Turbolya Béla tiszti irnok volt Baraboly Gergelynél, a sonkavári
uradalom tiszttartójánál. Az atyja, Turbolya Mihály, kasznár volt a
szalonnadombi uradalomban. Mind a sonkavári, mind a szalonnadombi
uradalom az esztergomi herczegprimás érseki javadalmai közé tartozott.
Baraboly Gergely tiszttartónak volt a szegény papoktól háromszáz forint
évi fizetése; Turbolya Mihálynak pedig százhatvan, azonkívűl egy kis
deputatum, a mi a háztartáshoz szükséges. És ez a két derék œconom olyan
jól tudott gazdálkodni, hogy ebből a csekély fizetésből nemcsak
tisztességesen megélt, sőt husz évi szolgálat után egyik egy
százötvenezer forintos jószágot vett s azt készpénzzel ki is fizette, a
másik pedig Pesten egy kétemeletes házat szerzett s hogy nem kontóra,
azt bizonyítják még érintetlen hagyott takarékpénztári könyvei. S e
mellett fösvények sem voltak: ellenkezőleg, házaik nyitva minden
vendégnek, télen-nyáron, a saisonban pedig e környék társas
mulatságainak jól ismert gyülhelyei. És a mi legfőbb, a derék gazdászok
gyermekeiknek fényes nevelést adtak, Baraboly úr kisasszonyai bécsi
nevelő-intézetben nyerték világi műveltségüket, Turbolya úr egyetlen fia
pedig, mikor már mindent kitanult Magyaróvárott a gazdasági iskolában,
két évet töltött még Velenczében és Florenczben a festészeti
akadémiákon.
Gazdászat és festészet? Ez ugyan nem rimzik össze, hanem Bélánál mégis
összetalálkozott: mint hivatás és szenvedély. Atyja gazdatisztet akart
belőle csinálni, ő pedig festő akart lenni. Aztán volt egy vele
született sajátsága, a mi a gazdatisztséghez nagy előny, a művészséghez
pedig nagy akadály. Igen közel látott. Szemei abban a hibában
szenvedtek, a mit az orvosok «láta-szükülés»-nek neveznek; a
szemszivárvány közepett a fényt áteresztő fekete kör alig volt nála
nagyobb egy gombostű fejénél. E miatt Béla a távolban igen rosszúl
látott, s a mit meg akart nézni, ahhoz olyan közel kellett vinnie a
szemeit, hogy a pastellrajzról gyakran az orrahegyével felszedte azt a
színt, a mit a kezével odarajzolt. Hanem ő azért szenvedélyesen rajzolt
és festett, história-festés volt a genre-e, s oly tökélyre vitte
közellátása daczára e tudományát, hogy egész csoportokat össze tudott
állítani, úgy, hogy az emberek bámultak, a kik látták, mint a hogy
bámuljuk azt, ha egy vak ember viaszból mellszobrokat idomít. Mert csak
az a bámulni való volt rajta; e képek határozottan rosszak voltak.
Ellenben milyen nagy előny az a rövidlátás a gazdatiszti hivatásban!
Milyen hatalmas _inspektor_ lesz az, a ki néz, meglát, és mégsem lát
semmit! Az egész tisztikarnak kedvencze fog ez lenni. Ispánok,
kulcsárok, előljárók és alattvaló tisztek áldani fogják az eget, a ki
őket ilyen derék emberrel megajándékozta. Gazdag ember fog lenni, maga
sem fogja tudni, hogyan repül be az ablakán a pénz?
