá válaszul.
És aztán az indián fiatalok ereiben is vér foly.
Az indián bálványpapok ereiben pedig méreg foly.
Az indián legények dühöngtek a miatt, hogy a castillánvitézek legszebb
leányaikat elszeretik előlük, a bálványpapok pedig zúgolódtak, hogy a
spanyol előljárók szétbontják templomaikat s egy nagy templomot építenek
a márványköveiből az új Isten tiszteletére.
Nyilt lázadást nem mertek támasztani a vas-emberek ellen, a kik
menykövekkel lövöldöznek.
Titkos összeesküvést koholtak ellenök.
A spanyolok fölépítették már a San Trinidad-templomot, oltárt is emeltek
benne. Voltak építészeik, képfaragóik, festőik; a gazdag ország
jövedelméből kitelt a külső pompa. Az a templom még most is fennáll.
Az új templom fölszentelése karácsony ünnepére lett kitűzve.
Nagy pompát készítettek elő.
De minden pompánál nagyszerűbbnek igérkezett az az ünnepélyes körmenet,
a melyet a spanyolok fognak tartani Buenos-Ayres utczáin, régi
keresztény hagyomány szerint. Minden férfi, övig levetkőzve, pánczél és
fegyver nélkül, zsolozsmát énekelve lépked a templom felé, korbácsot
hordva a kezében, a melylyel a hátát vérig paskolja. Ez a flagellánsok
proczessziója. A poenitentia hódolata az ünnepnapon.
Most van ideje rájuk rohanni.
A spanyolok pánczéltalanul, fegyvertelenül egy hosszú menetben; ha az
indián férfiak egyszerre minden oldalról rájuk rohannak hasszagájaikkal,
tomahawkjaikkal, védtelenül lemészárolhatják valamennyit s azzal
felszabadulnak az idegen uralom alól.
A gyilkos cselszövény jól ki volt főzve. A spanyolok hitbuzgósága
mellett könnyű volt a végrehajtása.
Nyolczezer indián lett felcsődítve a városba e napra, sőt az impizsek is
meghivattak e napra az idegenek lemészárlására.
A spanyol uralom elpusztulása közeledett.
A szerelem szabadította meg egyedül.
A hű nő, Yukinna megtudta az atyja palotájában, hogy minő veszély függ a
spanyolok feje fölött. Nem az atyja, nem is az indián főnökök árulták el
előtte azt a vészes cselszövényt, hanem a Lóri papagály. Annak Yukinna
volt a kedvencze. Ez elfecsegett előtte mindent, a mit az
összeesküvőktől hallott.
Yukinna nehéz választás előtt állt. A férje és a népe között. Egyiket el
kellett árulnia a másik győzedelmére.
A férjét szabadította meg: a szerelem, a hitvesi hűség győzött.
Néhány nappal a végzetes karácsonyi ünnep előtt odaborult a férje lábai
elé s fölfedezte előtte az egész veszedelmes tervet, könyörögve, hogy
mentse meg magát.
Mendoza e fölfedezésre méltó haragra lobbant. Egész önérzete föllázadt
az összeesküvő nép és annak vezérei ellen. Kegyetlen visszatorlásra
gondolt.
Ekkor aztán Yukinna viszont az atyját és népét vette védelembe s bölcs
tanácsot adott a férjének, a mit az megfogadott.
Azon ürügy alatt, hogy az impizsek betörtek az országba s azoknak a
visszaveréséről kellene értekezni, meghivatta magához az indiánok
főnökeit, s mikor azok megjelentek előtte, megkötöztette és elzáratta
őket.
Másnap Mendoza fölállíttatott a királyi palota előtt huszonnégy bitófát,
mindenik elé oda helyeztetett egy indián főnököt, hátrakötött kézzel és
nyakára hurkolt kötéllel. Az útcza két oldalán pedig sorakoztatá a
fegyvereseit.
Az összecsődült indián nép előtt aztán kemény szavakat mondott.
– Ti lázadók! Minket, jóltevőiteket, kik az üdvösség útját megnyitottuk
előttetek, le akartatok gyilkolni. Én most azt tehetném, hogy a
vezéreiteket egytől-egyig bitófára juttassam. De kegyelmet akarok
veletek cselekedni. Ha ti a béke megerősítéséül minden vitézemnek egy hű
szerető feleséget adtok, a ki a nagy proczesszió alkalmával a bűnbánó
férje mellett annak a fegyverzetét fogja hordozni, akkor megkegyelmezek
a vezéreiteknek és tinektek; különben halomra lövetlek és
agyongázoltatlak a lovasaimmal.
Az indiánok térdre borultak Mendoza előtt, s az indián hölgyek teljes
örömmel rohantak a spanyol vitézekhez, kikeresve a maguk szerelmesét, a
kit élettársukul választottak.
Így aztán karácsony ünnepén lélekemelő szertartással ment végbe
Buenos-Ayres utczáin a nagy proczesszió, az önkorbácsoló spanyol
vitézekkel, s a társaikul szegődött hitvesekkel, kik fegyverzetüket
vitték a vállaikon férjeik oldalán.
Így fordította el a nagy veszedelmet a szerelmes asszonyi szív egy
nemzet felől, mely azóta uralja egész Dél-Amerikát. Kreolok, mestizek,
mulattok milliói tanúskodnak a szerelem hatalma felől, s mindannyi egy
nemzetnek vallja magát: spanyolul beszélnek.