Hanem hát neki semmi kedve nem volt ehhez a háladatos pályához: ő festő
akart lenni. Volt egy hirhedett szemorvos barátja, kivel Bécsben
ismerkedett meg, az sokszor bíztatta őt, hogy ő tudna azon a nagy bajon
segíteni, mely művészetének akadálya: a látaszükülésen. Az a
legegyszerűbb műtét. Felül a szemhártya fölött beleszúrnak az embernek a
szemébe egy lándzsával, azután belenyúlnak egy ollóval, hosszas szíjat
hasítanak a szemszivárvány hártyájából, azt megfogják egy csipővassal, s
kikaparják egy gereblyével; két hétig keze-lába kötve marad az embernek;
akkor feloldják a szemeit, s ime látja maga körül az egész világot, s az
egyik szemén van egy hosszú keskeny vonal, mint a macskáén.
Sehogy sem tetszett neki a biztatás. Nem tudja azt az a doktor, hogy
kellemetességei is vannak a rövidlátásnak. A princzipálisnak van két
kisasszonya: Zelinda és Mirabella. Zelinda az idősebb. Művelt hölgy mind
a kettő; s úgy látszik, hogy Bélával igen szívesen társalognak. Béla
engedelmet kér a papától, hogy egyszer lefesthesse olajba Zelinda
kisasszonyt. Az engedély megadatik s az ülések megkezdetnek:
természetesen illő felügyelet mellett. Mama nemlétében a rokon
gyógyszerészné a garde de dame. A festő közellátó lévén, hogy az egyes
vonásokat felvehesse, oly közel kell hajolnia a másolandó arczhoz, mint
később a vászonhoz. E közeljárás felfedez előtte két szép fekete szemet,
egy pár finom szemöldöt, egy görög profilú orrt; gömbölyű piros
arczokat, finom metszésű ajkat és nem is hamis fekete hajfonadékokat.
Azokat ő mind egyenkint híven lemásolja és ki is festi szépen. Hanem azt
nem mondja el neki a gyarló szem, hogy a lefestett hölgy két szép szeme
közül a jobbik kancsalit, hogy a tiszta homlok nagyon keskeny, ellenben
a szép piros ajk alúl kissé szélesded, s a finom orr igen is hosszukás,
s e miatt az arcz lehet ugyan kellemes, amint hogy az is, de épen nem
festői mintakép. A művész vásznán aztán mindez máskép üt ki, az egyes
vonások hiven el vannak találva, csakhogy a homlok széles, az arcz
keskeny s itt meg a balszem sandít. Hanem azért mindenki, a ki látja, el
van általa ragadtatva, még a tiszttartó is azt mondja, hogy ennél
tökéletesebbet még Canova sem festett.
Csak maga a művész nincs megelégedve a remekével: mindennap talál rajta
valami megigazítani valót, mindennap kell előtte ülni, mindennap még
közelebbről meg kell nézni a szép arcz minden részleteit, s egyszer
aztán olyan közel talál nézegetni, hogy a garde de dame
gyógyszerésznének úgy tetszik, mintha ez már egy _csók_ lett volna. A
modell fülig pirul és felugrik, s a művész zavarában azzal menti magát,
hogy ő csak retouchirozni akart.
Hanem hát az ilyen csóknak következményei vannak. Két hét mulva az egész
világ tudja, hogy Zelinda jegyben jár Bélával; most stafirozzák; egy
évre Olaszországba fognak utazni, azalatt a zsirhalmi számtartót
nyugdíjba teszik, s visszaérkezve Béla beül a helyébe.
Mindenki, papság és tisztség nagyon szereti azt az ifjut, a primásnak is
gondja van rá. Ez időtől fogva Bélának hivatalos teendői abban
összpontosultak, hogy Zelinda kisasszonynak udvaroljon; s üres óráiban
verseket írjon hozzá, a melyek szinte olyan szépek voltak, mint a
festményei; külön minden szó igen szép; hanem együtt mindannyi még sem
költemény.
Ez idilli boldogság közepett elérkezett a farsang, Zelinda és Mirabella
kisasszonyok a közelfekvő esztergomi, tatai, győri és visegrádi
bálokban, mint azt az akkori divatlapok bizonyítják, a rendes
bálkirálynék között szoktak felemlítve lenni, s Béla is szenvedélyes
tánczos volt.
Ebben is sok tréfás zavart okozott ugyan neki végzetes szemhibája;
elvitte a más tánczosnéját, nem talált vissza a magáéhoz; lába ügyébe
akadó schleppekben, tyúkszemekben irtóztató pusztítást követett el;
belekeringőzött a középen ártatlanul néző közönség csoportjába, s ha
valahol egy pár a teremben földhöz vágta magát, ő rendesen annak a
párnak az egyik fele volt, hanem ez neki mind igen jó mulatság volt, s
olyan kedélyesen tudott hozzá nevetni, hogy irigyelni lehetett.
Az x.-i hölgyvilágnak ezen a farsangon jótékony hajlamai különösen
párosultak a kegyeletes eszmékkel. Nagyszerű bált rendeztek a városukban
felállítandó kisdedóvó intézet javára, összekötve sorsjátékkal, melyhez
a kijátszandó nyereményeket szintén maguk a derék hölgyek hímezték és
ajándékozták. Hét vármegyét mozgásba hozó bál volt ez, s mindenkinek
elmondatott, hogy maga ő eminencziája a herczegprimás is meg fog jelenni
egy órára ez ünnepélyen, mint fővédnöke a létrejövendő humánus
intézetnek.
Annyival nagyobb kötelesség, hogy az uradalmain lakozó tisztség
kisasszonyai és a tánczképes tiszti fiatalok teljes számban
megjelenjenek és a magas czélt előmozdítani segítsenek.
Sonkavárott a bált megelőzött két hét a legszorgosabb előkészületekben
tölt el. Zelinda kisasszonynak égszínkék selyemruhája volt, rózsaszín
dudorokkal, Mirabella kisasszonynak pedig rózsaszín ruhája, égszínkék
dudorokkal. Ez mind Béla iránti gyöngéd figyelemből történt így, hogy
közellátó létére megismerje tánczközben, melyik az ő menyasszonya, és
melyik Mirabella? A binocle segélyével a szinek összeállításából ennyit
kivenni képes volt. A gyógyszerészné, a ki mint garde des dames volt a
kisasszonyokat kisérendő, maga is jó korban levő özvegy, bár kissé
elhízott, szintén kitett magáért: elővette világos lilaszín gros de
naples ruháját, s hozzá veres zseniliből készült fejéket vett
kiegészítésül; a mi annyit jelent, hogy maga is elmegy még tánczolni, –
ha viszik.
Béla természetesen, mint egy hű seladon, a hölgyekkel egy kocsin ment
fel a bálba, szerényen a bakon foglalva helyet, hogy a bálruhákat össze
ne törje. Aztán az is természetes, hogy a bálteremben, mely épen felényi
vendég számára készült, mint a mennyi most tánczolni akart benne, az
első franczia négyes után, melyben még menyasszonya mellett, s annak
testvérével vis-á-vis volt: a mint a colonne felbomlott, a nagy
szépségvásárban rögtön úgy elvesztette mind a kettőt, hogy rájuk nem
talált többet; kereste pedig; el-elfogott egy égszínkék ruhát, rózsaszín
dudorokkal; volt az a bálban épen harminczkettő, s csak akkor vette
észre, mikor már a tánczban voltak, hogy hisz az «szőke», majd meg egy
rózsaszínű ruhával foglalkozott a walzerre, és csak akkor vette észre,
mikor már a földön hevertek, hogy hisz az a kacsatói ispán vén franczia
gouvernantéja.
A közben pedig, hogy Béla ily hajtóvadászatot indított Zelinda és
Mirabella után, még jobban vadásztak ő reá Turbolya és Baraboly urak,
hogy őt a herczegprimásnak bemutathassák: – a praesumtiv zsirhalmi
számtartót.
Ő eminencziája ugyanis tizenegy óra felé kiséretével együtt megérkezett
az ünnepély színhelyére. A zene rögtön megszüntettetett megérkezésére; a
mit azonban ő eminencziája nem engedett meg: derék, szabadelvű ember
volt: csak mulasson a közönség feszélyezetlenül: ő maga is gyönyörködni
fog e világi mulatságban, melyre nézve egy számára elkészített piros
bársony karszékben helyet is foglalt.
Ő eminencziája szokott ornátusában volt, szép lilaszín selyem papi
palástjában, fején a kis gömbölyű veres kamaora, igen jókedélyű úr volt,
szelíd biztató arczczal, mely nagyon hasonlított egy tisztességes
matrona ábrázatához; a miről tanuskodik egy az ötvenes évekből fenmaradt
adoma is; a midőn t. i. a japáni követség odafent járt Bécsben s ő
felsége asztalához meghivatott, ugyanakkor még Ferencz József nem volt
nős; s az asztalnál Magyarország primása ült mellette jobb felül, minden
kitüntetésben részesítve. A japáni követek meg voltak elégedve
mindennel; csak egy dolog felett nyilvánítá némi megütközését Szatzuma,
a követség vezére a miniszterelnök előtt: «Hogyan lehet az, hogy egy
ilyen fiatal monarchának ilyen öreg asszonyságot adtak feleségül?» A
primást a monarcha feleségének nézte.
Hanem hát a mint ez a históriában sokszor megtörténik, egy baklövés nem
a közvetlen vadásznak, hanem egy harmadik embernek árt meg: ez a tévedés
nem Szatzumának forrott a torkára; hanem egészen más ártatlan
személynek.
Béla úrfi, mikor már kifáradt a menyasszonya keresésében s megfőtt az
idegen hölgyek tánczrakerekítésében, arra a gondolatra jött, hogy ő
bizony nem szaladgál előre-hátra, mint egy bolond, hanem kispekulálja,
hol ül a garde des dames, a gyógyszerészné? Ott majd állást foglal; oda
vissza kell térnie két tánczosnéjának vagy előbb, vagy utóbb.
Ezzel a középen ácsorgó férfisereg között keresztűl-kasul furta magát,
végre megpillantá, a kit keresett: a lilaszín ruhát, a skarlátpiros
fejékkel; ott ül a tribunán. Ő tehát lesben várta, hogy a két kisasszony
mikor érkezik oda? Walczer járta épen. A két kisasszony csak nem
mutatkozott. E közben Béla urfi ilyenformán kezdett okoskodni:
«Ez a patikáriusné ott ül már kilencz óra óta magában. – Senki sem viszi
tánczolni. Ha én most odamegyek hozzá, szentűl azt fogja hinni, hogy
tánczolni hivom. És ha azt nem teszem, hanem a helyett a kisasszonyok
felől tudakozódom nála, az nagy gorombaság lesz tőlem. S miért tegyem én
őtet ellenségemmé? De mit is vesztenék vele, ha felkérem egy keringőre?
Igaz, hogy nehéz alak, de meglehet, hogy jól tud tánczolni. Ha elesem
vele, nem én esem nagyobbat. Ugyan miért ne vihetném el egy fordulóra?
Örök hálára kötelezném le általa. Talán még másokat is felbuzdítanék a
példa által, s igen jó mulatságot szereznék szegénynek. Én bizony
felkérem egy tánczra.»
Azzal megkeményítve szívét, hóna alá csapva Chapeau-Bas-ját, biztos
lépésekkel indult meg a lilaszín costume felé, s mikor két lépésnyire
ért szeme elé, meghajtá magát előtte udvariasan, s a legúriasabb
orrhangon hallatá lovagias felhivását:
– Nagysám! Lehetek-e szerencsés önt egy forduló keringőre megnyerhetni?
Mire a megszólított lilaszín öltöny részéről a mennydörgő hangú válasz
érkezett:
– Vade presto, insane! (A mi körülbelül annyit tesz, hogy pusztulj innen
te féleszű.)
A szerencsétlen! Ő eminencziáját, az érsek-primást kérte fel egy tour
walczerre!
A kétségbeesés, a mi e balfogást követte, leírhatatlan. Nem elég a
hallatlan nevetség: de még a zsirhalmi számtartóságnak is vége! Az a
jóvátehetetlen megbántása az egyházi fejedelemnek! Nevetség és
szentségtörés, őrültség és hazaárulás egy tényben! Ily kegyes főpapot,
apáinak jóltevőjét, saját jövendőjének urát így megbántani! Apa, ipa,
menyasszony, mind tönkre voltak téve. Csak Béla nem veszté el
önbizalmát.
Ez a botrányos tévedés ellenkezőleg egy nagy elhatározást érlelt meg
lelkében. A zsirhalmi számtartóság ügye most már a végzetes első
bemutatás által nagyon megnehezült; de hisz ő annál magasabbra tör.
Követi hajlamát, a művészetet, s leküzdi annak legfőbb akadályát, s
egyúttal bosszút is áll a saját vaksi szemén, a mely neki e keserűséget
okozta. Felmegy Bécsbe, felkeresi azt a szemorvos barátját, a ki képes
macskaszem-nyílást vágni az ember pupilláján; műtőzze meg. Aláveti magát
minden orvosi kínzásnak.
A műtő-szemész, a mint kezébe kaphatta Béla fejét, lándzsával, ollóval,
csípővassal, harapóval neki esett a szemének; s három hét mulva Béla
olyan jól látott, mint akármelyikünk: nem volt többé myops; nem kellett
az orrával kisérni a crayont, mikor rajzolt: ép szemevilága lett.
Mennyivel más lett egyszerre a világ előtte, mint azelőtt volt!
Mennyivel szebb! Kivált a festmények! S kivált az asszonyok! Nem tudta,
melyik inkább. De mégis inkább az asszonyoké az elsőbbség. A Belvedere,
az Esterházy-galleria műremekei maradjanak későbbre. Most legelébb is
haza Sonkavárra, az epedő menyasszonyhoz.
Alig várja, hogy a kocsiról leszökjék; a cselédek mondják neki, hogy a
kisasszonyok odakinn vannak a téli kertben; rohan hozzájuk; a
kamélia-lugosból két hölgy-alak közelít feléje; az egyik egy magas,
sylphidtermet, ragyogó szemek; istennői arcz; a másik is egy
tisztességes hajadon, de nagyon közönséges vonásokkal és kissé kancsal
szemekkel.
Béla mindjárt ráismer az igazira. Ez az ő eszményképe, kit magának
álmában alkotott; ez a sylphid, ez az angyal, ez az istennő. Odarohan
hozzá, hogy átölelje, megcsókolja. Azonban csók helyett két ellenálló
tenyér tapad a szájához, s az átölelt fél-bosszúsan, félnevetve
szabódik:
– Ne bolonduljon, Béla, hisz én Mirabella vagyok, ott a néném, Zelinda a
másik.
Béla karjai aláhanyatlottak és szája nyitva maradt. Az a másik persze
hogy nem az az eszménykép volt, a kihez ő a verseket írta, a kit
vászonra festett; orrtávlatból nézve láthatta ő csak e vonásokat
szépeknek. Hisz ez így egy mindennapi kép.
Nagyot sóhajtott ő is, Zelinda is, ki a tévedést semmikép nem tudta neki
megbocsátani, s többet rá se nézett. Még a jegygyűrűjét is visszaküldte.
Egyébiránt ez a csalódás semmit sem változtatott Béla szívviszonyán. Ő
egy ideálba volt szerelmes, a kit rövidlátó korában csak pastell,
aquarell és olaj-szinekkel előállítva tudott egyetemlegesen felfogni;
most egyszerre megkapja a látását, s ime az ideál előtte van. Hogy ez
nem ugyanaz, a kivel ő jegyet váltott, az nem baj. A papának utoljára is
mindegy, ha a kisebbik lányt veszi is el az a vőlegény, aki a
nagyobbiknak volt szánva. Ezentúl udvarolt Mirabellának.
Egy holdvilágos estén, a nyárfák alatt sétálva, ily rokonszenves
eszmecsere szövődött az uj kombináczió szerinti pár között:
– Nagysám, – szólt Béla, – szereti ön a békakuruttyolást,
birka-bégetést, kolomp-hangot?
– Nem igen nagyon.
– Az pedig lesz elég a zsirhalmi majorban. Hát a kukoricza-fosztást, a
búza-rostáltatást, kender-tiloltatást, disznó-öletést milyen mulatságnak
találja ön?
– Szeretek ott nem lenni.
– Volt már egyszer Zsirhalmon, ugy-e? Látta az öreg számtartónét, a mint
a tűzhelynél a szappant főzte, a feje úgy bebugyolázva tarka keszkenőbe,
hogy csak az orra látszott ki belőle. A két keze bekötve rongygyal. Ez
volt a keztyű. A reklijén fénylett a zsír, s három kötény volt eléje
kötve; annak a korczában egy akkora csomó kulcs, mint a porkolábnak? Ez
a zsirhalmi divat. Ugy-e nem szeretné ön ezt viselni?
– Isten őrizz! Elfutnék magamtól.
– Akkor a zsirhalmi számtartó is együtt futna önnel, már tudniillik ha
én volnék.
– Ne tréfáljon.
– Dehogy tréfálok. Én nem leszek gazdatiszt, hanem felmegyek Bécsbe s
élek a művészettel. Kisasszony! Nem szép volna-e az, ha ön az egyik
szobában a zongorán játszaná Chopin ábrándjait, én meg e lelkesítő
daloknál festeném a másik szobában a nagyszerű csataképeket, a mik
világhírűvé tesznek egykor; csak úgy árverezik majd fel mindenféle
ánglusok húsz, harminczezer forintra. Aztán önt is odafesteném a képre.
– Engemet? Hogyan?
– A mint a haldokló hős sebeit bekötözi.
– Jaj, én azt a világért meg nem tudnám tenni, mert én elájulok, ha csak
azt látom is, hogy valaki elvágta az újját.
– S hátha én magam volnék a haldokló hős, nem venne-e föl karjaiba?
– Mondja el ezt a papának.
Béla e buzdító utasítás után sietett Baraboly úrhoz, szíve titkát
kitárni, hogy ő Mirabella kisasszonyt nőül veszi, s viszi fel Bécsbe.
Baraboly úr okos ember volt. Ismerte a különféle gazdasági czikkek
aratási és szüretelési különlegességeit. Zelinda kisasszony olyan, mint
az aszu szőllő, mentől későbben szüretelik le, annál jobb bor lesz
belőle; mentől tovább tartogatják, annál jobb bor lesz belőle. Várni
lehet vele jóravaló vevőre, a ki megadja az árát. Ámde Mirabella
kisasszony olyan, mint a repcze: azzal nem szabad sokat várni, ha
egészen megérik, elpörög, ha sebesen be nem takarítják, rájön egy eső,
megfülled; ha mindjárt nem jön érte a vevő, megdohosodik; azt hát
hirtelen levágni, behordani, elcsépelni, eladni, s hálát adni az
Istennek, mikor már nincsen a raktárban.
A másik apa is megnyugodott a változásban; ráadta atyai áldását ezen
szavakkal:
– Ilyen bolondnak, édes fiam, mint te vagy, más nem is lehet a párja.
Az ifjú pár azután bejárta menyegzői útban Olaszországot, Béla
ismeretséget kötött Michel Angeloval, Rubensszel, Tintorettoval, s aztán
letelepedett szép feleségével Bécsben s festett csataképeket.
Ámde nagy hamar bebizonyult rajta, hogy a művészet is csak olyan, mint a
zsirhalmi számtartó gazdasága: ha az isten ad rá esőt és napfényt, van
jó termés, ha nem ad, nincs. Hiába szántja azt a vásznat a crayonnal,
hiába trágyázza _terra di Puzzoli_-val, _terra di Siena_-val,
sárkányvérrel; hiába boronálja be tengeri vidraszőr-ecsettel, az Úr nem
ád rá erőt és napfényt, inséges lesz a termés, és soha sincsen aratás.
Igazi kéz, láb vagy fej volt az mind, a mit ő összefestett, csakhogy
azok mind nem tartoztak egymáshoz; a hős ott a képén úgy tesz, mikor meg
akar halni, mintha álmából kelne fel valaki ásítozva, a mérges ellenség
arcza igen híven tükrözi vissza a gyomorgörcs kínjait, a hőst ápoló
menyasszony arczáról le lehet olvasni ezt a mondást: «Ugyan keljen fel
már, kész a kávé!» s a mellék-alakok azon látszanak tanakodni, hogy nem
kellene-e ezt az esetet feljelenteni a rendőrségnek? Az öltöny pedig
mind úgy állt az embereken, mintha esős időben megázott s aztán
egyszerre megfagyott volna rajtuk.
Mindig gyilkos csataképeket festett, ez volt a szenvedélye; és soha sem
sikerült neki elhitetni a nézővel, hogy azok ott a vásznon csakugyan
ellenségek. Hasztalan járnak keresztül egymáson dárdával, pallossal,
hasztalan hevernek kibonthatatlan gomolyban a leglehetetlenebb
ficzamokkal, az ember mégis csak azt hiszi róluk, hogy tréfálnak.
De ő azért csak festett. Reggeltől estig mindig festett. Még este
lámpafénynél is festett. Engedvén a feleségét jó barátok, új ismerősök
által operába, bálba kisértetni. Ő azalatt ellenségeket komponált.
Egyszer aztán gondolta magában a szép asszony: «No ha te olyan nagyon
kivánod tudni, hát én majd megmutatom neked, hogy milyen az ellenség?»
Sikerült Bélának valahára egy vitézi négyes párbaj embernagyságú
táblóját a műtárlatba felvétetni. Kiváncsi volt a kritikára.
Az pedig mindössze annyiból állt, hogy a katalogusban a csatakép alá azt
nyomatták: «Négy ánglus whistezik a kávéházban. Csendélet. Turbolya
Bélától.»
Ez keserű lapdacs volt. Eszébe jutott, hogy hiszen van módja azt
megédesíteni. Ott hagyta atelierjét s felkereste szép neje boudoirját.
Annál éppen egy uhlánus tiszt volt látogatóban. Akkor aztán megtudta
Béla, hogy milyen az az ellenség?
A szemorvos operácziója most lett csak tökéletesen befejezve.
Látott már nagyon is jól!
S mikor aztán ilyen nagyon felnyilt szemmel visszament festő műhelyébe,
sorba nézte a falra felakgatott képeit, s azt is meglátta, hogy bizony
silány kontárművek ezek valamennyien!…
És aztán elgondolkozott azon, hogy mennyivel jobb volna közellátónak
lenni, s a zsirhalmi nádas házban hallgatni a birkák bégetését, s
Zelinda perlekedését a cselédekkel, öletni a disznót, méretni a gabonát,
– pihenő órákban csataképeket festeni a ház falára. S aztán odafektetni
fáradt fejét a szelid, hű feleség ölébe s hinni azt, hogy festményei
remekművek és hölgye a szép eszményképe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy nap azután e szavakkal toppant be Béla hirhedett szemorvosához:
– Barátom, nem tudnád _megint összeragasztani a szememet?_